2011. január 31., hétfő

Óda a kastélyhoz - a kishegyesi Pecze-kastélyról

Hagytuk tönkremenni, most állhatunk a romjainál! Se kastély, se legenda. Ha az emberi mulasztás nem lett volna ennyire hatékony, most a szalonban ülhetnénk, a korabeli tárgyak között. Tóba közelében még a nyolcvanas években is állt egy kastély, mondják, hogy ennek szakasztott mása, még az eredeti berendezéssel. Talán túlságosan gyakran hivatkozok arra, hogy "mondják", "úgy hallottam"… de amikor a falut járva próbáltam összeállítani egy képet a Pecze - kastélyról, és a családról, csak a még idős emlékezők meséjére hagyatkozhattam.

2011. január 26., szerda

Dejà vu

Kivételesen egy nem igazán szépirodalmi részlet kerül ide. A Népszava Szép Szó mellékletében jelent meg - még 2003-ban. És többet nem is mondok róla, íme az írás:


Dejà vu


"… olvasom, hogy kétszázan tüntettek Belgrádban, a nagy tüntetések városában, gondoltam is, hogy nagy depresszió lehet nálatok. Illetve valami hasonló, mint ami itt: nem értik az emberek, hogy mi köze van ennek a balhénak a saját sorsukhoz. Ami azért Jugoszlávia esetében (vagy hogy is hívnak most titeket) mégiscsak furcsa, mikor éppen az USA-hoz nektek igenis sok közötök van, ugye..." (levél, 2003. február) 

2011. január 17., hétfő

Kissanyi regénye/részlet - Az átmenet megfoghatatlansága


„Ahogy az egyik évszak a másikon áttűnik, úgy látta meg a ravatalnál az élők arca elé tolakodó álarcost: nem ismerte föl a pillanatot, amikor az ember szemei helyett már a maszk szemei sírtak. Az átmenet megfoghatatlansága …” (nfde)



Kora délután, az adott nap javában, már a következő hajnalt várom. Több ez várakozásnál: sóvárgás, kétségbeesésig fokozódó vágy az új, még tiszta és belakatlan nap hajnala után.

Másnap a puha szürke átmenetében a sárgás-rózsaszínes kék felé, mint az éjszaka győztes hadvezére, állok: diadalív a hajnal nekem, a múlt sötétje és a rám váró jövőm – napom! – között. A hajnal a nap gyorsan elmúló csúcsélménye, ahonnét minden lefelé tart, a vérből eltűnő koffein sebességével. A déli kávé képessé tesz a délutáni munkára, de csak a hajnali nyújt többet a testi fölpezsdülésnél.

Kevésszer talált mással és máshol a reggel. Fruzsina azt mondja, sivár ez így. Nem értem, miről beszél. Télen hallgatom a teljes csendet, vagy a falusi éjszakák kutyaugatástól is alig megtört csendjének a hópuha szürkület némaságába való áthajlását. Tavasszal a napkelte előtt ébredő rigók egymást bátorító, a reggel felé közeledve egyre lendületesebb énekét figyelem. Nem unatkozom, és a halál nyugalmára sem félelemmel gondolok, inkább belesek a résnyire megnyíló kapun. Elakadó lélegzettel, a gyomor üresébe dobbanó szívvel figyelek: félelem lakik a mélyfeketeségben, vagy más?

2011. január 11., kedd

Jusson eszünkbe, élünk!


Januárvégi fagyos, de fényes délután van, tiszta kék éggel. A napsütésében a csontig hatoló hideg is elviselhetőbb. Többünknek csak az addig érintetlen hóban jut hely, toporgunk, magunknak tapossuk ki a teret. Tető nincs fölöttünk, ebben a faluban esőben, szélben, hóban is a szabad ég alatt történik a halott búcsúztatása. A ravatalozó kicsi, oda nem férnének be a gyászolók. Szép számban jöttünk össze, rokonok, szomszédok is. Utóbbiak többen vannak az elvártnál. Idős asszony a halott. Élhetett volna még, mondjuk.