2013. január 30., szerda

Vészhelyzet esetére kolomp

Mint aki beteg, vagy mint akinek éppen valami nagyon fáj: hétrét görnyed a kihűlt kávé fölött. Mi a baj megint, kérdezem, erre azt mondja, hogy ne aggódjak, az eredményei elfogadható keretek között, másról van itt szó! Megmérgezték a nemrégen hozzácsapódott és befogadott, aztán sok gonddal életrevalóra ápolt macskáját. A macskákat már fogyóeszköznek tartja, mert úgy tűnnek el mellőle, mint a fészeréből a szén, amihez neki szintén semmi köze, mert fával tüzel, csakhogy az éjszaka közepén vagy hajnal felé kintről hiába hall gyanús motoszkálást, a fia azt is megtiltotta, hogy kinézzen az ablakon: mama, az a szén annyit nem ér! És a szén egyre jobban fogy, főleg amióta a minden idegen moccanásra csaholó kutyája mérgezett kolbászt kapott, de két év alatt három macskája is így bánta az emberi gonoszságot – csak azt nem érti, hogy a macskákat miért? Ezek után hazudja, hogy nem fél az éjszakában egyedül? De mivel ide született és itt lakik negyvenhat éve, eszébe sincs a gyerekekhez költözni. Estefelé bezárja az ajtókat, a bejárat elé cibálja a fiókos szekrényt, hét tollú buzogányt tart az ágya mellett, és a párnája alatt a régen rozsdás szabóollót. A buzogány keményfából faragott, igazi mestermunka, születésnapi ajándék a múltból, egy akkor vicces kedvű rokon tett vele a jelen felől nézve igen jó szolgálatot. Kellék, hogy a biztonságérzetét növelje, még ha a valóságban kizártnak is tartja a használatát. Beteg ízületeinek arrébb tenni takarításkor is sok, nemhogy fölemelni, aztán célzottan, határozott lendületből lesújtani vele – csak képzeljem el azt a rablót, aki kivárja, amíg ő a szépen faragott, kikészített buzogánnyal, hálóingben és derékmelegítőben erőlködik, de előbb fölveszi a lábára az oroszlános mamuszt, mert a konyhája – ahol telente alszik – hidegpadlós. Úgy tudja, a hálószobában káros a mindenféle sugarakat kibocsájtó készülék, például ne legyen ott számítógép, tévé, de a mobiltelefon sem haszon, utóbbit ki kellene kapcsolni. A tanácsokat semmibe véve tartja a számítógépet és a tévét a hálószobában, csakhogy három éve – amióta özvegy – nem a franciaágyon alszik, hanem a konyhai sezlonon, ahol álmában is a keze ügyében a bekapcsolt telefon. Nem gondolta volna, hogy vénségére ilyen élet vár rá, gyávaság és rettegés! Az urával régen nyitott ablaknál aludtak, és sokáig azt sem tudták, hogy melyik fiók mélyén rozsdásodik a kapukulcs. Éjszakára egy téglát löktek mögé, vagy ha kimentek a határba, akkor kétszer csomóztak a madzagon. És a kémény mellett láttam-e azt a kolompot? A guggolók sorában, a szabadkai ócskapiacon talált rá, méretes darab! A kertszomszéd segített beszerelni, pontosabban az egész az ő ötlete volt. A mennyezetbe fúrt lyukon, a régi tévéantenna helyén jön le a tetőről a kolomphoz erősített drót, a végén karikával, hogy könnyű fogása legyen. Ha segítségre lenne szüksége, nemcsak a készséges és mindig rosszul alvó kertszomszédot, de a fél falut is fölverné a kolomp hangja. Azért annyira nem derűlátó, hogy vészben mindenki az ő portájára tódul, és ettől az emberismerete is jobb, de a kolomphang biztosan messzire hallatszik, és segítségnek különben is elég a szomszéd, aki fölajánlotta, hogy a gyászév lejárta után legalább éjszakára költözzenek össze. Erre ő azt válaszolta, hogy inkább legyen közös a nappaluk, de amint közelít a sötét, menjen mindenki a maga vackába! Ebben a nő dönt, és kicsit még kéretni akarja magát. Szerezzek neki egy kandúrt, mert idegen macskák versenyt jelölik az előszobaajtót, lecsorog a padlószőnyegre, amit ha elmúlik a tél, ha megéri a tavaszt, kicserél. Amikor nem tud aludni, legszívesebben megviccelné a szomszédot. Képzeljem el, hogy csak rángatná, rángatná a kolomp karikavégű drótját, és a két fagyos, kopár kerten át hogy’ rohanna a szomszéd! … hogy rohanna-e, vagy ijedtében őt vinné el a szíve, mert nem játék ez hallod, nem!

