2013. június 14., péntek

Majdnem tavasz

Egy korcsolyázó suhan el mellettem, a gyerek majdnem föllök. Minden út visz valahova, trallala, énekli, amikor elhagy, de a folytatást elnyeli a dombra kanyarodó úton közöttünk gyorsan növő távolság. Már száraz az aszfalt, de még vízcseppek a fűszálak hegyén, a nemrégen elállt eső nyomán tavaszillat. A gyalogútszéli friss tócsa fölé jól öltözött középkorú férfi hajol. Nézzem azt a bogarat, mondja, amikor mellé érek, és már fölegyenesedve, fejével a vízre int. A bogár kapálódzásától hullámzik a víztükör, a szerencsétlen láthatóan az életéért küzd. Az emberről azonnal kiderül, hogy részeg, és nem akar segíteni, csak a reménytelen vergődést élvezi. Mire jó ez, kérdem, és a bogarat kiveszem a vízből. Erre azt mondja, hogy ő nem akarta kimenteni, mert neki is oda a hitel, a kocsi, a ház, bebukott az üzlet, és az ő nyomorában sem segített senki. Elpusztult az összes baromfi, és ha lettek volna maradék érzései, hát abba halt volna bele. Bűz, nehéz pára az áramtalan ólakban, nincs miből munkásokat fizetni, két napig dögöt talicskázott. Menjek már, hagyjam békével, mondja hirtelen, és az ecetfa törzsébe rúg. Neki ez az út sehova sem vezet, mondja, biztosan ő is hallotta a görkorcsolyázó gyerek énekét. És különben, csak hogy tudjam, legalább húsz évig antialkoholista volt, kiáltotta utánam, amikor már tőle jó messzire jártam az úton.

Mindennek az a rothadó birslevelek rejtekében alattomban tekergő inda az oka! Egy túlságosan heves és lelkes mozdulat a gereblyével, majd megakadás a makacsul terjeszkedő, a földben, fában számtalan gyökerével erősen kapaszkodó borostyánban, és a jól induló tavaszkezdet máris kényszerpihenőt hoz. A rándulás nyomán még nem a derékfájdalom az elviselhetetlen - annak majd csak később jön a java -, hanem a tapasztalatból fakadó bizonyosság a rossz, hogy na, pontosan ezt nem kellett volna, ezt a mohó nekirohanást a kertnek! Kint a már nagyon várt márciusi szép idő, a kerti szerszámok munkára készen, félúton a kert felé. Minden második tavaszom így indul, hogy gyámoltalanul vissza a könyvek közé, és napokig, de volt, hogy hetekig is hétrét görnyedve a fájdalomtól. 

Olvasom, hogy a magában és a magával békében élő ember hálával fogadja, és különösen szereti a telet, a hosszú éjszakákat, a ködöt, a havat, a hideget imádja. Az említett jegyzet írója kedvhozónak pattogó tüzet, jó könyvet, doromboló macskát, puha takarót és csendet említ, vagyis a télhez meleg, biztonságos, békés otthont föltételez, ahol a külvilág és a közvetlen környezet is a belső utazás felé tereli és segíti az embert. A tél önismeret fejlesztésre, jövőtervezésre, de a dolgok múlandóságával való szembenézésre is jó. Meggyőző, mégis megkönnyebbüléssel veszem a lassan a hátunk mögé kerülő telet, a hó- és a fagyveszély, a súlyos ködök, az arcba maró szelek egyre kisebb valószerűségét. És akkor még arról nem is beszéltünk, hogy vészesen ürül a fásfészer, kong a kamra, a csizma talpa széttörött.

Egy békés és meghitt szobabelső kellékeivel telerajzolt képeslap idillje jut eszembe akkorról, amikor az ünnepekre még divat volt képeslapot küldeni. A képeslapon mosolygós fölnőttek ülnek a lámpafényes nappali foteljeiben, a szőnyegen két gyerek játszik, fakockákból épít. Anya kézimunkázik, apa olvas, és a gyerekek arcán is mosoly, miközben a képeslap időtlenségébe rajzolt mozdulattal a torony tetejére teszik föl a háromszöget. Több dolog is zavart. Elsősorban a sarokba festett sötét ablak, ami sok helyet foglalt, majdnem harmadnyit a képből. Olyan erővel hangsúlyozta a dolgok másik felének állandó jelenvalóságát, hogy az üdvözlőlap a kellemes érzéseket ébresztő feladatán túlmutatott: ma már elmélkedésre serkentő kártyaként is kínálgathatná egy új vallás alapítója az áruházi parkolóban, némi pénzbeli hozzájárulást is megérdemelne. Kilátás a meseszerű szobából a rideg külvilágra, ahová dermesztő hideget, komor éjszakát, a gyenge utcai megvilágításban magányos árnyakat, az utca túlsó felére sötét, ablaktalan, egyforma házakat rajzolt a képeslap készítője, akiről nem tudni, magát hová rajzolta, a meleg szobába, vagy a rideg, magányos éjszaka kellékei közé. 

2013. február 28., csütörtök

Útra kész asszonyok

Dédi vasárnapi táskájában csak a csontkeretes szemüvege, a kapcsos imakönyve és a szépre hímzett, horgolt szegélyű batiszt zsebkendője volt. Utóbbit néha finom mozdulattal arcához érintette, de orrtörlésre a zseb mélyéről marokba gyűrten előszedett másik zsebkendőjét használta, amit a már foltozhatatlan rossz ágyhuzatból szabott ki és szegett el, majd nevezett ki a hétköznapi feladatra. Tüsszentéskor el kell fordulni, tanította, és akkor az emberre az a zsebkendőnek csúfolt rongy sem hozhat szégyent. A halotti ruhái közé is becsempészett egy ilyen elszegett lepedődarabot, miközben a látható helyre, a fekete blúza zsebébe a legszebben hímzett zsebkendőjét tette.
*
Könnyű a szép macskát szeretni, de szeresd öregen, betegen, és amikor már mosdani sincs ereje! Irma türelmesen kezeli a macska sebeit, könyörgi bele a vizet, közben ő izzad, jajgat a tehetetlenségtől, a másik meg időnként keservesen fölnyávog. Bátor irgalmasság kellene, és belenyugodni, hogy vége, mondom kívülállóként és elfordulok. Irma maga sem tudja eldönteni, hogy ilyen kétségbeesett ragaszkodás lenne-e a szeretet, vagy csak gyáva rábólintani az állatorvos ajánlatára, aki mindennap fölajánlja az ingyen altatást. Irma néha már az felé hajlik, de olyankor a macska mintha érezné, fölélénkül, már-már virgonc. Joga van a betegségéhez, a fájdalmához, élni. És a saját halálához is, mint néhány napra rá kiderül. Egy reggel a szokott helyén nem találva órákig hiába keressük, sem közel, sem távol nincs. Végül Irma látja meg a tőlünk harmadik kert egyik birsalmafája alatt, a rakásra gereblyézett puha mohaágyon. Irma azt mondja, hogy már a hetedik macskáját temeti. Később újságot tesz elém, cikk körbefirkálva, pirossal jelölt fotók. A képeken egy-egy szobabelső, minden szobában egyetlen személy: nők, asszonyok fotelben, egyszemélyes ágy szélén, díszpárnás rekamién ülve. Ünnepi hangulatú beállítások, a közeg mégis olyan meghitt és otthonos, hogy meglesni őket már-már illetlenség. Komoly tekintetű, idősebb boszniai nők ülnek a halotti ruháik között, a szokásos hálószobai berendezésekkel, vagy az egyetlen szobában élő idős ember kellékeivel körülvéve. Néhol a jólét látszik, máshol érezhető a szegénység, de a képeken közös az utolsó útra minden apró részletében átgondoltan előkészített holmi. Irma azt mondja, hogy akár ő is lehetne az egyik fénykép főszereplője, mert több éve kinevezett egy fiókot, ahová a halotti ruháit gyűjti. Van úgy, hogy hónapokig sem nyúl hozzájuk, mert ahogyan ő minden percben indulásra kész, a ruhái is rendben vannak, hiánytalanul minden darab a helyén, de néha elfogja valamiféle változatosságra törekvés, és elveszi belőlük az időközben meguntat, hogy kicserélje egy másik, frissen szerzett darabra. Néha kizárólag feketében képzeli el magát az elporladásban, máskor, ha kedve tartja, és a lázadó természetének enged, például virágos blúzt tesz a fekete bársonyszoknya fölé, vagy a sima fekete harisnya helyére azt a kockásat, amit még Tildánál vett, ugye én is emlékszem. Hát persze, de Tilda boltja legalább húsz éve nincs, és akkor még Irma lába sem volt ilyen visszeres. Az mindegy, úgy sem látszik. Nevetünk. A fiókban a magas sarkú cipője állandó, a lapos elképzelhetetlen, mert akárhány évesen sem mondana le a női kelléktár szerinte legfontosabb ünnepi darabjáról, és ez lesz az utolsó ünnepi alkalom. Nekem azért mutatja meg a fiókot, mert valakinek kell tudni róla, hogy miben és hogyan öltöztessék, de külön és nyomatékosan megkér, hogy azt a piros sálat le ne merjem róla hagyni! És elképzelteti velem annak az utolsó éjszakának a szikrázó égboltját, ahol majd káprázat módjára tűnik el, a piros sál hosszan lebegve visz a mindig reménytelenül sápadt Tejútra némi színt. Irma szeme közben csillog, és talán hogy megvigasztaljon a rám törő nevezhetetlen, ismeretlen érzésekért, azt mondja, hogy te csak ne félj semmitől, te csak ne félj, és közben a fekete ruhák tetejére visszateszi a piros sálat, és a helyére tolja a fiókot.

2013. február 14., csütörtök

Szerelemnapi bádogrózsák

Jenő papagájt tanítana káromkodni, de az hallgat. Beteszi a hideg szobába, ahol az ágya is, mert azt álmodta, hogy füstmérgezésbe halt, és inkább ott alszik, ahol soha sem volt kémény. Álmában rosszakarói eldugaszolták a huzatot, megfulladt. Csak félig álom, mert valóságos füstre ébredt, szerencsére. Az öreg kéményébe fordult egy kilazult tégla, pedig nem volt fagy, hogy esetleg a mindig rossz tüzelője nyomán kicsapódó nedvesség miatt. Régebben egy bagoly okozott ilyen gondot. Játszottak, vagy verekedtek, nem tudni, aztán az egyik úgy esett bele, hogy a szárnya kifordult. Mennyi mindentől meghalhat az ember. Szerelemnapról beszélgessünk inkább, hagyjuk a halált! Akkor vissza az időben: képzeljem, még nincs sms, nincs chat, és a vezetékes telefonálás helyben is fényűzésszámba megy, nemhogy Szegedről hazatelefonálgatni, ami két, egymástól távol élő szerelmes bőbeszédűségét ismerve egy vagyon. Az első egyetemista hónapjában a telefonköltség mindent vitt. Elhazudott befizetések, kitalált bérletek ára, ellopott fölszerelésre hivatkozó levelek. A szülők kérés nélkül is küldték a pénzt, amíg volt, de aztán hetekig semmit sem postáztak. A szerelem az áldozatait bár hihetetlenül leleményessé teszi, és elvben nem ismer határokat se, a gyakorlat mégis mást hozott. Mivel a lepusztult családi költségvetés a heti hazautazását nem bírta el, az otthoni lány elmaradt. Megértheti, nem várhatja el – ilyen és hasonló mentegetőzések után decemberre az örökkének indult szerelem elmúlt. Vizsgák, hajsza következett, miközben ő már jócskán benne a korban, és az évfolyamtársai sorából kilóg – ma azt mondanák, hogy szingli, ami mégiscsak egy jól körülírt állapot, és azt lehet mondani a kényszerűségből élt egyedüllétre is, hogy elvből. Mennyivel jobb, mint ha a faluban úgy beszélnek róla, hogy vénlány, hogy agglegény, mert senkinek sem kell! Az öreganyja azt mondogatta, hogy aki nem alapít családot, az haszontalan, mint a bádogrózsák a pléhkrisztuson. Nősülni nem akart, de amikorra nagyjából lecsengtek az előző szerelem alatt testét elárasztó hormonok, új szerelme lett, egy évfolyamtársa, akivel ha korban kissé távol is álltak egymáshoz, de a kapcsolatuk a Szegeden töltött évei végéig kitartott. Nem tovább, mert a lány akkor már családot akart. Februárban kezdődött, akkor jött divatba a szerelemnap: boldog, mert annak ellenére is adhat valamit, hogy üres a zsebe. Négysoros szerelmes verset ír, rámegy az éjszakája, de az ajándék így legalább eredeti. Az átadást az irodalmi műsorra tervezi, több bátorság híján, valahogy majd a lány zsebébe csúsztatja. Hajnalodik, mire a vers miatti sikerélmény izgalma annyira lecsillapodik, hogy a folytatást is elképzelni: a lány ájult örömét, például amikor a kulcsokkal kirántott zsebkendővel az ő ajándéka is a bejárati ajtó előtti szőnyegre esik! A vers alá azt írta, hogy „Szeretettel szerelmedtől, Jenő”. A halmozott „e”-k zavarták, és abban sem volt biztos, hogy a nevét aláírja, de mivel elég vastag volt a jegyzettömb, és az éjszakából futotta rá, így sokszor javított, sokszor újra fogalmozott, kicserélt egy-egy megfelelőbbnek gondolt szót, és kimerülten dőlt ruhástul az ágyba, mire az átadandó változat mellett döntött. Hetekig leste az eredményt, valamiféle viszonzást remélve. De semmi, semmi az égvilágon, és később sem. Aztán lassan, mire kitavaszodott, a lánnyal mégis egymás közelébe kerültek, évekre társnak. A Tisza-part vízszagú lépcsőin ülve, már jócskán a nyárban tudta meg, hogy a lány nővére is szerelmes egy férfibe, aki annak az évnek februárjában egy verset csempészett a zsebébe, amit csak otthon talált meg a szőnyegen. Támpontnak csak a nevét adta meg, hogy Jenő, aki azóta nem jelentkezett. És Irma, kérdeném, de Jenő, mint aki a gondolataimban olvas, kirak az asztalra egy apró dobozt azzal, hogy Irma ajándéka. Egy pár füldugó. Ő egy csokor bádogrózsát készíttetett neki, most még fényesek, persze, lassan majd őket is megfogja a szürkeség. Illatuk nincs, de legalább nem is hervadnak el.

