2011. április 13., szerda

Vízfénynek árnyéka

A fiam vízbe fulladt, elvitték a tündérek. Mondtam neki, hogy ne menjen a tóhoz, de nem hallgatott rám. Azóta is gyakran álmodom róla, álmomban felém nyújtja karját, sóvárog a fény, a fent után, de a zöld hínár derekára csavarodik, lehúzza, vissza az üvegpalotába, és lassan zöld lesz ő is, elfelejt engem. A parton múlnak napjaim, mert én azóta is csak a vizeket keresem, mindenféle vizet. A tenger lesz a következő. A tenger… Csak ezt az egy tavat felejtsem kicsit, ide még  nem merek. Majd máskor, majd utoljára, ha már minden más vizet láttam, minden tavat és tengert megvádoltam, akkor majd visszatérek, ide a kert végébe, hogy elmenjek a fiam után, széttárt karjaimmal, mint az angyalok szárnya, lebegjek a vízen, arccal lefelé, a medrét kutatva, azután merüljek el benne, le a fenekéig, le a tündérekig, jaj, csak megismerne még... Nem is értem, miért nem már ma, miért nem vagyok annyira bátor, hogy most, azonnal utána menjek… Ülök a parton, már a tengernél, látomás, gondolom, de hangosan azt kiáltom, hogy jöjjön, itt vagyok! Szép szál legény emelkedik a habokból, elindul felém, messziről integet, mosolyog. Megismer, ujjong bennem az öröm… a fiam, sóhajtom később, hát itt a fiam. Asszonyom, mi a gond, kérdezi, és látom, ez nem is a fiam, ez valaki más, és néz a szemembe, vállamon a keze, aggodalom a tekintetében, arcomra pereg testéről a víz, fuldoklom a szégyenkezéstől, miféle varázslat játszik itt velem, ez már az őrület, nem mehet így tovább… A szobában fényben fürdik minden, a víz fénye hullámzik a falakon, kéknek látszik az ég, zöldeskéknek a tenger, a tengert nézem benne, elfelejtem már a tavamat is, ölel, bolond vagy, bolond asszony a tavaszban, hát mit keresel itt, még nincs szezon, üresek a sétányok, a part végig üres, ki vagy te, azután már hangosan nem is szól, csak néz, úgy kérdez. De tudom, hogy nem kell felelnem, fekszem, hagyom, hogy most az egyszer ő győzzön. Elmegyünk úszni, hullámra hullám, ígéri, hogy elvisz egészen a szigetig, ahol majd én is örökké fiatal maradok. Nem vagyok már fiatal, de nem hallja, elébem kerül, karjaival, testével gyűri a tengert, nincs másik út, csak amin ő vezet, de messze még a sziget, és a part felől már feketedik a víz. Nem győzöm, fárad a karom, lassul a tempó, lemaradok, már őt sem látom, ő nincs már sehol, talán nem is volt, haza gondolok, a tóra, de már késő, a hegyek felől elérnek a fekete felhők, elnyelnek, és velem az egész világomat, elnyelik a tengert, az otthoni tavat is elnyelik, és nem lesz tovább hol keresni, és nem lesz tovább senki, aki keresné a fiamat.
*
(Ez a novella a Babazuza címűnek a párja, a zEtna 28 című kötetében is együtt jelentek meg, még valamikor 2000-ben íródott ez is)

