Senki sem pótolhatatlan. Mekkorát esik az, aki az ellenkezőjébe kapaszkodva játssza az eszét! Irma dühöng, ilyennek régen láttam. Azt mondja, hogy igazából a szénné égetett rétes miatt mérges – még mindig sistereg a forró tepsi alatt a hó. Kidobta, pontosan úgy, ahogy azt elképzelem: a sütőből egyenesen a hóbuckás bukszusok túlsó felére röpítette, nehogy már itt bent büdösödjön estig! Máshol is történik hasonló, nyugi, mondja később, pedig nem én vagyok az ideges, hanem ő. Hogy tönkreég az étel, az jobb helyeken is előfordul, de az is, hogy a háziasszony vagdalódzással intézi el a kudarcélményt. Így indít az ura ellen háborút, teremt csatateret. Egyszer náluk is repült a fazék húsleves, utána a tányérok, a kanalak, végül a kislábasban a főzelék. A kenyér az nem, azt dobni soha, kenyeret még leejteni is bűn, vagy ha mégis földre kerül, köténybe törölni, utána csók. Az ember furcsán működik, a szemét önkéntelenül akkor is lehunyja, ha a kenyérre csókol… Jól van fiam, akkor ma kint eszünk, mondta a régmúltban Irma anyja, amikor az ura hiábavaló noszogatásába belefáradt. Szépen kezdte, hogy jöjjön be, ebédidő, éhes a gyerek, elázik a tészta, megbőrösödik a főzelék. Türelmében sokáig kitartott, és csak egy órányi rimánkodás után tárta szélesre a konyhaajtót, kötötte félre a legyek elleni függönyt, és küldte a marhaistálló felé az ebédet a terítékkel együtt – vigyázva, hogy a paradicsomfőzelék nehogy a gangfalra csapódjon. Aznap délben mindannyian éhen maradtak, még Irma is – utóbbi azért, hogy egy életre jegyezze meg a jelenetet és tanuljon belőle! –, mert a háziasszony a kamra kulcsát magával vitte a határba, káposztát ment palántálni. A kulcsot akarattal hagyta a zsebében, mit ért volna a műsor, ha a kolbász elveri az ura és Irma éhét? Mert mit értenek a férfiak ahhoz, hogy a házban mindennek rendje van, és ideje annak, hogy mit, mikor! Hogy azonnal rend lett-e, esetleg veszekedés következett, azt Irma elfelejtette, de attól kezdődően a családjuk körében évtizedekig a „kint eszünk” mélyebb tartalommal bírt. Néha a hosszabb könyörgést is ez a két szó helyettesítette, néha ígéretnek hangzott, máskor olyan volt, mint a fenyegetés. Irmával messzire kalandoztunk. Hogy van Jenő? A rétesnek már mindegy, de az indulatokat muszáj levezetni, és arra Jenő ok is, ürügy is. Ha nyugton van, az a baja vele, ha jelentkezik, az se mindig jó. A hosszú csönd után érthetetlen üzenetek, amiknek Jenőt ismerve elsőre sem örül gyanakvás nélkül, másodszorra meg direkt bajra gondol. Mi másra? Gondol mindenfélét, sejtelmek nyugtalanítják, a felejtettnek hitt rémálmai. Mindezekre, ha józan marad, akár legyinthetne, hogy téved, hogy mekkora ökör, mert Jenő ugratja, unalomból szórakozik! De Irma, mint aki biztos bajt tud, napokig frászban, hosszan hiszi a rosszat, aggódik világnak. Ilyen ez, Irma, mondom neki, ilyen ez! Kimegyek havat lapátolni a tepsire, hogy ázzon egy kicsit az alig fölismerhető mákos és diós rétes, úgy könnyebben fölkaparható. Irma a kamrából fél kilogramm szódabikarbónával integet, hogy holnap majd azzal, mert a szódabikarbóna mindenre jó. A fürdővízbe is, hogy kiázzon az emberből a hülyeség, teszi hozzá végre nevetve és int, hogy hagyjam már azt a tepsit! Aztán azt mondja, hogy angyalkás álmokat szeretne, mert így karácsony felé azt illene, de helyette a rémálmok. Az abált szalonna miatt van, amit maga készített és egy hete eszeget vacsorára. De amikor annyira szereti! Az első hideg napok beköszöntével farkasétvágy tör rá, mindent kíván, ami zsíros, és amiről nyaranta elképzelhetetlen lenne, hogy megenné, azt most válogatás nélkül falja. Mi lenne, ha a maradékot elvinné Jenőnek, kérdem, erre azt mondja, hogy nem. Inkább ő legyen tőle beteg, mint Jenő, és mert nagyon szereti. Melyiket, az abált szalonnát vagy Jenőt? Nem válaszol, és hogy ne is kelljen, inkább kimegy a bukszusok mögé. Egy fakalapáccsal a szénné égett rétest püföli, majd a széles pengéjű késsel próbálja kivésni a tepsiből. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90