2013. február 7., csütörtök

Elég a kevés – rend a lelke

A keskeny járdán trágyalé-patak, ahogy ebben az utcában, ebben az évszakban mindig. A környékbeliek megszokták, mint az előző ősz pépes maradékát, a járdát esős időben járhatatlanná tevő vastag réteg diófaavart is. Aki bírja terpesszel, az átlépi a barna eret, aki ügyetlen hozzá, az arra vigyáz, hogy ne fröccsenjen a lábára a lé. Az itt élő a közelmúlt hozadékaként beletörődő. Két napig zavarja a legújabb rendellenesség, de a harmadikon visszabújik, és nem lát, nem hall – úgy gondolja, hogy mindenkinek jobb így. Közben, ahogyan a kinti, úgy pusztul a belső világa is. Jenő szerint az ő korában óvatosan kell élni, megpróbál másokkal hadakozás nélkül, amiért elvárná, hogy cserébe őt is hagyják békén. Például az összeveszést kerülve hallgat, esetleg magában káromkodik, ha reggelre a saját udvarában a szomszéd kutyája szalagosra tépi a szemeteszsákot – gondolta, hogy a gaztettre csábító marhacsontot áthajítja a falon, amin a kutya is átjár, de mivel a szomszéd rossz néven venné, inkább a szemeteszsákba tette közvetlenül a pernye után. Néhány halkonzerves doboz, tisztítószerek kiürült flakonjai, élüket veszített borotvák, két pár használhatatlanná lyukadt zokni következett, csomagolóanyagok. A zsák bekötése előtt egy páratlan és lyukas teniszütőt is belegyömöszölt, amit valaki az utcáról a kertjébe hajított, olyan erővel, hogy az egészen a túlsó mezsgyéig repült. És a szemét közötti réseket betöltő kis üvegek! Néha hetekig sem, máskor gyakrabban tart szemlét a mezsgye mentén, és a sűrű hajlongásnak, a szúrós szederindák közötti kutakodásnak legalább fél vödörre való konyakos, pálinkás és egyéb italcímkés üvegecske az eredménye. A közeli bolt egyik törzsvásárlója, aki kizárólag ezért tér be az üzletbe, Jenő portája végénél nyeli le az utolsó kortyot, és hol csak lazán beejti az indák közé, hol olyan messzire dobja a kertbe, amennyire csak tőle telik. A megváltoztathatatlan dolgokba való belenyugvás jó példája, hogy Jenő ezen már nem izgatja magát: időnként fogja a vödröt, és begyűjti a két utcával arrébb lakó ismerős testi és lelki nyomoráról tanúskodó üvegeket, és a saját szemeteszsákjába teszi. Eleinte még leste, tetten érte, szólt neki, hogy ne szemeteljen. Az eredmény: másnaptól ugyanúgy gyűltek az üvegek, mint addig. Jenő akkor megfenyegette, hogy egyszer a sötétben dagadtra veri, de az is hiába volt. Végül egy egész hónap gyűjteményét befordította az illető kiskapujába, csakhogy akadt rá tanúja, aki megnyugtatta, hogy ha nem szedi föl azonnal, följelenti. És nem érdekelte a magyarázat, hogy ez csak szemet szemért. Mit tehet a világ ellen, aki idős és egyedül él? Az ő korában már maga az élet a főnyeremény. Mintakövető magatartás: a családja is úgy élt, hogy nyelt és hallgatott. Ne izgassa magát, két infarktus után simogasson macskát, és nézze az időt, hogy múlik! Ébredés, számítógép, kávévíz, fürdőszoba, a tükörben az ismerős arc. Falat étel, tenyérre rázott gyógyszerek, hunyt szemmel kortyolt víz. Közben Irmára gondol, hogy Irma is így. A forró kávé első, óvatos kortya, a jól beosztott keserű íz élvezete, mindez egymástól távol, de jó. Néha azt gondolja, ennyi elég, máskor nekilódul a szív, és akkor már Irma ellen késő. A gyógyszert hiába nyeli emelt adagban, lélegez mélyeket, a szíve, mint amikor azt próbára téve hegynek fölfelé teljes gőzzel trappolt, sokáig nem nyugszik. Itt Irma az életveszély, nem a portájára dobált üvegek, a szétrágott zsák, a trágyaléből a tó! Nem adhatja magát szabadon az önkívületnek, mondogatja, és a szerelem ne kívánja tőle, hogy elhagyja az eszét! Már-már belerokkan a lemondásba, amikor Irma váratlanul belép az ajtón, és Jenő belátja, hogy Irma ellen az elszánás kevés, Irma legyőzhetetlen – pusztán csak azért, mert ő már régen nem játszik háborúst. Jön, öleli a szederindákat, és hiába kapaszkodik arcába, csontos, ráncos kezébe a sok kicsi karom, elővadássza a legrejtőzőbb üvegeket is. Gereblyéz, söpröget, takarít. És ezektől Jenő szíve lassan megnyugszik, boldog.  


2013. január 30., szerda

Vészhelyzet esetére kolomp

Mint aki beteg, vagy mint akinek éppen valami nagyon fáj: hétrét görnyed a kihűlt kávé fölött. Mi a baj megint, kérdezem, erre azt mondja, hogy ne aggódjak, az eredményei elfogadható keretek között, másról van itt szó! Megmérgezték a nemrégen hozzácsapódott és befogadott, aztán sok gonddal életrevalóra ápolt macskáját. A macskákat már fogyóeszköznek tartja, mert úgy tűnnek el mellőle, mint a fészeréből a szén, amihez neki szintén semmi köze, mert fával tüzel, csakhogy az éjszaka közepén vagy hajnal felé kintről hiába hall gyanús motoszkálást, a fia azt is megtiltotta, hogy kinézzen az ablakon: mama, az a szén annyit nem ér! És a szén egyre jobban fogy, főleg amióta a minden idegen moccanásra csaholó kutyája mérgezett kolbászt kapott, de két év alatt három macskája is így bánta az emberi gonoszságot – csak azt nem érti, hogy a macskákat miért? Ezek után hazudja, hogy nem fél az éjszakában egyedül? De mivel ide született és itt lakik negyvenhat éve, eszébe sincs a gyerekekhez költözni. Estefelé bezárja az ajtókat, a bejárat elé cibálja a fiókos szekrényt, hét tollú buzogányt tart az ágya mellett, és a párnája alatt a régen rozsdás szabóollót. A buzogány keményfából faragott, igazi mestermunka, születésnapi ajándék a múltból, egy akkor vicces kedvű rokon tett vele a jelen felől nézve igen jó szolgálatot. Kellék, hogy a biztonságérzetét növelje, még ha a valóságban kizártnak is tartja a használatát. Beteg ízületeinek arrébb tenni takarításkor is sok, nemhogy fölemelni, aztán célzottan, határozott lendületből lesújtani vele – csak képzeljem el azt a rablót, aki kivárja, amíg ő a szépen faragott, kikészített buzogánnyal, hálóingben és derékmelegítőben erőlködik, de előbb fölveszi a lábára az oroszlános mamuszt, mert a konyhája – ahol telente alszik – hidegpadlós. Úgy tudja, a hálószobában káros a mindenféle sugarakat kibocsájtó készülék, például ne legyen ott számítógép, tévé, de a mobiltelefon sem haszon, utóbbit ki kellene kapcsolni. A tanácsokat semmibe véve tartja a számítógépet és a tévét a hálószobában, csakhogy három éve – amióta özvegy – nem a franciaágyon alszik, hanem a konyhai sezlonon, ahol álmában is a keze ügyében a bekapcsolt telefon. Nem gondolta volna, hogy vénségére ilyen élet vár rá, gyávaság és rettegés! Az urával régen nyitott ablaknál aludtak, és sokáig azt sem tudták, hogy melyik fiók mélyén rozsdásodik a kapukulcs. Éjszakára egy téglát löktek mögé, vagy ha kimentek a határba, akkor kétszer csomóztak a madzagon. És a kémény mellett láttam-e azt a kolompot? A guggolók sorában, a szabadkai ócskapiacon talált rá, méretes darab! A kertszomszéd segített beszerelni, pontosabban az egész az ő ötlete volt. A mennyezetbe fúrt lyukon, a régi tévéantenna helyén jön le a tetőről a kolomphoz erősített drót, a végén karikával, hogy könnyű fogása legyen. Ha segítségre lenne szüksége, nemcsak a készséges és mindig rosszul alvó kertszomszédot, de a fél falut is fölverné a kolomp hangja. Azért annyira nem derűlátó, hogy vészben mindenki az ő portájára tódul, és ettől az emberismerete is jobb, de a kolomphang biztosan messzire hallatszik, és segítségnek különben is elég a szomszéd, aki fölajánlotta, hogy a gyászév lejárta után legalább éjszakára költözzenek össze. Erre ő azt válaszolta, hogy inkább legyen közös a nappaluk, de amint közelít a sötét, menjen mindenki a maga vackába! Ebben a nő dönt, és kicsit még kéretni akarja magát. Szerezzek neki egy kandúrt, mert idegen macskák versenyt jelölik az előszobaajtót, lecsorog a padlószőnyegre, amit ha elmúlik a tél, ha megéri a tavaszt, kicserél. Amikor nem tud aludni, legszívesebben megviccelné a szomszédot. Képzeljem el, hogy csak rángatná, rángatná a kolomp karikavégű drótját, és a két fagyos, kopár kerten át hogy’ rohanna a szomszéd! … hogy rohanna-e, vagy ijedtében őt vinné el a szíve, mert nem játék ez hallod, nem!

2013. január 24., csütörtök

Barackpálinka

Anekdotával kezdd, tudd előre a végét! Irma okoskodik, a Mester tanácsával segítene. Mivel ezeket a múlt héten én olvastam neki, jobban tudom, mint ő, csakhogy nem ilyen egyszerű. Időhúzásból jelzek Gombszeműnek, hogy segíthetne, adjon vissza abból, amit tőlem elvett! Egy szót, gondolatot… Mert amikor a forrás alig-alig csöpög, vagy teljesen kiapad, olyankor jó a másik ereje. Ki a csápokkal, karmos véggel kapaszkodás, és darabig megint van levegőnk. Egymás vámpírjai, ami ha kölcsönös és egyezményen alapul, jó. Ha egyoldalú, akkor az egyik sápadtan vánszorgó élőhalott, a másik virul. Gombszeműnek erről jut eszébe a téma, hogy mindennek ellenére él. Ezzel kezdhetnék-e valamit? Mert neki ne mondja senki, hogy a meghalás-közeli állapot fehér alagút, fény és hasonlók! Inkább reménytelennek, de ugyanakkor biztonságos szürkeségben lebegés, puha, elveszett határok. Onnan jött vissza, vagy ha úgy jobban tetszik, a köztesből hozták vissza az orvosok. Azt mondták, hogy itt csak Isten segíthet, vagy ha ez az ember maga is élni akar. Akar-e, kérdezte magától, de akkor még azt sem tudta, hogy Isten akarhat-e valamit ővele. Már tudja, ez egyáltalán nem fontos, csak az, hogy él. És sokkal kevesebbet kíváncsiskodik, a régi kérdésekre nem érdeklik a válaszok, újakat nem fogalmaz, nem kutatja az élet nagynak tartott dolgait, és az elmélkedés helyett ahol csak tud, inkább tenni próbál. Például most az érdekelné, hogy tartanak-e valahol pálinkafőző tanfolyamot. Eladja a zongorát és a könyvritkaságait, aztán vesz a bádogosnál egy pálinkafőző kazánt. Nagynénje is pálinkafőzésből élt, korai özvegységének átkával terhelten évtizedekig tűrt és dolgozott a kertben, virágból és gyümölcsből kiárulta magának az élethez valót, de az egyetemi évei alatt őt is segítette. Bárcsak pálinkát főzni is megtanította volna, de mire sor került rá, ellopták a rézcsöveket és egy fagyos télvégen fatolvajok a legjobban termő fáit is kivágták, úgy, hogy a gallyakat és a vékonyabb ágakat ott hagyták a tönkretiport salátaágyáson, csak a javát vitték magukkal. Nagynénje, amíg tartott a készletekből, továbbra is mérte a féldeciket, bár több féltékeny haragosa is akadt a faluból, mert a hajnali sütésű kenyérért induló férfiak közül többen nála itták meg az első – néhány – pohár pálinkájukat. Mindjárt az ajtóhoz közel volt egy ülőhely, esetleg kicsit arrébb még egy, mert a hozzá betérőknek nem illett túlságosan sokáig maradni. Ez nem kocsma, mondta ellentmondást nem tűrve, hajtsd föl az italt és menj! Jött a következő. Közben ő végezte a reggeli teendőket, soha sem ült le senki mellé, csak töltött a pohárba, elvette az árát, csörrent a pöttyös bögrében az apró. A kiskonyha meleg hangulatú, barlangszerű, és mindig ételszagú hely volt. Ősztől a savanyú káposztás hordó határozta meg, és az égett zsír szaga minden évszakban. Sült krumpli, palacsinta. És a pálinka! A helyiség jellegzetes szaga órákra rá is letagadhatatlanul érződött azokon, akik akár öt percre is, de ott jártak. Elfedésére csak egy mód volt: ha az érintett otthon az asszonnyal való összetalálkozás előtt trágyázta ki a disznók alját. Egyszer, amikor a kivételezetteknek tartogatott pálinka üvegkorsójára ráesett a mákdaráló, kilenc liter barackpálinka ömlött szét a kiskonyhában, és a telente amúgy is mindig nedves, korhadó padló réseibe ivódva a barackillat napokig elnyomott minden más szagot. Azt mondja Gombszemű, életében akkor egyszer látta sírni a nagynénjét, máskor soha. …és emlékszem-e arra, amikor a parkban tizenhét évesen verset olvastunk? A narancsfa árnyékáról és a favágóról. Hogy ne vágd le árnyam. Lorca. Közös regénybe fogtunk, naplót írtunk és szerelmes verseket. Aztán így megöregedtünk, hogy kettőnk karjában és derekában összeadva is kevés az erő, hogy visszaállítsuk a rendet, amit az éjszakai vadbarmok fölforgattak! A rend az lenne, hogy a gyalogút mellett padok, nem ez itt, hogy betontalpuk az égnek! És mi lesz még itt nyáron? Tőből fűrészelt árnyak! Oda a tavaly első virágukat bontott japánakácok. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