2013. január 24., csütörtök

Barackpálinka

Anekdotával kezdd, tudd előre a végét! Irma okoskodik, a Mester tanácsával segítene. Mivel ezeket a múlt héten én olvastam neki, jobban tudom, mint ő, csakhogy nem ilyen egyszerű. Időhúzásból jelzek Gombszeműnek, hogy segíthetne, adjon vissza abból, amit tőlem elvett! Egy szót, gondolatot… Mert amikor a forrás alig-alig csöpög, vagy teljesen kiapad, olyankor jó a másik ereje. Ki a csápokkal, karmos véggel kapaszkodás, és darabig megint van levegőnk. Egymás vámpírjai, ami ha kölcsönös és egyezményen alapul, jó. Ha egyoldalú, akkor az egyik sápadtan vánszorgó élőhalott, a másik virul. Gombszeműnek erről jut eszébe a téma, hogy mindennek ellenére él. Ezzel kezdhetnék-e valamit? Mert neki ne mondja senki, hogy a meghalás-közeli állapot fehér alagút, fény és hasonlók! Inkább reménytelennek, de ugyanakkor biztonságos szürkeségben lebegés, puha, elveszett határok. Onnan jött vissza, vagy ha úgy jobban tetszik, a köztesből hozták vissza az orvosok. Azt mondták, hogy itt csak Isten segíthet, vagy ha ez az ember maga is élni akar. Akar-e, kérdezte magától, de akkor még azt sem tudta, hogy Isten akarhat-e valamit ővele. Már tudja, ez egyáltalán nem fontos, csak az, hogy él. És sokkal kevesebbet kíváncsiskodik, a régi kérdésekre nem érdeklik a válaszok, újakat nem fogalmaz, nem kutatja az élet nagynak tartott dolgait, és az elmélkedés helyett ahol csak tud, inkább tenni próbál. Például most az érdekelné, hogy tartanak-e valahol pálinkafőző tanfolyamot. Eladja a zongorát és a könyvritkaságait, aztán vesz a bádogosnál egy pálinkafőző kazánt. Nagynénje is pálinkafőzésből élt, korai özvegységének átkával terhelten évtizedekig tűrt és dolgozott a kertben, virágból és gyümölcsből kiárulta magának az élethez valót, de az egyetemi évei alatt őt is segítette. Bárcsak pálinkát főzni is megtanította volna, de mire sor került rá, ellopták a rézcsöveket és egy fagyos télvégen fatolvajok a legjobban termő fáit is kivágták, úgy, hogy a gallyakat és a vékonyabb ágakat ott hagyták a tönkretiport salátaágyáson, csak a javát vitték magukkal. Nagynénje, amíg tartott a készletekből, továbbra is mérte a féldeciket, bár több féltékeny haragosa is akadt a faluból, mert a hajnali sütésű kenyérért induló férfiak közül többen nála itták meg az első – néhány – pohár pálinkájukat. Mindjárt az ajtóhoz közel volt egy ülőhely, esetleg kicsit arrébb még egy, mert a hozzá betérőknek nem illett túlságosan sokáig maradni. Ez nem kocsma, mondta ellentmondást nem tűrve, hajtsd föl az italt és menj! Jött a következő. Közben ő végezte a reggeli teendőket, soha sem ült le senki mellé, csak töltött a pohárba, elvette az árát, csörrent a pöttyös bögrében az apró. A kiskonyha meleg hangulatú, barlangszerű, és mindig ételszagú hely volt. Ősztől a savanyú káposztás hordó határozta meg, és az égett zsír szaga minden évszakban. Sült krumpli, palacsinta. És a pálinka! A helyiség jellegzetes szaga órákra rá is letagadhatatlanul érződött azokon, akik akár öt percre is, de ott jártak. Elfedésére csak egy mód volt: ha az érintett otthon az asszonnyal való összetalálkozás előtt trágyázta ki a disznók alját. Egyszer, amikor a kivételezetteknek tartogatott pálinka üvegkorsójára ráesett a mákdaráló, kilenc liter barackpálinka ömlött szét a kiskonyhában, és a telente amúgy is mindig nedves, korhadó padló réseibe ivódva a barackillat napokig elnyomott minden más szagot. Azt mondja Gombszemű, életében akkor egyszer látta sírni a nagynénjét, máskor soha. …és emlékszem-e arra, amikor a parkban tizenhét évesen verset olvastunk? A narancsfa árnyékáról és a favágóról. Hogy ne vágd le árnyam. Lorca. Közös regénybe fogtunk, naplót írtunk és szerelmes verseket. Aztán így megöregedtünk, hogy kettőnk karjában és derekában összeadva is kevés az erő, hogy visszaállítsuk a rendet, amit az éjszakai vadbarmok fölforgattak! A rend az lenne, hogy a gyalogút mellett padok, nem ez itt, hogy betontalpuk az égnek! És mi lesz még itt nyáron? Tőből fűrészelt árnyak! Oda a tavaly első virágukat bontott japánakácok. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