2011. április 7., csütörtök

Babazuza


A kaszáló felett fekete felhők gomolyognak. Még két forduló, és mehetünk haza. Ne az égre nézz, kapálj! Boszorkányok hajtják az égi lovakat, rézmozsárból a kocsijuk, és messze, az ég alján is az ő hajuk lobog a feltámadó szélben… Zivatar lesz? Nem lesz, te csak kapálj! Mikor indulunk? Haza akarok menni… Még egy forduló. A présháznál már csapkodni kezd, a bokáig érő porban apró kráterek. Az eső végét megvárhatnánk a kunyhóban is. Haza akarok menni. A sárban nehezebb lenne a járás, a vizes fű térdig ér, a meztelen lábat csíkozza minden lépés. Fáj. Tényleg vannak boszorkányok, lobogó hajukban zivatart hordozva? A szilvafáson túl, ahol a diófák sora kezdődik, ott van a fészkük. Az öreg fák hegyén, ahová nincs az a bátor gyerek, aki fel merne mászni. Az akácosban vannak a varjúfészkek, a diófásban a boszorkányfészkek. A diófák ágai között ringnak a boszorkányok, rézmozsaraikat fényesítik, villámaikat készítik elő. Ha ma nem ázunk meg, holnap elmegyek, megszámolom őket. Azt mesélik, hogy heten vannak, hét gonosz boszorka. Ne higgy el mindent, amit mondanak. Ha elég nagy leszel, egyedül jársz ide. Zsákba szeded amit kell, én addig öreg lábaimat otthon pihentetem a sámlin. Nem akarok elég nagy lenni. A nyüves káposzták miatt, görbe répák, éretlen dinnyék kedvéért? Esni kezd, hatalmas cseppekben. Apró porlobogás, minden csepp nyomán porfelhő. A présház már mögöttünk, a híd még nagyon messze. Lombos fák között is meghúzhatjuk magunkat. A szél arcul csap, ritkás esőcseppeket sűrű porral kavar. Elindultak a boszorkányok, lovaik patái szikrát vetnek, körülöttük dübörög az ég. Hét sovány öregasszony, kezük helyén hosszú karmok, saslábra hasonlít a kezük. Megragadnak, véred serken. Vizes lapuleveleken már látom, hogy csordulnak az apró vérpatakok. A hajuk fehér. A hajuk szürke. A hajuk hullámos, kócos gomolyag, villámpántlikákkal. Mint mikor a kazalról leugorva, derékig érő hajamba szalmaszálak ragadtak. Hol jártál kurva kölke, a nyakadat töröd egyszer?! Ki hagyta már megint ott a létrát? Nem vették észre, de a háztető gerincére is feljártam. Elláttam a kaszálóig. Egészen a diófásig. A tetőről látom magunkat, a csapkodó esőben, felettünk kavargó felhők alatt megyünk, Babazuza és én. Szandálom a kezemben, a kihorzsolt sarkamon sárrá válik a por. Ott jövünk, szemben. A kaszáló hídjáig még hosszú az út. A hét boszorkány a nyomunkban, az elsők vetik a szelet, a hátsók már aratják. Babazuza szedi a lábát, vállán a kapák, kezében a kezem, csontos ujjai szorítanak. A szél szétbontja kendőjét, mire egy kézzel szájába kapná az egyik csücsköt, hogy a másikat szorosra húzza, már viszi is a kendőt a hetedik boszorkány, válla köré kerekíti és vihog a rézmozsárból. Öreganyám haja lebomlik, a szürke hajfonat derékig ér, saskezével átkot szór a magasra. Villámlik egyet a felhők közül, perelnek vele a boszorkányok. Heten vannak, csontos vénasszonyok, görbék, aszottak, szájukban feneketlen kutak, forgószél kapja ki a kútból a vizet, szórja, szórja az útra, amerre megyünk, eső veri a mezőt. Babazuza konok és nem állna meg, a haját hagyja a szélnek, hogy cibálja ha jólesik. Szemeivel a hidat keresi, mert azon túl nincs varázslat, csak eső, zápor, zivatar, és minden, aminek jönnie kell a szép napok után. A tetőről kiáltozom, hogy nem arra, hanem emerre kell menni! A sokszor járt úton eltévedni? Ki hallott még ilyent?! De Babazuza nem figyel rám. Mindig mindent jobban tud, mint én. Vállán a kapával, kezéből a kezemet kiengedve, lassan szétbomló hajfonatával lép egyet, lép kettőt, azután nem is lép már, csak emelkedik. Nem figyel rám, hiába kiáltozom.
*
(Babazuza az apai nagyanyám volt, akivel gyerekkoromban sokszor jártunk gyalog a kishegyesi kaszáló dűlőutain. Falunk legszebb tája, jól termő földek, lankák, völgyek és dombok. Akácos részek, szilvások és hatalmas diófák. Koronafák égre meredő tüskéi. Számos gyerekkori emlék helye, félelmek és megismerések, végtelenség érzete, biztonság és menedék egyben. Hosszú gyaloglások, beszélgetések és csendek. Föld és fű szaga, bódulat és örök álom. Az egyetlen fájdalmasan szép színtere az életemnek. Le merem írni, mert mások helyett is teszem. És tartozom is ennyivel, az írásaim előtti gondolatok magva ott engedett gyökeret és onnét indult el a csíra. Vallomás és kitárulkozás. Ha minden írásunk egyben önéletrajzi álarclevétel is, ez főleg annak sikeredett. 
Köszönöm.)
*