2013. január 18., péntek

Semmiből a semmibe

Jó nálad, mondják, és egyvégben fél napot is velem töltenek. Néha nehéz embert látnom, kidobom őket, de másnap jönnek megint. Nyikorog alattuk a fonott szék, öreg darab. Egyik falusi nagysága teraszáról maradt a családra, ahová dédi varrni járt lány korában. A kisasszonyok számára stafírungot slingelt géppel, még fénykép is készült róluk. Kovácsoltvas korlát a nyári terasz körül, lécrácsokon futó virágok, és ahol a görcsös körtefa alatti kiülő kövein dédi alatt a vasszékek lába pontosan úgy csikoroghatott, mint évtizedekkel később alattam a dubrovniki köveken, amikor egy óvárosi vendéglő előtt múlattam az időt. Triesztben is voltunk, megnéztük Rómát, Velencét. Amit akkor nem láttunk a világból, azt csak azért hagytuk ki, mert nem akartuk, de nem azért, mert nem lehetett. Amíg élek, bánom az elkerült városokat. Utazás helyett hoztuk a magyarországi rokonokat, mert a tengervíz gyógyít, mondták, és nekünk is haszon. Szabadság háromévente, közös nyaralás, fizettük. Itt minden van, nem számít, Vegeta, Cezar, Bijelo Dugme-lemezek, olasz farmernadrág. Aztán nekik kinyílt a világ, a miénk bezárult, az enyém még jobban. A vonat jött, elvitte a lábamat, engem a mentők. Nem akarsz te járni, mondta az orvos, mert ha akarnál, képes lennél rá. Föladod, vádoltak, de egy ponton megállni nem föladás, csak másféle életet képzelj. Hallgatom mások történeteit.
*
Januárt írunk, végre mögöttünk minden ünnep. Veszteségekkel, mert a vendégségnek rossz vége lett: a sógor véletlenül áramtalanította a mélyhűtőt. Két napra rá volt mit látni, azt soha se tudd meg! Fél év keserves rakosgatása lett oda. A szemenként válogatott fejtett megy, a drágán vásárolt barack, a ribizli. Brokkoli, zellergumók, borsó, zöldbab, karfiol, kapor és petrezselyemzöldje. Kicsomagolva mehetett mind a komposztba. És a húsok! Soha még ilyen kínos gonddal nem készítettem el, mindegyiket föliratozva, dátummal, tartalmat is jelölve. Karaj. Halfejek. Levesnek való a lány születésnapjára. Nem sorolom föl mindet, pedig fejből tudom, mert ismét elfog az ideg. Zokogva rohantam az uramhoz, azt hitte, hogy nagy a baj. Mondom neki, hogy az, kiolvadt a mélyhűtött főznivaló. Erre kinevetett, hogy azt hitte, ennél rosszabbtól tépem a hajam. Oda a munkám, és mit eszünk az újig, ez neked nem elég gond? Volt rosszabb is, mondta, amikor a házban csak morzsa volt és zsír. Meg ingyen kenyér, ami lapos volt és sötét, sort vártunk érte. Tudom. Előszedtük a nagyedényeket, és ezen a héten az egész utca pörköltet eszik.
*
Minden a kilátáson múlik, mondta Irma, és ablakot vágatott a nyugati falra. Szomszédjai bolondnak nézték, mert minek ennyi lyuk egy házon, télen csak fölöslegesen hűt, nyáron melegíti a szobát. Ideje szokni a naplementét is, válaszolta némelyiknek, dehogy védekezésből, inkább csak arra volt kíváncsi, hogy ki lesz az, aki az efféle beszédet is érti. Jenőnek az új kilátás föl sem tűnt, nem hogy szóvá tette volna, hiszen ő már sok éve a reggelben is naplementét lát. A házak mögött kéklő dombok, fölöttük lágy hullámú felhők. Irma a messze álmodozásra késztető látványáért minden ablaknyitáskor hálás, mert a valóságtól eltávolodva élhetőbb a jelen és elviselhetőbb Jenő. Már ablakot csukna, amikor a ház elé fordul egy talicskában ócskavasat toló idegen. Hetven év körüli férfi, torzonborz kinézetű, olyan, amilyentől a gyerekek régen ijedten menekültek volna a kapu mögé, de a maiak többtől sem riadnak, hiszen véres, vad filmeken, játékokon edzettek. Az ember megáll szusszanni egyet, a keze továbbra is a talicska szarván. Irma kiszól, hogy jó napot, a köszönése visszhangtalan marad. Az ember egy percig se görnyed a bicikliváz, tűzhelylap és egyéb, avatatlan szemnek nehezen azonosítható rozsdás vas fölött, aztán továbbindul, mint aki a semmiből jött és a semmibe megy tovább. Irma legyint, becsukja az ablakot és azt mondja, hogy vannak férfiak, akikkel pokol az élet. Vége nincs játék olyan szabályokkal, amiket bár ők szabnak, de velünk tartatnának be, nőkkel! Irma, honnét vagy te ilyen okos, kérdem, egy hetet sem bírnál ki Jenővel. Erre halálos komolysággal azt mondja, hogy ezért. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

2013. január 9., szerda

Nincs baj, ne félj!

Napfénytől ragyogó havas táj, a látóhatár alig sejthető, mert a távol nem különállás, hanem ég és föld lassú átmenete. Béke és nyugalom a néptelen falun, az alig járt úton lélegzetelállító némaság. Az ember akaratlanul is suttogva szólna – ha volna kihez, vagy ha volna mit. A gazdája nyomába szegődött kutyának nincs szüksége hangos szóra, jobban érti a testbeszédet, mint az emberek, de az is lehet, hogy a gondolatban hozzá intézett parancsnak engedelmeskedik. A gyaloglóban templomi áhítat, tiszta és szabad érzések élednek, ártatlan, lassult gondolatok a hunyorgó pillák mögött. Derűlátás, amitől mosolyra húzódik a száj, oktalan mosolyra, ami jelzi, hogy ha otthonról elindulva még volt is benne némi düh, vagy a hetek csendje miatt jogosnak vélt indulat, mostanra kimosta belőle a rengeteg fehér, a szikrázó fényesség. Azért haragudjon, mert Jenő nem keresi? A magába fordultnak egy ponton túl senki sem kell, magánya olyan árnyakkal népes, amiktől segítség nélkül képtelen szabadulni.

Irma fejében megfordult, hogy Jenő helyett az örök télbe hűlt teste fogadja, de megérkezve az udvar friss nyomait és a füstölgő kéményt látva megkönnyebbült. Akkor ért véget az álomszerű, januári gyalogút, amikor az erős napfénynek hátat fordított, és a saját árnyékával takart ajtó kilincsét lenyomta. A szoba az előző tapasztalások ellentéteként a vak mélységek ijesztő sötétjével vágta mellbe, hirtelen semmit sem látott. A nyíló ajtó örvényében elkeveredett a kint tiszta, éles levegője és a bentről áramló, elsőre azonosíthatatlan szagokat hordozó párás, sötét meleg. Pillanatra visszahőkölt, utat engedett a gőzfelhőnek, szemét szoktatta a homályhoz. Kukorica főtt a tűzhelyen, annak az illata vegyült a nemrég sárral javított tűzhely szúrós szagával. Sok éve nem érezte sem az egyiket, sem a másikat. Gyomra fölkavarodott, de inkább a Jenő felé vezető út mennyországi élményének és ház barlanghangulatának ellentéte miatt, mint sem a gőzölgő, hirtelen száradó sár szagától. Régen rakott tűzhelyen főztek, amit dédi egy télen át káromkodva javítgatott, szidta a rossz munkát végezőt, de mivel nyakukon volt a tél, tavaszig úgy kellett kihúzni – hol maró füstben, hol a száradó tapasztás gőzében. És közben az egész télen át rotyogó főznivaló morzsolt kukoricára várva, hogy mikor repednek a szemek, mikor lesz tejszerűen sűrű a lé.

Jenő azt mondja, köszöni, semmi sincs vele. Ír és jól van. Kézzel írt lapokat rakosgat a kínai bolt szagára emlékező és emlékeztető abroszon. Karácsonyra lepte meg magát a terítővel, a régin fölborult a gyertya, és lángra kapott a tűlevelű asztali dísz. Igen, leéghetett volna a ház is, hagyjuk! Inkább fölolvasna, Irma azt mondja, hogy jó, és lehunyja a szemét.

Benyomások összessége vagyok, hullámzó partok között állandó víz, fordított létezés. Én az vagyok, amit gondolsz rólam, az is, amit magamból mutatok, de a rejtett valóm is a lényem része. Végső kétségbeesés, partra vetődő hal. Hallom, amit gondolsz. Leírom a hajnal acélkék derengését, amikor alul marad a narancsvörös ébredés erejétől. Különböző ütemben éljük ugyanazt, az idő még a szerelmesek számára is külön. Az egyik azt látja, hogy micsoda pompa tavasszal, és terebélyét segítve metszené a lilaakácot. A másik azt akarja, hogy inkább legyen sudárra engedve, vaskos törzs kell, sok tüzelő néhány év után. Vagy mint a szilva, ami az egyiknek lekvár, a másiknak pálinka, és van olyan is, akinek a lankás táj kékpompás látványa kell, amikor jön az ősz, és beérik a termés.

Mire föl az aggódás? A nehéz levegő, ami a százhúsz éves vert falakból árad, a nyirkos tüzelő, ami csak füstöl, és alig melegít, a nélkülözés, amit hamarább elfogad a test, mint a tudat. Minden megszokható. Abban a pillanatban, amikor megérted, hogy akár hahotázva és végzetes következmények nélkül dugdoshatsz százas szögeket oda, ahová eddig a rezsót, a hajszárítót, a porszívót dugtad, minden megváltozik. Egyből, átmenet nélkül. Múljanak csak szépen, nyugodalmasan a napok, hetek, hónapok, úgy kell már az egyhangúság, mint függőnek az édes. És te jó vagy? http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90


2013. január 7., hétfő

Angyalcsalogatók

Márciust idéző melegben tobzódik a környék, a kert madáritatójában vegyesen fürdik rigó, veréb és galamb. Töredékidőre békesség, csillámporral szórt idilli állapot, amibe süppedve szívesen felejtenénk a minden mulandó tényét. A házban ünnepmaradék hangulata a későbben ébredés luxusával, ráadásajándék a semmittevés, amikor kintről hirtelen kilincsrázás és csöngő. Türelmetlen hang hívja a gazdát, áhítatot romboló követelés. A kapuban hosszú kocsi áll, sötét szélvédő, fényes szegély, a fölnyitott csomagtartóból gyors mozdulatokkal rámol a jól öltözött segéd. A bejáratot eltorlaszoló dobozokban, sűrűre gyűrt selyempapírok között edények. Széles mosollyal reklámfogsor villan, ünnepi kívánságzápor – ajándékosztóként mutatkozik be a vezető, és merthogy a karácsonyból soha sem lehet sok, ő minket megajándékoz. Fazekakat, lábasokat ad ingyen, a környéken már hármat kiosztott és most mindenki boldog. Ingyen sem kell. Tiltakozásra edzetten mondogatja, hogy ajándék. Cserébe csak tört aranyat kér, minden házban akad. Kövét vesztett kísérőgyűrű, horpadt medál, páratlan fülbevaló, hajszálvékonyra kopott jegygyűrű. Aranyfogért is ajándékoz. Nézzem, fényesek a fazekak, kis család, nagy család, mindenki jól jár, nagylánynak stafírung, nászajándék…! Végre eltűnik az utcából.