2013. január 18., péntek

Semmiből a semmibe

Jó nálad, mondják, és egyvégben fél napot is velem töltenek. Néha nehéz embert látnom, kidobom őket, de másnap jönnek megint. Nyikorog alattuk a fonott szék, öreg darab. Egyik falusi nagysága teraszáról maradt a családra, ahová dédi varrni járt lány korában. A kisasszonyok számára stafírungot slingelt géppel, még fénykép is készült róluk. Kovácsoltvas korlát a nyári terasz körül, lécrácsokon futó virágok, és ahol a görcsös körtefa alatti kiülő kövein dédi alatt a vasszékek lába pontosan úgy csikoroghatott, mint évtizedekkel később alattam a dubrovniki köveken, amikor egy óvárosi vendéglő előtt múlattam az időt. Triesztben is voltunk, megnéztük Rómát, Velencét. Amit akkor nem láttunk a világból, azt csak azért hagytuk ki, mert nem akartuk, de nem azért, mert nem lehetett. Amíg élek, bánom az elkerült városokat. Utazás helyett hoztuk a magyarországi rokonokat, mert a tengervíz gyógyít, mondták, és nekünk is haszon. Szabadság háromévente, közös nyaralás, fizettük. Itt minden van, nem számít, Vegeta, Cezar, Bijelo Dugme-lemezek, olasz farmernadrág. Aztán nekik kinyílt a világ, a miénk bezárult, az enyém még jobban. A vonat jött, elvitte a lábamat, engem a mentők. Nem akarsz te járni, mondta az orvos, mert ha akarnál, képes lennél rá. Föladod, vádoltak, de egy ponton megállni nem föladás, csak másféle életet képzelj. Hallgatom mások történeteit.
*
Januárt írunk, végre mögöttünk minden ünnep. Veszteségekkel, mert a vendégségnek rossz vége lett: a sógor véletlenül áramtalanította a mélyhűtőt. Két napra rá volt mit látni, azt soha se tudd meg! Fél év keserves rakosgatása lett oda. A szemenként válogatott fejtett megy, a drágán vásárolt barack, a ribizli. Brokkoli, zellergumók, borsó, zöldbab, karfiol, kapor és petrezselyemzöldje. Kicsomagolva mehetett mind a komposztba. És a húsok! Soha még ilyen kínos gonddal nem készítettem el, mindegyiket föliratozva, dátummal, tartalmat is jelölve. Karaj. Halfejek. Levesnek való a lány születésnapjára. Nem sorolom föl mindet, pedig fejből tudom, mert ismét elfog az ideg. Zokogva rohantam az uramhoz, azt hitte, hogy nagy a baj. Mondom neki, hogy az, kiolvadt a mélyhűtött főznivaló. Erre kinevetett, hogy azt hitte, ennél rosszabbtól tépem a hajam. Oda a munkám, és mit eszünk az újig, ez neked nem elég gond? Volt rosszabb is, mondta, amikor a házban csak morzsa volt és zsír. Meg ingyen kenyér, ami lapos volt és sötét, sort vártunk érte. Tudom. Előszedtük a nagyedényeket, és ezen a héten az egész utca pörköltet eszik.
*
Minden a kilátáson múlik, mondta Irma, és ablakot vágatott a nyugati falra. Szomszédjai bolondnak nézték, mert minek ennyi lyuk egy házon, télen csak fölöslegesen hűt, nyáron melegíti a szobát. Ideje szokni a naplementét is, válaszolta némelyiknek, dehogy védekezésből, inkább csak arra volt kíváncsi, hogy ki lesz az, aki az efféle beszédet is érti. Jenőnek az új kilátás föl sem tűnt, nem hogy szóvá tette volna, hiszen ő már sok éve a reggelben is naplementét lát. A házak mögött kéklő dombok, fölöttük lágy hullámú felhők. Irma a messze álmodozásra késztető látványáért minden ablaknyitáskor hálás, mert a valóságtól eltávolodva élhetőbb a jelen és elviselhetőbb Jenő. Már ablakot csukna, amikor a ház elé fordul egy talicskában ócskavasat toló idegen. Hetven év körüli férfi, torzonborz kinézetű, olyan, amilyentől a gyerekek régen ijedten menekültek volna a kapu mögé, de a maiak többtől sem riadnak, hiszen véres, vad filmeken, játékokon edzettek. Az ember megáll szusszanni egyet, a keze továbbra is a talicska szarván. Irma kiszól, hogy jó napot, a köszönése visszhangtalan marad. Az ember egy percig se görnyed a bicikliváz, tűzhelylap és egyéb, avatatlan szemnek nehezen azonosítható rozsdás vas fölött, aztán továbbindul, mint aki a semmiből jött és a semmibe megy tovább. Irma legyint, becsukja az ablakot és azt mondja, hogy vannak férfiak, akikkel pokol az élet. Vége nincs játék olyan szabályokkal, amiket bár ők szabnak, de velünk tartatnának be, nőkkel! Irma, honnét vagy te ilyen okos, kérdem, egy hetet sem bírnál ki Jenővel. Erre halálos komolysággal azt mondja, hogy ezért. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

2013. január 9., szerda

Nincs baj, ne félj!

Napfénytől ragyogó havas táj, a látóhatár alig sejthető, mert a távol nem különállás, hanem ég és föld lassú átmenete. Béke és nyugalom a néptelen falun, az alig járt úton lélegzetelállító némaság. Az ember akaratlanul is suttogva szólna – ha volna kihez, vagy ha volna mit. A gazdája nyomába szegődött kutyának nincs szüksége hangos szóra, jobban érti a testbeszédet, mint az emberek, de az is lehet, hogy a gondolatban hozzá intézett parancsnak engedelmeskedik. A gyaloglóban templomi áhítat, tiszta és szabad érzések élednek, ártatlan, lassult gondolatok a hunyorgó pillák mögött. Derűlátás, amitől mosolyra húzódik a száj, oktalan mosolyra, ami jelzi, hogy ha otthonról elindulva még volt is benne némi düh, vagy a hetek csendje miatt jogosnak vélt indulat, mostanra kimosta belőle a rengeteg fehér, a szikrázó fényesség. Azért haragudjon, mert Jenő nem keresi? A magába fordultnak egy ponton túl senki sem kell, magánya olyan árnyakkal népes, amiktől segítség nélkül képtelen szabadulni.

Irma fejében megfordult, hogy Jenő helyett az örök télbe hűlt teste fogadja, de megérkezve az udvar friss nyomait és a füstölgő kéményt látva megkönnyebbült. Akkor ért véget az álomszerű, januári gyalogút, amikor az erős napfénynek hátat fordított, és a saját árnyékával takart ajtó kilincsét lenyomta. A szoba az előző tapasztalások ellentéteként a vak mélységek ijesztő sötétjével vágta mellbe, hirtelen semmit sem látott. A nyíló ajtó örvényében elkeveredett a kint tiszta, éles levegője és a bentről áramló, elsőre azonosíthatatlan szagokat hordozó párás, sötét meleg. Pillanatra visszahőkölt, utat engedett a gőzfelhőnek, szemét szoktatta a homályhoz. Kukorica főtt a tűzhelyen, annak az illata vegyült a nemrég sárral javított tűzhely szúrós szagával. Sok éve nem érezte sem az egyiket, sem a másikat. Gyomra fölkavarodott, de inkább a Jenő felé vezető út mennyországi élményének és ház barlanghangulatának ellentéte miatt, mint sem a gőzölgő, hirtelen száradó sár szagától. Régen rakott tűzhelyen főztek, amit dédi egy télen át káromkodva javítgatott, szidta a rossz munkát végezőt, de mivel nyakukon volt a tél, tavaszig úgy kellett kihúzni – hol maró füstben, hol a száradó tapasztás gőzében. És közben az egész télen át rotyogó főznivaló morzsolt kukoricára várva, hogy mikor repednek a szemek, mikor lesz tejszerűen sűrű a lé.