Illékony és könnyű, mint a madárének a híd fölött, de szerencsére gyakran elcsíphető. Irma az örömről beszél, ami lényegénél fogva mindig az emberen kívül rekedő buborék, léggömb, nem úgy, mint a boldogság, ami egységélmény – elvesz magadtól és közben mindent neked ad. Amíg tart, nincs menekvés, nincs egérút. Csakhogy az utóbbi ritkán szakad az ember nyakába, vagy ha mégis, akkor egészen váratlanul. Irma olyankor megállítja az időt, levegőt sem vesz – a boldogság, már ha mérhető az idővel, úgy sem tart olyan sokáig, hogy a levegőmegvonással kárt tenne magában. Múltával hirtelen meglódul a pillanat, behozza a rövid kimaradást, és Irma bambul, hogy mi is volt ez a nagyon jó? A legfőbb jó, ami érheti. Az ünnep estéje is váratlanul lett ölébe hulló ajándék. A néhány órára rábízott szomszédgyerek játszani hívta, leselkedősbe, ablakos fákat nézni a sötétben. Ablakos fa, az meg mi, csodálkozott Irma, mert ilyent még soha sem hallott. A gyerek erre azt mondta, hogy Irma korában még ezt sem tudni, olyan nincs, szégyen, de ő szívesen kisegíti: pislogó fényes karácsonyfák az utcára nyíló szobák ablaka mögött! Ablakos fák, no! És elindultak meglesni mások karácsonyát. Egy órán át járták a falut kivilágított ablakokat keresve, és az ablakokat, teraszokat, a földíszített fenyőket osztályozták. Mindegyiknek ötöst adtak, a műfenyőknek is, de még a rozsdásodó korlátokon és a kopaszodó udvari fenyőkön hevenyészve átdobott, hiányos világítást is megdicsérték. Így kellett tenniük, mert az előző évekhez képest alig-alig akadt a karácsonyt így is ünneplő, így hirdető ház. Nem az ízlés és a szokások, inkább csak a lehetőségek változtak meg, nagyobb lett a nyomor. Elcsípett mondat a bolti zárás előtt: – Elkaphatná-e a mai kenyeret másnapos fejében, mert akkor vehetne néhány krumplit is… A nő minden bizonnyal nem a sült libához körítésnek, hanem helyette kérte. Egy helyen lakik az öröm és a szomorúság, vonta le később a következtetést Irma, mert a sétának, aminek a gyerek ujjongva örült, ő éppen attól lett sűrűn gombócot nyelőn szomorú. Ugyanott járva nem ugyanazt látták, ami ebben az esetben nem föltétlenül baj. Irma utólag és csak magában még Jenő gyertyafényes ablakának is megszavazott egy piros pontot, és bár a gyereknek nem mondta meg, de szerinte az volt a legszebb, még akkor is, ha a gyertyák egyáltalán nem a hagyomány miatt égnek, hanem csak szükségből. Irma már a kaput zárta bentről, amikor petárdákat dobtak a háza elé. A hangokra rajokban röppentek föl a kert megriadt galambjai, hogy aztán összevissza csapongva, sokáig vakon keressék a helyüket. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

2012. december 26., szerda

Álomkarácsonyok másként

Az ünnepi vacsora savanyú káposzta és svartli puha kenyérrel, desszertnek sült tök. Jenőnek az ízfokozókat hírből sem ismerő szájából indul a karácsonyi mennyország, angyali Irmája szánta meg a koszttal. Üres zseb és üres kamra okán a könnyedén elhagyott szokásos menü, mert halra, pulykára, mákra és dióra Irmának sem tellett, bár ha az ünnepre közösen készülnek, talán. De túlságosan csontos már a magányuk, hogy az asztalt megosztanák. Irma véleménye, hogy Jenőnek megfelel a készen tálalt ingyen ebéd, mert Jenő javíthatatlanul lusta és önző! És mégis… Hirtelen rászakad a karácsony és megbocsájtani kész mosollyal nézi Jenő borostáján a rágás ritmusában táncoló káposztaszálakat. Olyan étvággyal eszik, hogy attól Irmának is ehetnékje támad, de késő, mert Jenő közben kiszedi a tálból a maradékot. Irma a minden pillanatban lefordulásra kész káposztadarabok felé nyúl, még rejtve sincs abban semmiféle asszonyos játék, de Jenő mégis ideges ló módjára kapja el a fejét, és azt mondja, hogy Irma ezt most hagyjuk! Irma a félúton hárított mozdulatba dermed, szeme kerek lesz és sötét, szája némára nyílik. Már mondaná, hogy ez csak egy önkéntelen mozdulat, az anyai ösztön megnyilvánulása, gondoskodás..., de nem magyarázkodik, fölkapja a kosarát és indul. Jenő vállat von, a fő, hogy már nem éhes. Boldog karácsony a könyvekkel, így is lehet! A hóval befújt padlásról az elázástól időben megmentett kincseinek a lapozgatását tervezi, az évtizedektől megsárgult kedvencekét. Gyertyafénynél böngészi a fakult aláhúzásokat, silabizálja ifjúkora széljegyzeteit, mert a háza már két hónapja áram nélkül. Tele hassal a könyveknek úgy örül, mint gyerekként örült az álmainak, amikor zavartalanul velük maradhatott. Délelőttre kitalálta a lovacskát kocsival, délutánra a láthatatlan barátot. Például ezeket, de mást is. Később megnőtt a rutinja, és estére nőt álmodott a macerásabb élő asszonyok helyett. Az álomjátékok máig elronthatatlanok, az álomnők miatt nincs reszketés, mert pontosan olyanok, amilyeneknek elképzeli őket, engedelmesek és hűségesek, és csak akkor ellenkeznek, amikor az kivételesen Jenőnek is megfelel. A megálmodott nőt, ha már unja, visszaálmodja a semmibe, és kitalál magának egy másikat. Velük büntetlenül lehet bunkó, de öl is, ha kell. Szúr, véreztet. Az álom ettől, ha nehezen is, de elmúlik, és később a szívtáji szorítás is enged. Jöhet a következő.Irma otthon az ablakon túli reménytelen szürkére ezerfényű karácsonyt képzel, és az hamarosan színes szikrákkal, vidám hangtöredékekkel, illatokkal telítődik. Túracipőt vesz föl, megkeresi az öreg mogyorófa botot, és erdőjárásra indul. Kikéri magának, hogy különc lenne, azt mondja, hogy a karácsony neki család híján ilyen. Meleg szoba, finom étel és damasztabrosz? Egyedül minek? Akkor inkább az erdő. De hiszen mi szeretjük és hívjuk! Ingerülten legyint, hogy nem kell a nyál, ez az évente ismétlődő műsor, miközben a játék része, ami ha elmaradna, hiányozna, mint a mézes dió és a mákos kalács. Egy egész napot átgyalogol, gondolkodik, vagy semmire sem gondol. Társat képzel a falai közé. Az úton hozzá hasonlók, mások is egyedül, hátukon zsák, kezükben bot, és a havas vörösfenyők ágai között angyalok. Van, akinek ez kell, másnak inkább az álom. Az elé rakott kész, a földíszített otthon Irmának a hiányzó gyerekség lenne. A kínai díszek már nem azok a régi harmatkönnyű üvegcsodák, amik évtizedekig fogyogattak, míg végül a tizenkettedik is összetört. Üvegszilánkok az égig érő karácsonyfa alatt, véres lábnyomok a fehér rongyszőnyegen, a díszek valóban üvegből voltak! Mint a szív, onnét tudni, hogy igaziból van, hogy darabokra törik, mondogatja dédi. Irma sikítva kikéri magának, ez már megint emlékkönyvbe való. Mi baj az emlékkönyvekkel? Most fáj a visszanéző, azért. Az ünnep ilyen is lehet. Ha karácsonyra kérhetne magának valamit, akkor csak egy rövidebb gyöngysort. Évente eldobna belőle egy szemet, disznók elé vetné, mint eddig is tette. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

2012. december 18., kedd

Réteshez véső

Senki sem pótolhatatlan. Mekkorát esik az, aki az ellenkezőjébe kapaszkodva játssza az eszét! Irma dühöng, ilyennek régen láttam. Azt mondja, hogy igazából a szénné égetett rétes miatt mérges – még mindig sistereg a forró tepsi alatt a hó. Kidobta, pontosan úgy, ahogy azt elképzelem: a sütőből egyenesen a hóbuckás bukszusok túlsó felére röpítette, nehogy már itt bent büdösödjön estig! Máshol is történik hasonló, nyugi, mondja később, pedig nem én vagyok az ideges, hanem ő. Hogy tönkreég az étel, az jobb helyeken is előfordul, de az is, hogy a háziasszony vagdalódzással intézi el a kudarcélményt. Így indít az ura ellen háborút, teremt csatateret. Egyszer náluk is repült a fazék húsleves, utána a tányérok, a kanalak, végül a kislábasban a főzelék. A kenyér az nem, azt dobni soha, kenyeret még leejteni is bűn, vagy ha mégis földre kerül, köténybe törölni, utána csók. Az ember furcsán működik, a szemét önkéntelenül akkor is lehunyja, ha a kenyérre csókol… Jól van fiam, akkor ma kint eszünk, mondta a régmúltban Irma anyja, amikor az ura hiábavaló noszogatásába belefáradt. Szépen kezdte, hogy jöjjön be, ebédidő, éhes a gyerek, elázik a tészta, megbőrösödik a főzelék. Türelmében sokáig kitartott, és csak egy órányi rimánkodás után tárta szélesre a konyhaajtót, kötötte félre a legyek elleni függönyt, és küldte a marhaistálló felé az ebédet a terítékkel együtt – vigyázva, hogy a paradicsomfőzelék nehogy a gangfalra csapódjon. Aznap délben mindannyian éhen maradtak, még Irma is – utóbbi azért, hogy egy életre jegyezze meg a jelenetet és tanuljon belőle! –, mert a háziasszony a kamra kulcsát magával vitte a határba, káposztát ment palántálni. A kulcsot akarattal hagyta a zsebében, mit ért volna a műsor, ha a kolbász elveri az ura és Irma éhét? Mert mit értenek a férfiak ahhoz, hogy a házban mindennek rendje van, és ideje annak, hogy mit, mikor! Hogy azonnal rend lett-e, esetleg veszekedés következett, azt Irma elfelejtette, de attól kezdődően a családjuk körében évtizedekig a „kint eszünk” mélyebb tartalommal bírt. Néha a hosszabb könyörgést is ez a két szó helyettesítette, néha ígéretnek hangzott, máskor olyan volt, mint a fenyegetés. Irmával messzire kalandoztunk. Hogy van Jenő? A rétesnek már mindegy, de az indulatokat muszáj levezetni, és arra Jenő ok is, ürügy is. Ha nyugton van, az a baja vele, ha jelentkezik, az se mindig jó. A hosszú csönd után érthetetlen üzenetek, amiknek Jenőt ismerve elsőre sem örül gyanakvás nélkül, másodszorra meg direkt bajra gondol. Mi másra? Gondol mindenfélét, sejtelmek nyugtalanítják, a felejtettnek hitt rémálmai. Mindezekre, ha józan marad, akár legyinthetne, hogy téved, hogy mekkora ökör, mert Jenő ugratja, unalomból szórakozik! De Irma, mint aki biztos bajt tud, napokig frászban, hosszan hiszi a rosszat, aggódik világnak. Ilyen ez, Irma, mondom neki, ilyen ez! Kimegyek havat lapátolni a tepsire, hogy ázzon egy kicsit az alig fölismerhető mákos és diós rétes, úgy könnyebben fölkaparható. Irma a kamrából fél kilogramm szódabikarbónával integet, hogy holnap majd azzal, mert a szódabikarbóna mindenre jó. A fürdővízbe is, hogy kiázzon az emberből a hülyeség, teszi hozzá végre nevetve és int, hogy hagyjam már azt a tepsit! Aztán azt mondja, hogy angyalkás álmokat szeretne, mert így karácsony felé azt illene, de helyette a rémálmok. Az abált szalonna miatt van, amit maga készített és egy hete eszeget vacsorára. De amikor annyira szereti! Az első hideg napok beköszöntével farkasétvágy tör rá, mindent kíván, ami zsíros, és amiről nyaranta elképzelhetetlen lenne, hogy megenné, azt most válogatás nélkül falja. Mi lenne, ha a maradékot elvinné Jenőnek, kérdem, erre azt mondja, hogy nem. Inkább ő legyen tőle beteg, mint Jenő, és mert nagyon szereti. Melyiket, az abált szalonnát vagy Jenőt? Nem válaszol, és hogy ne is kelljen, inkább kimegy a bukszusok mögé. Egy fakalapáccsal a szénné égett rétest püföli, majd a széles pengéjű késsel próbálja kivésni a tepsiből. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

Szent András hava, haláltánc

Több szempontból elkeserítő, hogy az út melletti fasor látványosan ritkul, és az első virágzásukról még csak álmodó fiatal japánakácok sorra tűnnek. Összesen tizenöt év tavaszát kellett volna türelmesen kivárniuk, hogy végre virágukat bontsák, csakhogy a motorfűrészes ember miatt a tavaszszámlálásuknak itt és most lett vége. Ilyen is lehet a késő őszi gyaloglás, hogy nem mindig öröm. Néha szomorú, néha csak egészségügyi megfontolásból vállalt kényszer. A hozzáállással, amikor a lábbeli fölhúzása is nyögve, kár elindulni, mert megfelelő hangulat nélkül a testnek sem haszon. Olyankor a hazafelé út lépései csigalassan fogynak, a levegő szúr. Az első óra végére a jóleső fáradság helyett kötekedésre kész hangulat. Utóbbi a faluba érve kifuthatja magát, mert az egyik ház mindig nyitott kapujából kutyafalka támad, már várnak, mintha ismernék a napjárással összehangolt gyaloglóidőt. A kutyák az apróbb fajtából, egyenként semmik, futnának fejvesztve, de csapatban harcra készek, az együtt cselekvés hatását ösztönből ismerik. Támadnak, nem haragból, csak úgy.

Gombszemű hetekig szögesdróttal védi magát, aztán meglepő fordulattal éppen engem kérdez arról, hogy mit gondolok, ki ő? Elfelejtette volna, vagy összetört a tükör? Ki vagyok én, kérdi a forgatagban, és én erre a legkézenfekvőbb választ adom – kimondom a nevét. Közben meg sem állunk, a ruhatár felé én az őt mindig bosszantó hátramenetben, de legalább ilyen fontos pillanatban forduljon arcba az arc. …hogy az ember a nevén túl még mi lenne? És ki vagyok én, hogy tudnom kellene a választ! Különös kegy másokat védtelenségükben úgy meglesni, hogy illetlen tettünk nyomán ne támadjon bennünk lelkifurdalás vagy őket már sértő részvét. A dolgokat önmagukban látni, az embereket jelmezeik nélkül – a ritka pillanatok hozadéka, a rés magánkáoszunk egén, amikor a saját előítéleteink és a nyomorunk éppen máshol csapódik le. A maguk jóságában tetszelgők megértésre törekvése az érintettben ellenérzést kelt, mert tolakodás, és joggal érzi sorsa egy szeletének elbirtoklásnak. Az erősség látszata mögött elfojtott sírás, néma panasz, de az önsajnálat és a titok terhe is, hogy belül harmatgyenge. Mása pedig nincs.Novembervég. Az enyészet havának vége, és a föltörő harag ideje. Az ünnepi találkozás a bűntudattal teli lelkek árnyéktánca. Balladába illő érzések nyomán hasonló mondatok, amiket alkoholba fojtani hiábavaló kísérlet, mert azok gyakorlott túlélők, és a legalsó rétegekig beégetett tartalom még sebészeti eszközökkel sem tüntethető el, nemhogy szavakkal. Meghatározott a folytatás. A megérkezés és a fogadás sikere vagy kudarca olyan apróságokon múlik, amiket előre elgondolni, majd erővel alkalmazni lehetetlen. Egy véletlen érintés is más irányt szabhat, vagy az elvárt érintés hiánya eltéríthet a tervezettől. Beszélgetnénk, de alig van miről, így csak csapongások. Ősz van. …miért mindig csak az őszről? Az ősszel születettek ragaszkodása kiemelt évszakukhoz, vagy a lefelé tartó élet kikerülhetetlensége? Felfénylő részletek, baljós jelek a jövőből, és a túlságosan érzékeny ember máris rájuk hangolódik. November a halál közelségére emlékeztető időszak, egyben a lassan elmosódó ellentéteké is, állandósuló szürkeség. Sok itt a szó és a komolyság, ez ölelésidő, mondja a szép szemű vendéglátó, majd a szavakkal győzködést mellőzve egyetlen mosollyal viszi táncba a fiút. Istenarcú kölyök a múltból, déjà vu? Mindig azt emlegeted, amitől félsz, mindig arra gondolsz, akit felejteni akarsz! Időnyerésből közhelyekbe, könnyű mondatokba csomagolt súlyos tartalmak. Szerepjáték, csak holnap hajnalig bírd, a bűvös órákig, amikor a holtak tánca nekik visszatérés, neked hazaút. Megosztott feladatok, a bal kéznek ez jutott, a jobbnak az a dolga. Simogatás és félúton megtorpanó pofon. Végül is mindannyian hazafelé, császár, bankár, paraszt. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

2012. november 26., hétfő

Éjfél utáni idő



Nagy Farkas Dudás Erika nem szokványos jelenség: írásaival gyakran találkozunk, de írós allűrök nem jellemzik. Két éve próbálom szóra bírni, de ő válaszok helyett inkább visszakérdez. Ha hívják, keresik, eltűnik, aztán maga helyett küld két verset, vagy három novellát. Harmincnyolc évesen jelentek meg első írásai, kezdetnek mindjárt egy esszépályázat díjazottjaival közös kötetben. Ennek pontosan tíz éve, de számos díjnyertes novellája ellenére sem adott még ki könyvet. Majd eljön egyszer annak is az ideje, mondja a miértre, és másra tereli a szót, most éppen az álmatlan éjszakákra.  

Hosszú az idő éjféltől reggelig. Az álmatlanul forgolódónak a szembenézés elkerülhetetlen. Nappal még csak igazoljuk magunkat, éjfél után minden azzá válik, ami. Nem csak a test lehet meztelen, a nappali tévedések fojtogató érzésekkel láttatják magukat, az ostobaság, a hiúság nincs észérvek mögé bújtatva. A lelkiismeret ideje.

2012. november 21., szerda

Lázálmok


Mindenki nagyságról álmodik, és magas égben repülne, közben a kicsiség előnyéről megfeledkezik. Észrevétlen osonni, beolvadni a háttérbe, és engedni a belső gyereket, hogy közben szelíd játékot játsszon – nyugodt életet. Vagy mint egy hosszú angol regény szereplője, átálmodott sors dombok, völgyek, erdei utak és főleg virágok, virágok, virágok között! Utóbbi Irmáknak való, száz évet vissza az időben, vagy mindjárt kettőt. De legalábbis néha figyelmen kívül hagyni a valóságot. Kilépni, nemet mondani, mozdulatlanságba merevedni az örök fa alatt. A lényeg nem a hivatalos okmányainkban, és a végén a kántor sem tudja nehézkes hangján kiénekelni – mire föl tehát a hajsza? Az elmesélhető történeteinkben is csak búvópatak módjára, vagy fölismerhetetlenül az igazi arc. Merre a kiút, az őrület felé? Irma azt mondja, mostanában Jenő olyan, mint a saját árnyéka, mint akiről lemondott az idő. Van-e visszaút, kérdi ugyanakkor Jenő a mellette állót. Rendelő, papírok, beutalók. Várakozás, kimerítő semmittevés. Aztán, mivel hogy senki sem válaszol, hogy volt a kertjében egy nyárfa, azt mesélné. Lelkes, bár maga is kételkedik, hogy a nyárfa nemcsak nevében lombardiai, hanem valóban onnan került oda. A lassan hömpölygő történeteknek bár kedvezne a novemberi borongós idő, az alkalom is megfelelő, de a hallgatóság érdeklődése és türelme nem terjed olyan messzire a Jenő kínálta térben és időben, hogy méltányolnák a csapongó előadást, ami néhol történelem, néhol irodalom, máshol földrajzi ismereteket tágíthatna, ha érdekelne valakit. Politika, drágulás, időjárás, összeesküvés-elméletek volnának a menő, vagy ha a görögökről mesélne, de ott sem Homéroszról, csak a jelen helyzetet, hogy ők most éppen hogyan és merre. Látszólag a semmiből jött a csapás, menet közben nehéz fölismerni a jeleket. Majd ha már sok hullámvert szakasz mögöttünk, akkor talán nem váratlan az éppen soros baj. Depresszió, bélyegző, aláírás. Jön a vonat, előtte se fény, se hang, máris itt van. Menekülnél, de már a kabát szárnyát fogja, és repülsz. Ilyen az ember, repülne! Ha csak álomban jön össze, az is öröm. Apám születésemkor azt a nyárfát ültette, folytatja Jenő, a lombardiait. A nyárfa rohan az égnek, sürgős neki. Rövid élet is elég, de addig mindent és gyorsan! Susogó leveleivel, napérintő csúcságával a magasságba vágyást ébreszti. A célja nem az ég megkaparintása, hogy azt belakja: a felé törekvés maga az értelem! Az ég felé haladva nő az erő, a lendületet. A hit! Megmászni az égig érő fát, legyőzni a hétfejű sárkányt, ez a legkisebb szegénylegény feladata, és nehéz próbák során át győzni. Királylány, birodalom jutalmul? Végül csak a rendreutasítás, hogy ne hagyd el a születésedtől elrendelt helyed. Boldog befejezése az elején elrontottnak nincs, késő! Így is és úgy is ez a sorsod. Költőnek sem kell hozzá lenned, szeresd bár József Attilát, hosszú kabátod szerencsére nincs, és hiába emlékeidben a földalatti zúgása, hogy egy lépés és megoldod, örökre és visszavonhatatlanul – elveszik az alkalom és csak kerekes széken rémálom. A valóságban a gyávaság illedelmes lépései. Képaláírások a földalattin, palotapincsi néz egy bevásárlószatyorból, aztán a prédikátor, hogy jobb életre születtél. Mást álmodást, más valóságot! És visszatérés az égbeérő fa alá, lélegzetállító magasság, isteni elrendeltség, beleájulsz, hogy ez mind neked? Újrakezdeni? Túlélni a háborút. Dél-Koreában legmagasabb az öngyilkosságok száma, de magyarok is a sor elején. Összeér a földalatti zúgása, és ahogyan a vészt sejtető alkonyban susog a feketenyár. Megvetett döntés? Hogy ki és mit gondol erről? Tiltja a vallás, és az életösztönnek ellene mond. Volt, akinek sikerült, és olyan is, aki nem próbálta többször az első után. Tulajdonképpen önkéntes eltávozás minden éjszaka, megszentelt, ismeretlen magány. Ébredéskor a kérdés, hogy hol járt a test álarcain, jelmezén túli ember? A faggatás sikertelen, nincs kiút. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

2012. november 16., péntek

Meghatározatlan ideig szabadság

A mögöttünk fölszaporodott évek előnyeiről is, ne csak a hátrányait! Az ember a lejtő túlsó felén bátrabban választhat alig járt ösvényt, vagy akár a maga köré húzott körön belül maradhat. Egyedül is elégedettségben élheti a maradék idejét, föltéve, ha szerencsés és egészséges, és segítség nélkül boldogul. Mivel már megtette azt, amit a többiekért kellett, előveheti a saját vágyait – ha emlékszik még rájuk! Lelkifurdalás nélkül bújhat sokadszorra a kedvenc regénybe, zavartalanul alhat ebéd után, napokig vesződhet egyetlen verssoron – senkit sem rövidít meg vele. Nappalra sem kötelező elrakni az ágyneműt, ráhagyhatja a küszöbről lecsúszó szőnyegre, hogy majd megigazítja máskor. Vagy kidobja, mert eleget idegesítette már.

Gombszemű újabban az inkább kívánt édesség helyett ilyenekkel traktál, és azt mondja, hogy a tortától csak hízunk, fölösleges luxus. Fényűzés, mint bizonyos szempontból ez a mostani életszakasza. Újonc a szabadságban, de kételyei ellenére is élvezi a visszavonulást. Még túlságosan közel a vegyes érzelmekkel járó utolsó munkanapjának emléke, és az első nyugdíjra várakozás furcsa érzése sem múlt ki belőle, de jó ez, mondja, nem fáj, hogy kilökte magából a nélküle is továbbműködő gépezet. Fiatal kora óta készült az öregségre, de nem anyagi téren tartalékolt, azt elvitte a család: magának terveket hozott át, gondolatokat, és igyekezett a késői évekre tekintettel beosztani az életerőt. Könyvekre és a számítógépeire költött, de ezek a szellemi biztonság kellékei, nem pénzre váltható javak. Sajnos, megtapasztalta, hogy ha éhes, mit ér a könyvtárnyi könyv! És a bélyegeket is hagyjuk! Utóbbiak nagyját megette a penész, a fiatalok mást gyűjtenek, az öreg gyűjtők kihalófélben – így ez sem aranytartalék. Amikor megszorult, és egy utazótáskányi könyvet eladott volna – kenyérre kellett! –, kiderült, hogy ami neki a nélkülözhetetlen szellemi táplálék és felbecsülhetetlen érték, az a használt könyvek piacán csekélység. Otthonról annyiért, amennyit kapott, nem adta volna, de Szegeden kellett a jegyre visszafelé. Nem bánta a kirándulást, legalább sétált a Tisza-parton, megkereste a régi helyeit, némelyikének nyoma sem maradt, némelyik cseppet sem változott. Időtálló dolgokhoz kellene kötni az emlékezésre érdemes pillanatainkat, mondta, és azt is, hogy erre a fölismerésre hetven körül már késő.

Az utoljára harminc éve mázolt padláson már nem a porcelán bili, sántító suszterszék, szúette képkeretek, éjjeliszekrény, szétszáradt fateknő, lyukas zsétár, molyette posztókabát, a por alól is kéklő permetezőkabát, csontkemény lószerszámok sorakoznak, lógnak a rozsdás szögeken, hanem a kiöregedett vagy elromlott porszívó, rádió, elektromos óra, képernyők, billentyűzetek, nyomtatók, de az első laptopból is ott halt ki végleg az elem. A jobb világban az elején fölsorolt tárgyakat az ócskás ingyen vihette volna, mégis adott értük, de a halott számítógépek és a többi lom elhordásáért már neki kellene, hogy fizessen.

… és az utóbbi időben hidegen hagyja mindenféle rémhír! Távoli földrengés, közelgő világvége, vagy a tudományosan megalapozott adatokkal alátámasztott sötét jövőnk. És még az is, hogy minek, mennyit megy föl és mikor az ára! Így védekezik, mert ha ő saját magára nem vigyáz, akkor ugyan ki más óvná az őrülettől? Ha komolyan veszi a rendszeresen adagolt borzalmakat, akkor a nyomukban támadó fölháborodás, együttérzés, sajnálkozás, döbbent, egyszóval az érzelmi megrázkódtatások sorozata akarata ellenére még az álmait is meghatároznák, és végül minden terét eluralva tömény és állandó félelemként nyomorítanák, tolnák a ködös, szürke telekben amúgy is rendre rátelepedő búskomorság felé. Kikapcsolta a tévét, nem hallgat rádiót, így hárítja a végleteket. Mert sem a hírekből napi ritmusban látott, hallott emberi nyomor, gyarlóság, bűn és szenvedés, sem az azokat követő filmek bugyuta, felszínes, túlságosan könnyen elérhető pillanatnyi mákonya nem érdekli tovább. Így próbál túlélni, ha már másokon nem segíthet. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

2012. november 6., kedd

Szavak és szerszámok

Irma szerszámai többek, mint a keze hosszabbítása. Összenőtt velük. Előbb a munkához nélkülözhetetlen kellékek, utánuk a sámli, ami kell a ház sarkánál szusszanáshoz, de elég ülőhely híján a későn érkező vendég alá is jó. És a laptopot rárakni az ágyban! Mert újabban a szövegszerkesztő is fontos, mindjárt a gereblye után. Rendrakás a kertben, összekapart gondolatok. Párhuzam? És a szavak is kellékek. Minden beszélgetés kínálta úton érdemes elindulni, némelyik azonnali aranybányába vezet, de később a most még üres zsákutcának tűnő is adhat valamit. Nem mindegy, hogy ki mesél, hogyan és miről. Előfordul, hogy az első hallásra érdekes történet, mint amikor a falun köd: sem szín, sem forma, amin képzelet bonthat. Ha a mesélő mindent részletesen mond el – kevés, mert fölöslegesen sok. A fényképezés ilyen, hogy tisztán és pontosan a valóságot.

Elfoglalt. Mint egy megfáradt, sokkarú istennő, aki pihenést és boldogságot kíván, ezért már délután képzeletbeli kertjére gondol, ahol ő egy borostyánnal befutott, mohos szobor, és semmi dolga azon kívül, hogy madárnak sziget, bogárnak sétatér. Ilyesmi jár a fejében a meztelenül fölaggatott csirkék előtt, miközben mozdulatokat ismétel órákig. Orrával tiltakozik a büdös jelen ellen, ezt az érzékszervét már a műszak elején a szebb idők emlékeire kényszeríti: jázmin- és levendulaillattal fedi el a gőzölgő belek szagát. Ha sikerül a tilos pálinkából inni, gondolatban a mesebeli sárkány hét feje egyetlen vágásra hullik, és az a hét frissen beültetett csirkefejével okád kékes fényű tüzet, miközben csirkelábakon cammog a főnöknő irodája felé. Szoborként az örök megnyugvásban, mosollyal ébredni jó, de mostanában álmában is házat javít. Sok sötét óra rémét hozza a november, a hónap elején gyújtott gyertyák világosa kevés, hogy a karácsonyváró fényekig kitartson. Végső órája a külső dolgok elrendezésének, halogatásuk elrontotta az őszt. Mindent idejében, tanulta. Fényesre súrolt és zsiradékkal védett kerti szerszámok. Tele kamra, mák, dió, a pincében bor! Gonoszűző fokhagymafüzérek, kimagozásra és a kemence melegére váró fűszerpaprika. Előkészítve a tálcák, tepsik, a százéves paprikadaráló a hatalmas öntöttvas kerékkel. Súlyos, mint dédi imádságai voltak, amiket paprikadarálás közben küldött az égig, de azok félúton kifulladhattak, mert dédi mindig boldogtalannak tűnt. Az is lehet, soha sem magáért imádkozott. Ásót, lapátot kertben felejteni bűn, például ez is szabály volt. Csakhogy akkor sokan voltak, mindenki a maga feladatával és felelősségével, de ha más nem, akkor nagytata végzett azzal, amit más elhanyagolt. Rend legyen, kívül és belül! Egy házra legalább három nőnemű jutott, az éhenkórász vénlány-rokon is, aki a napi kosztért még az aljamunkát is köteles volt. Nem tetszik valami? Akkor mehet Isten hírével világnak! Maradt, jó volt a koszt.

Munka után találkozások, szavak érintése, áthidalható távolság. A múltból a gyönyörrel teli vagy a megrázó, több évtizedet túlélt emlékek fölbukkanása. Az emlékek között alig az események, vagy az elmesélhető történetek, inkább csak érzések a pontosan megismételhető mondatok nyomán. Kávé mellől pihenősen, menet közben sietve odavetett mondatok, utazáskor két idegen kitárulkozása a végpontok között, vagy a beszélgetés, amikor arcot archoz érintve suttogás, elfojtott lélegzet. Maradandó nyomokat hagyó szavak érintése, amik után úgy álmodik az ember, hogy ébredésre is megmarad a hangulat, amitől a nap előre megkönnyebbedik. Jenő fordításában ez annyit tesz, hogy az egykori érintésre visszagondolni majdnem olyan jó, mint az illatos fával fölfűtött szoba kedvenc fotelében az ebéd utáni bóbiskolás. Végre béke az értelem és a szív között. Mosolygós elmélkedés. E közben Irma törött cserepeket dobál ki a padláslyukon az utolsó virágaival fagyot váró petúniái közé. Hosszasan vacakolt, mire a rosszakat kicserélte, Jenő fél a magasban, neki inkább nem szólt. Majd tavaszra, ha a kertet kell ásni, vagy a beteg macskának a sírt, talán akkor hívja. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

2012. november 1., csütörtök

Örök érintés

A temetőre néző utca házain redőnyök, mindig zárt zsalugáterek határolnák a két világot, de hiába az igyekezet, az átjárás nehezen akadályozható. A túloldal elmúlásra emlékeztető táblái, a keresztek, a kőangyalok és a fekete fehér ovális képekbe zárt arcok hangulata a hunyt szemeken át is betolakszik. Meghatároz. Halogatott szembenézések, mégis. Hárítani a föliratok igazságát, amit a hervadó virágok reménytelensége, a műanyag csokrok hamis öröklétet kínáló cifrasága hangsúlyoz. Jenő fölött évtizedek múlnak a sötét szoba levegőtlen négyszögében, néha azt hiszi, hogy már a túloldalt lakja. Az egykor gangra nyíló szobaajtó kevés fényt ad, csak a tévénézéshez eleget, az olvasáshoz már régen lámpát kapcsol. Aztán világos nappal hirtelen elveszett az a kevés fény is, de Irmát hívni akár sötétben is képes. Mentők, kórház a méregzöld fenyők alatt. Nem varázshegy, dehogy!

Egy fekete-fehér fotón egymáshoz hajoló kőfejek. Két összeérő kőhomlok. A fotós ismeretlen. A szobor egy múltat rendületlenül őrző város közterén is állhat, ahol ismerik a szobrász nevét és évente koszorút kap. Vagy egy öreg temető egykor előkelőségeknek fenntartott, de ma már elhanyagolt részének névtelenségben árvul az északi oldalukon mohalepte angyalok társaságában. Vagy szórólapról ollózott, beltéri kiállítás részlete, ahol a tárgyak a raktár sötétje előtt kapnak némi figyelmet és fényt. A képen csak egy érintés, amiből az egészséges testhez és lélekhez naponta több is kellene, itt örökre szól. A kövült mozdulatról egy közeli kép, amin az érintés merészen és konokul a pillanaton túlit, egyenesen az örökké tartót célozza: az érintés következtében megnyíló végtelent és időtlent. És ettől az korlátlan ideig elemezhető. Nem az összehajoló kőembereken múlik, hanem a szobrászon, hogy a messze az emberi időt meghaladó ígéret – amit két embernek csak az érintés ígérhet! – ilyen nyomatékot kap. És ha unják? Nappal a galambokat, éjszaka a baglyoknak pihenőhely lenni. Az évszakokat, ami őket a múlás terén alig érinti. A kő követ érint, vagyis ott a kő szerkezete soha meg sem szakadt, bele véső nem mélyedt, nem pattintott onnét, ahol az érintés. Jött a szobrász, a kőtömbből lett egy nő és egy férfi, és amihez nem nyúlt, az maga érintés volt, az öröktől fogva tartó.

A ráncok egy elköszönő arcon – mellékes. És mégis, mitől ennyi a hullám? Mint a tenger partközeli lázadása, olyan Jenő homloka: tajtékot ver a hajtőnél, torlódás, majd hirtelen ősz szálak tömege gyűri le a haj maradék színesét. Milyen lehetett fiatalon? Nincs, ami árulkodna, a kórházi fehérbe süppedt arcnak a nagymama házi oltárán őrzött gyerekkori fotóhoz semmi köze. Arra ki emlékezne, amikor már negyven éve, hogy a kötelező gyászidő után eltakarították a házi oltárt is. Nagymama legalább ott fejezte be ahol kezdte – otthon. Rokonok, szomszédok jártak ki és be a pálinkaszagban. A gyerekeknek tökös rétes fahéjas illatával volt enyhítve a vég, emberhez közelibb.

Idegenség a fertőtlenített térben, hideg érintések. Lázmérés, a bőr alól kiszúró csont. Kezek pergamenszáraz, zizzenő találkozása. A hűlt vágynak emléke se. Kényszerű érintkezés a lehető legkisebb felületen, amíg csöpög az infúzió. A lassult órák hallgatásában időről időre ijedt reménnyel visszafojtott lélegzet: ugye nem ez a sóhaj az utolsó? Ön hozzátartozó? Jenőnek senkije se, tehát igen, az vagyok! Mellékszereplő szélről, többnyire takarásban, hogy még játszani sem kellett. A nővér ledobja a lepedőt, a beteg mellé ül. A betegnek hiába az otthoni étel, úgy sem érzi az ízeket, mondja, aztán fölriad, és kimegy az ajtón. A folyosón távolodó csattogás, fapapucs. A filmekben másmilyen a kórház. Az ablakon túl galambok matatnak egymás tollában. Esik, lassú, októberi eső. Irma Jenő homlokára hajol. Jéghidegre számít, de az érintés pontján az mégis tűzforró. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

2012. október 31., szerda

Kacsasült és párolt káposzta

A régen elhunyt Márcel néni sírjánál meséli Irma, hogy a néni a halála előtt tíz évig feküdt a sezlonon, ahol betegsége előtt a kiscsirkéket tartotta a levarrt szemű kotlóssal. A szem bevarrására akkor volt szükség, ha a kotlóstyúk bántotta a fekete, vagy a kopasznyakú csirkéit. Amikor a szemhéjról lógó cérnába egy csirke belekapott, a kotlós rikácsolásától az aprójószág percekre csendbe merevedett. A betegség alatt a csirketartó katonaláda a sezlonról két összetolt hokedlire került, és ment az élet tovább. Később Antus bácsi, a férj, a kotlósokkal bajlódást megunva a százas égő mellett döntött, de végig egyforma gonddal vigyázta a feleségét és a csirkéit. Tíz év után vigyázva rakta a koporsóra Márcel néni muskátlijait, és csak akkor kezdett sírni, amikor a föld alatt az utolsó virág is eltűnt.

Halott szagú november, az ősz búcsúzik! Jenő Irma miatt és csúfolódásból költői, mert egy ilyen napon, amikor a világ csupa köd, ború, és a sírok között latyak, inkább káromkodna. Irma füle érti a szavak mögötti gúnyt, és idegesíti a hamis pátosz, de elintézi annyival, hogy Jenő ne siessen, még októbert írunk, és a november messze! Két nap, morogja Jenő miközben a temető hulladékgyűjtőjébe dobja a Márcel néni sírjáról leszedett műcsokrot.Irma az első perctől bánja, hogy Jenőt elhívta. A közös tevékenység összehozza az embereket, de mire ők ketten a tervezett sírokat fölvirágozzák, a frissen létrejött békéjüknek annyi, és kétséges, hogy az Irma által készített meglepetéséből, az előző este gonddal válogatott, szakszerűen áztatott és kora hajnalban megsütött gesztenyéből esznek-e ők együtt?Irma a gesztenyeillat miatt direkt nem engedte be Jenőt, és a férfi a nagyjából kitakarított malteros talicskájával a kapuban várakozott, amíg Irma kihordta a virágokat. Négyet fordult, a végére belátva, hogy a krizantémok illata úgy rátelepedett a házra, hogy elnyomott minden mást, de a sült gesztenye dolgába előbb már a párolt káposzta is beleszólt. A csokrok alig egy óráig várakoztak a vödrökben, mégis eluralták a légkört. Sírvirágok, borzongott Irma, pedig nem is csak a halottakra valók, de neki inkább csak rózsát! Vagy azt sem, mert a vágott virág halott szépség, ami erőszakosan hívja föl a figyelmet arra, hogy minden mulandó. Még a szép is elmúlik. A csodák is. Mi is, bár ez utóbbi a legfölfoghatatlanabb, és hogy velünk együtt a gondolat is oda, az érzés! Az érintés is elmúlik. Vagy nem? Továbbvisszük-e azt? Irma Jenő előtt inkább elhallgatja a gondolatait, mert a férfi az utóbbi időben eldurvult, süketen és vakon hagyja maga fölött múlni az időt.Irma fejében a sült gesztenye és a halottak napja örök időktől fogva összefügg, mellé jön az első hízott kacsa föláldozása, és a pecsenyezsíron párolt lucskos káposzta. Inkább ezekre gondol, hogy ne Jenővel foglalkozzon, aki a talicskával és a saját csokrával bajlódik, végül az ázott krizantémok a hóna alá csapva nyomódnak, törnek össze. Kár értük. A rózsák mellett az egyetlen virág, amit Jenő a végső pillanatig hozzáértőn gondoz. Ráadásul az idén pontosan a megfelelő időre nyílottak ki, és a legszebb, legmutatósabb állapotukban, közvetlenül a temetőbe indulás előtt vetett véget életüknek a metszőolló. Örüljünk annak, ami van, most annak, hogy esik! Az idei készülődést elszomorította az idő. Az eső, ami későn érkezett egyforma közönnyel mossa a temetőt és áztatja a sírok utolsó sorával szomszédos búzaföldet.Végre otthon! Meleg, kacsasült körítéssel, meglepetésnek a sült gesztenye. Jenő elolvad, mint a hirtelen jött melegre a februári hó, amire ha nem vigyáz az ember, beszakítja a konyha tetejét. Drágaságom, mondja, képzeld el a megvénült, kócos öregasszonyt, amint holtan fekszik egy szárkupac tövében, szelíd, szomorú arccal, ahogyan Fekete István leírta a Nyarat. A folyón öreg, foltozott csónak, öreglegény-álca: az Ősz! Makkpipa, csipkebogyó gombok, kalapdísznek pirosló vadkörtelevél. Látom a szemed, benne kéklik ez a késő őszi égbolt, és már a termésüket is szórják a japánakácok, hol vagyunk mi már a saját történeteinkből, merre múltak az érzéseinek? Irma csuklik egyet, Jenő, te mégis olvasol! Vagy csak a kacsasült? A végletek, hogy élünk és meghalunk? http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

2012. október 7., vasárnap

Őszi tisztítókúra – boldogtalan szigetek

Békés és nyugodt őszt remélni? Itt és most minden apróság ok a panaszra. A közeljövő téli hidegére gondolás, vagy a még mindig tartó és ebben az évszakban már nehezen tűrt meleg is. Például ezek, és az a bizonyos kosár. Húsz százalékos áremelések, félő, hogy az áraknak minden hegy jó, csak trappban fölfelé. A gondokat nézve a sok van a baj, az életkellékekkel kapcsolatban a számos hiány, a nincs. Az elmélkedés a sorvárás közben ideglevezető. Az egyik vásárló két karton étolajat rak a mozgópultra, miközben az elénk engedett, utána várakozónak csak egy-egy literes a kezében, a harmadik a hóna alatt. A pénztáros szeme mérgesen villan, de elharapja, hogy a kosár akkor minek? Méltányoljuk, mindenki siet. Mi most a hegyre. De a kopár síkság után a már régen vágyott és az egyre nehezebben elérhető hegy, erdő is csalódás, mert szokatlanul száraz és poros. Ahelyett, hogy az a jellegzetesen finom, mélyre vonzó avarillattal fogadna, húzna a mélyére – inkább csak olyan, mint ahol már titkok sincsenek, kiégett a lelke is, és ettől a kiszáradófélben lévő fák birodalma csupa közöny.

Hiányoznak az igazi ízek, elnyomja őket a keserű száj, a fogak rései között megrekedt, erjedésnek indult panasz. Aki minden érzést és gondolatot kimond, az boldogtalan, mondja már a hazafelé tartó úton Irma. Figyeld magadon és rájössz: ha boldog vagy, akkor csak hallgatsz, tág szemmel nézel és mosolyogsz, már-már bambának tűnsz. Nem baj, ha ilyen lennél, engedd szabadjára nyugodtan, mert ha reggel a péknél egy ilyen arcot látnék, utána legalább fél napon át sok-sok gyászosnak, nyavalyásnak megbocsájtanék – volna mit, mert az arcukra írt lelki nyomor ragadós, dohos szagukkal, áporodott levegőjükkel másokban is pusztítják az életkedvet. 

Egy elcsípett mondat az ünnepségen: megőrülök az illatodtól, mondja a férfi a lánynak. A férfivel a szemünk összevillan, illetéktelenségem nyilvánvaló. A férfi később kéri, ne írjam meg, az asszony miatt, bár nem valószínű, hogy olvas. Ugyan! Csak egy férfi súgott valamit, ami a lányt nem érdekelte. Rosszul fölmért helyzet, egy zavart férfi rosszul gombolt ingben, múlt századot idéző pulóverben. Mi is a múlt századból, múlt századi verseinkkel. 

A reggelt egészségtelen Thomas Dylan verssel kezdeni, mondja Irma és átnyúl a vállam fölött, lecsukja a laptopot. Megakadályoznám, de már csak az elharapott versvég hördül, elhallgat a gép. A gyenge angoltudásommal sejtett tartalom hat, a lényeg a szavak jelentésén túl. Beleértett saját sors, tragikus történet, nyomasztó képek. Kell, mégis. Ború a javából, ezt elismerem, miközben Irma a virtuális lét hangulatának méltó folytatásaként telepedik rám. Melankólia, letargia, depresszió. Mindegy, hogy melyik zsákutcában épp, az ott veszteglés közös sorsunk. Itt veszteglés. Ti déliek, mondta a pesti vendég. Ti. Déliek. Mindig, mindenhonnan az elhatárolódás. A meleg tágítja a teret, viccesnek szánt magyarázat, utalás a nyárra, de arra is, hogy maradjunk veszteg. Itt. Irma nem hagy elkalandozni, azt mondja, hogy mostanában túlteng a költészet, a kor hozza e, vagy a vesztet érző létezés, a nyomott közeg hívja elő? Mindegy. Ő is írt valamit, hallgassam csak, és mondja, mondja, nem tudom hol a kezdete, mi benne a próza, és hol a vers, néhol síksági szófolyam, néhol nekivadult hegyi patak. Megvárni, amíg az ablakon betolakszik a köd, éhen halni, például erre lesz esély, a hiányoddal teremtett űr mond el mindent rólad. Kit érdekelne utólag, hogy ki voltál? Tagadhatod, hiú vagy és azt hiszed, hiányoznál! De már nem ilyen a világ, egyszemélyes üvegszigetek lebegnek a semmi tetején, ahol vigyázniuk sem kell, nehogy egymást összetörjék, mert távolságtartásra kitalált rejtett műszereikkel kivédhető az ütközés. Irma, ebből elég! Erre megsértődik. Elcsipegeti az utolsó szelet magos kenyerem. Ebben tökmag is van, csodálkozik, és kér hozzá egy pohár joghurtot. Hirtelen váltás, követhetetlen. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

2012. szeptember 26., szerda

Füstszín őszi képek

Az eltompulás jelei. Mit kezdeni a béke és a megvilágosodás ritka élményével? Nem rögzült, ami előidézte, így akarva ismételhetetlen. Tétlen várni a véget? Eljön az óra, aminek érintése helyett inkább menekülnél. Képek, közhelyek, kapaszkodók. Ellenkező irányba futni, keletnek fordulva az alkony elől, mindig csak keletnek! Kikerülni a városok betonkemény könyörtelenségét, de a falvakat is érintetlen hagyni, mert eredetiségüket veszítve túl sok elnézést kívánnak. Szűrve látni, századokat kihagyva a történelembe menekülni – hiába! Minden most történik. Az épületeket, az emberek magatartását magyarázni, mentegetni a terek mostani kopárságát – túlnépesedés pedig, ellentmondás. Mintha felelős lennél a kiapadt kutakért, megszűnt források vizéért – erőtlen a hárítás, mert mégis.

Közelmúlt: a meghitt, barátságos artézi kutak környéke külön világ. Az egykor zöldes színű és mindig nedves fényű kövön sekély mélyedés: tenyérnyi tere volt a víznek, neki hosszan elég és biztos megérkezés. A kút torkának utolsó hörgését halló tanú vallomása elveszett. Lényegtelen kérdések? Fakult fotó a még utólag színezettekből: rózsaszínre festett száj, pirosló foltok az arcon, térdig érő harangszoknya, asszonyos konty, szelíd ölelést sejtető meztelen kar puhasága. A kút szájából íves vízsugár a bizonyára kék színű fedeles kanna szabad nyílásáig – elcsípett pillanat a túlcsordulás, a kannacsőr alatti tócsában a Nap. Vakfolt. A háttérben kovácsműhely, belépés csak azoknak, akiknek ott a dolga – okkal kiírt mondat, de hasztalan. A műhely a közösségi oldalakat megelőző változat a társalkodáshoz, néha már-már kocsma. Bent kormos falak, a szögletekben nehéz, fekete porral hajló pókhálók, szikranyomok az ablaküvegen. A polcon szerszámok, hevítésre váró vasak, kocsikenőcs hengeres dobozban, zsíros fapálca. Vödör feketült hűtővízzel, bőrkötény. Égett pata szaga kintről. Téglán koppanó sérült patkó hangja, mellette a szögeké már csak finom nesz. Lótrágyát szed lapátra a kovács felesége, ötven éve ugyanúgy görnyed, a képen ő csak háttér, színtelen. A lótrágya bizonyára a mázoláshoz kell – búcsúra a földes gangot. Esetleg a rózsák alá, mert az udvarban sárga, vagy fehér színű rózsasor. Tudom. Honnét? Mindegy. Most hiába kérdeznék körbe, senki sem emlékezne, hogy utoljára mikor hajolt tenyerét tartva a friss vízhez. És egyáltalán! Fontosabb dolgokra sem. 

Miért lenne ez fontos? Miért éppen most, a valósabb és földhözragadtabb kérdéseink idejében? A közélet eseményei, mint a lázlap fölugró egyenese, nyugtalanság. A család közös megoldandóit sorra venni. Igények sorolása és elvetése, lemondásra tanító vágyképek – gyakorlásra bőven akad alkalom, mesterei leszünk, vagyunk is már a lemondásnak. Folyamatosan hárítani a mérgeket. Lehetetlen. 

Kisgazda kaszálja az útszélt, ólammal terhes fű hajol, adja magát a suhintásnak. Hiába ismételt figyelmeztetések, az első hűvös napokban a kéményekből máris orrfacsaró füst: ég a műanyag a kazánokban. Zsákok, flakonok, lomtalanított pince tartalma, rongyok a mama után, posztókabát a harmincas évekből mollyal, pókkal, időfogta rézgombokkal. Kifogásolásra az érvek: nézd angyalom, most is füstöl a szeméttelep, akkor itthon én miért ne? Öntudat, felelősség sehol, csak a kertekbe csapódó, maradandó nyomokat hagyó méregfüst. Ég, ami éghető. És parázslik az avar is, ami még nem az igazi, csak a szárazság miatt eldobott levelek nehezítve a még nedves paradicsomszárral – az utóbbi már úgy sem terem.

A lemenő Napnak háttal elakad a lélegzet: pompázó csipkebokorra esik az utolsó fény, ragyognak az érő bogyók. A narancspiros pöttyök mögött a háttér a japánakác leveleinek tisztán, szinte bőrszerűen fénylő sötétzöldje. Szagok, illatok váltakozása. A frissen égetett tarlóról a láng lefutott egészen az útig, a talpon maradt gyomok nyers szára árvaság. Az út mélyebben a földeknél, így a kormos part hol eltakarja a napot, hol lelapul kettőnk között. Keletnek sietek, de mint mindig, ma is az alkony lesz a fürgébb. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

2012. szeptember 23., vasárnap

Virág tere

Fülledt éjszaka, álmatlanság, a gondolatok levegősebb teret keresnek maguknak. Mi alakítja a különböző tereinket? A valóságban annyi változat egyetlenre, ahány ember nézése érinti, ahány fénykép őrzi. Átépítésektől másulnak legkönnyebben, bár ahol sok éve megállt az idő, nehezen.Az emlékezés is térépítő hatással bír, visszamenőleg emel és bont. A téren áthaladók kedve, érzései, mozdulatai. Az egy pontból fényképezett tér a négy évszak legjellegzetesebb pillanataiban – négy egészen más arc. És akard, hogy ugyanarra a téglára, betonra új történetet képzeljek? Nem mindegy, hogy prózát vagy verset olvasunk a padon akkor, amikor mások megbotránkozva néznek – két ilyen őrültet!

Ez nem az a közeg, ahol némán tűrnék. Mindegy, lehet, hogy mégis? És hogyan festi át a teret a szerelem, a születés, a halál? Ünnepi színek és fények, hangok és érzések. Hétköznapok arcai. Várakozás, a lélegzet visszafojtása az újabb reményekért. Iskola tere, a közösségi ünnep tere, mind mást hoz. Egyenruhák, tarkaság később. Ki a tulajdonos, és milyen a rendszer vagy a nézőpont, és ezernyi változat a különböző elemek újracsoportosításával. A tér összetevői nem tudatosan és egyenként fölsorolható módon hatnak, hanem egy röviden megfogalmazható benyomásként, egyetlen mondatba férhet.

… a falu középpontjává, dobogó szívévé változott tér részletei! Több mint park, szobrok, padok, torony és templom, gyászjelentésnek hirdetőtábla, lánccal, oszlopokkal kerített gyalogút és fű. Arcok, régiek és újak, most mindenki itt van otthon. Sárga falak, rajzok, színek, fények, káprázat, képzelet. Hullám jön szemből, szirmok keveredése, tánca a szélben, szalagok lebegése a szélgép előtt: bármi lehet, csak a képzeleten múlik, festett iskolaudvar. Emberek a szalmabálákon, falnak dőlve, lépcsőn, senki sem idegen. Régen a kemenceszájba hajolva volt ilyen pokoli meleg, ami most a perzselő nyár, a tomboló július. A tér, ha elemei érintkeznek, eltűnik, repülés, vágyott élmény. Szemek keresik egymást, az író olvas, mondatokba záruló terek, kinyílnak a másik oldalon. Szemtől szemig, villanás, szalmára szórt gyújtóbomba-tekintetek. Egy fölemelt kéz homlokot érint, hajszál, bogár vagy a magasból arcra ragadó bagolypihe, kitartó körözésükben titok – és ők miért éppen itt?

És más. Pornyelés a kishegyesi kaszálóban, sok éve. Szalmabálák között spenótzöld kocsi döcög – visszanézve valószerűtlen, de sejtettük, hogy több mint csak egyszer megélt történet esélye. Műanyagzacskóban forró burek, a kicsapódó víz keveredett a tészta égettre sült felületét ellepő olajjal, végül a zacskó sarkába gyűlt nedvekhez a töltelék is hozzátette a magáét. – Ki eszi meg? – néztük fintorral, az induláskor még kívánatos és tökéletes burek, mint ázott rongy. Megeszi, ha éhes, aki kérte, és majd azt mondjuk, hogy felénk ilyen az igazi! De tényleg. Vidámság, könnyűség, tettek és tervek a jövőre nézve. Öröklét. A szabad tér a határtalanság érzete, de a biztonságos belakás esélye is, ez az érték. És a lelkesedés! A dombtetőn, aznapi főterünkön építészek, irodalmárok, kívülállók is. A térhatár a síksággal összeérő ég, halmok, gyümölcsösök, kukoricás. Itt település volt, ez a templom helye, és a vélt falak közé egy építészlány vadvirágot hoz. Úgy lépünk át a vonalon, mint a templomba, és a nyíló ajtószárny csikorgását is halljuk.

Tudod-e, hogy a baglyok tolla milyen finom és selymes? Ha egyszer érintetted, ujjadban marad az érzés, bármikor fölidézhető. Fölemelem a kezem, arcom felé a tenyér, látom a vonalakat, véres árok a szívvonal, szenvedés és szenvedély. A boldogság a gyomorban lakik, mondja az új ismerős, nagyon messziről keveredett ide, és azt állítja, hogy neki innen nincs visszafelé út. Nem is menne, elég tágas a tér itt. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

2012. szeptember 15., szombat

Hasadások – félni a repüléstől

Az élet nem rohanás a szembe szélbe, mondja Gombszemű, és a folytatásban rosszkedve okán kioktat. Mindegy, hogy miről van szó: romlott a tej, vagy rosszul ejtem a francia írónő nevét, kötekedik. Műveljen máskor, inkább menjünk a hegyek közé, sok volt a laposból! Ajánlatomra süketen előhozza a múltat. Újabban naponta emlegeti, hogy csak lettem volna vele az árokban, ahol szétnyomott béka, fürtökben a meztelen csigák! Megérteném, és lennének történeteim. De nem ennyi, hanem ami idéződik, ha meghallja, hogy tartalékos, beosztás, sorozás… Másfél évtized után a múlt. 

Gombszemű elégedetlen velem, rosszul mér föl, csakhogy a kedvéért sem játszom el a gyámoltalant. Dante-idézetek, vagy szemléltető bekezdések a Bibliából reggelire. Na és? Délelőtt a pokollal borzasztana, miközben rakom a gépbe a szennyest. Szándékosan taszítana magától, mert amióta majdnem meghalt, számára elviselhetetlen a függés. Azt hiszi, így megmenekülhet a fájdalomtól. Duzzogva ül órákig a könyvei között. Később kiszól a konyhába, hogy valami nekem is fájjon: Beatrice utolsó mosolya több száz év után is ajándék! Nehéz vele. És mégis, időnként vissza kell rántani a valóságba, nem hagyhatom. 

Tehát beszéljünk másról: kukacos a búzadara és a boltos lány mosolya is szép! Csakhogy azé szomorú és semmiképpen sem a mennyország ígérete, felesel vissza Gombszemű, hanem egyszerű és mindenkinek egyformán kijáró gesztus! Reggelente illemtant ad elő a főnöke, és a lány szerint, ha olyanja van, akár egy órán át is magyaráz, mert a bolt üres. Így múlatják az időt, amióta a raktári történeteiknek vége. Emberi dolgok: volt, ami volt, ilyen az élet. Ne akarjon a szeretőjének parancsolni, aki a feleségének sem tud, mondta a lány, és hogy maradhatott, azt zsarolással érte el. Na, ez az élet! Ez is. 

Mi ebben az érdekes, kérdi Gombszemű, és gyorsan elvonatkoztatna, mert ez így kávé mellé is könnyű. És jön a sérült énünkkel. Jung, Freud. Gyereknek kezel, de az apai szigor, a szabályok tűrhetetlenek. Minek nekem ez az ember, nézem a csésze fölött. Se vele, se nélküle. Pokol. 

Irma menti a délelőttöt, aki a hullámzó hangulatát az éjszakával magyarázza. Hajnali álmában pilótaként az ugrásra készülő ejtőernyős gépét irányította – természetesen Jenő volt az ejtőernyős, ami még álomnak is képtelenség, mert Jenő fél a repüléstől, leugrani pedig végkép nem merne. Az utolsó ugrásom halálos lesz, csakhogy tudd, mondta Jenő Irmának, és hogy káröröm volt-e benne, vagy inkább fenyegetés, nem tudni, de mivel Jenő nézése a szemüveg miatt nem látszott, Irma is azt gondolt bele, amit akart, és a szavak alapján eldönthetetlennek tűnt, hogy aggodalom mondatja-e vele, vagy fenyegetés. Irma hátraszólt, az, hogy melyik lesz az utolsó ugrása, az rajta múlik és nem Jenőn, tehát maradjon végre csendben! 

Az álom bár következetes, de majd megtudod, milyen az, ha ülsz a semmi szélén, keresgélve, hogy volna-e még egyetlen valóságos vágyad, amiért érdemes! Rettenet, ha már magának sem akar hazudni az ember. Jön az este, örömtelen napra sötét befejezés, megroppan álomban a derék, régi szorítás nyoma éled, barna lepkével viaskodás, a lepke, mintha támadás szándékából tenné, újra és újra az arcnak repül. A halottak kísértenek? 

Lassan átcsúszik az ember abba a másik világba, otthon lesz az álom terében, ismerős ösvényen talál ismerős jeleket, magabiztosan megy előre, csak hogy közben emitt éppen olyan észrevétlenül elveszíti a kapaszkodót. Reggel aztán orrfacsaró bűzre nyíló ablak, zsákban rothadó madártetem, ráadásul a kutya valahol dögre hemperedett. Hol a sampon, a kutyának nem tetszik, ez nem fürdés idő, nem is az, hanem rendkívüli helyzet. Elviselhetetlen szagok keveréke, nem ilyenről álmodott, aki szeptember elején falura jött vendégnek, vagy aki a valóságtól menekülne mindenáron, csak éppen azt nem tudja, hogy merre induljon. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

2012. szeptember 14., péntek

2012. szeptember 4., kedd

Lépésre lépés

Azt mondják, eddigre mindent tönkretett, kertet, mezőt, már csak önmagát ajándékozhatja a nyár, utolsó napjait dobhatja ölünkbe. Pokoli nappalok erőpróbája, fülledt éjszakák csendje után a túlélők reménye – ugye szép lesz az őszünk? Ötventől tartósan lefelé, sejtett útvég és hosszú alagút, miközben a színeit vesztő útszél közönnyel nézi a vergődést, issza az izzadságot. Önmagában cél a lépésre lépés, régen nem több.

Gyalogosok az úton szemből és a minket követők a keskeny aszfalton: a hosszú kánikula után enyhült idővel benépesül az alkonyi fényben ragyogó gyalogút. A nyár végére a több éve megszokott arcok mellé újak jöttek, akad ismerős, de aki ma még idegen, néhány alkalom után már úgysem lesz az. Köszönés, félszavak, és kiderül, hogy itt sorstársak vagyunk mind. Egyre többen ismerik föl, vagy rákényszerülnek a fölismerésre, miszerint a rendszeres mozgás maga az élet, megelőzi a bajt, vagy ha már arra késő, legalább segít kilábalni belőle. Az orvos sem csak gyógyszert ír föl, de többnyire elsikkad a „mozogjon többet” zárómondat fontossága, az érintett elengedi a füle mellett. Pedig a gyaloglás mindenki számára elérhető, nem macerás, nem költséges sport, és ami kisközösségben tényező, talán már nem nézik nyíltan különcnek, vagy sültbolondnak a „csak üresben gyalogló” embert azok, akik fölös idejüket a tévé előtt, vagy mások életében turkálva töltik. De lehet, ebben tévedek, és csak arról van szó, hogy idővel és főleg a korával ehhez is hozzáedződik az ember, vagy falat épít maga köré, ami csak a hasonszőrűeknek átjárható, és hidegen hagyja a kívülállók véleménye.

Öreganyám is gyalogolt annak idején, csak ő ügyesen ürügyet keresett hozzá. Azt mondta például, hogy kimegyek a bosztánba levesbe valót szedni. A karjára akasztott táskába kapcsos üvegben vizet, madzagot, kést, darab kenyeret és mentolos cukorkát tett, almát, vagy amilyen gyümölcsöt szedhetett otthon, de utóbbi menet közben is akadt. Lábára a könnyű, oldalt becsatolható fekete posztómamuszát húzta, és szálegyenes tartással, fiatalos léptekkel vette maga alá a többnyire poros utat, amibe a vasabroncsos szekerek szántottak mély csíkot. Soha sem ült föl egyikre sem, pedig akik még nem ismerték szokását, szívesen álltak meg mellette és hívták. Az út nagyjából hat kilométer volt odafelé, megfordulta gyorsan. Ha vele mentem, olyan csend volt az és ünnep, amiben ember és állat, föld és ég, illat és gondolat olyan összhangot teremtett, ami máig irány és mérce, néha elérhetetlennek tűnő cél, és a múlttal kapcsolatban az egyetlen számomra megengedett fájdalmas visszaemlékezés. Talán ezért gyalogolok, keresem azt a visszahozhatatlan pillanatnyi gondtalanságot, az egyszerű létezés földi örömét.

Megfelelő lábbeli, kényelmes ruha kell és jó út a lába alá. Az aszfalt jobb, mint a beton, de legmegfelelőbb a földes út. Az alapfölszerelésről jut eszembe a nyolcvanegy éves spanyol zarándoknő, aki virágos otthonkában és papucsban gyalogolt napi tizenöt kilométert Santiago de Compostela felé, és hogy a kép teljes legyen, karján a hagyományos boltba járó táskával, mint aki csak a szomszédba megy két fej káposztáért. Vagy mint ahogy öreganyám a kaszálóba. Ha nem is a spanyol hölgyhöz mérhetőn nagy, de némi elszánás azért itt is szükséges, bár lehet, éppen ez az elszánás a legnehezebb, hiszen a kényelem csábítja az embert, mert a lustálkodásnak azonnali és kellemes hozadéka van – rövidtávú élvezet, ami sajnos hamarosan visszaüt. Mert örömforrás a test kényelembe helyezése, vagy az evés, és izzadni sem kell érte. Könnyen elérhető kárpótlás a napi kudarcok, gyötrelmek után. Ugyanakkor a megfelelő időn át tartó mozgás is boldogsághormonnal árasztja el a testet, és a kezdeti erőfeszítésen túl már csakis hasznot hoz, rövidtávú és tartós eredménnyel jár, de a legszebb, hogy utólag nincs lelkifurdalás, bűntudat, mint egy adag pizza, vagy egy csoki után. Csak az első lépés a nehéz. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90