Jenő azt mondja, köszöni, semmi sincs vele. Ír és jól van. Kézzel írt lapokat rakosgat a kínai bolt szagára emlékező és emlékeztető abroszon. Karácsonyra lepte meg magát a terítővel, a régin fölborult a gyertya, és lángra kapott a tűlevelű asztali dísz. Igen, leéghetett volna a ház is, hagyjuk! Inkább fölolvasna, Irma azt mondja, hogy jó, és lehunyja a szemét.

Benyomások összessége vagyok, hullámzó partok között állandó víz, fordított létezés. Én az vagyok, amit gondolsz rólam, az is, amit magamból mutatok, de a rejtett valóm is a lényem része. Végső kétségbeesés, partra vetődő hal. Hallom, amit gondolsz. Leírom a hajnal acélkék derengését, amikor alul marad a narancsvörös ébredés erejétől. Különböző ütemben éljük ugyanazt, az idő még a szerelmesek számára is külön. Az egyik azt látja, hogy micsoda pompa tavasszal, és terebélyét segítve metszené a lilaakácot. A másik azt akarja, hogy inkább legyen sudárra engedve, vaskos törzs kell, sok tüzelő néhány év után. Vagy mint a szilva, ami az egyiknek lekvár, a másiknak pálinka, és van olyan is, akinek a lankás táj kékpompás látványa kell, amikor jön az ősz, és beérik a termés.

Mire föl az aggódás? A nehéz levegő, ami a százhúsz éves vert falakból árad, a nyirkos tüzelő, ami csak füstöl, és alig melegít, a nélkülözés, amit hamarább elfogad a test, mint a tudat. Minden megszokható. Abban a pillanatban, amikor megérted, hogy akár hahotázva és végzetes következmények nélkül dugdoshatsz százas szögeket oda, ahová eddig a rezsót, a hajszárítót, a porszívót dugtad, minden megváltozik. Egyből, átmenet nélkül. Múljanak csak szépen, nyugodalmasan a napok, hetek, hónapok, úgy kell már az egyhangúság, mint függőnek az édes. És te jó vagy? http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90


2013. január 7., hétfő

Angyalcsalogatók

Márciust idéző melegben tobzódik a környék, a kert madáritatójában vegyesen fürdik rigó, veréb és galamb. Töredékidőre békesség, csillámporral szórt idilli állapot, amibe süppedve szívesen felejtenénk a minden mulandó tényét. A házban ünnepmaradék hangulata a későbben ébredés luxusával, ráadásajándék a semmittevés, amikor kintről hirtelen kilincsrázás és csöngő. Türelmetlen hang hívja a gazdát, áhítatot romboló követelés. A kapuban hosszú kocsi áll, sötét szélvédő, fényes szegély, a fölnyitott csomagtartóból gyors mozdulatokkal rámol a jól öltözött segéd. A bejáratot eltorlaszoló dobozokban, sűrűre gyűrt selyempapírok között edények. Széles mosollyal reklámfogsor villan, ünnepi kívánságzápor – ajándékosztóként mutatkozik be a vezető, és merthogy a karácsonyból soha sem lehet sok, ő minket megajándékoz. Fazekakat, lábasokat ad ingyen, a környéken már hármat kiosztott és most mindenki boldog. Ingyen sem kell. Tiltakozásra edzetten mondogatja, hogy ajándék. Cserébe csak tört aranyat kér, minden házban akad. Kövét vesztett kísérőgyűrű, horpadt medál, páratlan fülbevaló, hajszálvékonyra kopott jegygyűrű. Aranyfogért is ajándékoz. Nézzem, fényesek a fazekak, kis család, nagy család, mindenki jól jár, nagylánynak stafírung, nászajándék…! Végre eltűnik az utcából.

Illékony és könnyű, mint a madárének a híd fölött, de szerencsére gyakran elcsíphető. Irma az örömről beszél, ami lényegénél fogva mindig az emberen kívül rekedő buborék, léggömb, nem úgy, mint a boldogság, ami egységélmény – elvesz magadtól és közben mindent neked ad. Amíg tart, nincs menekvés, nincs egérút. Csakhogy az utóbbi ritkán szakad az ember nyakába, vagy ha mégis, akkor egészen váratlanul. Irma olyankor megállítja az időt, levegőt sem vesz – a boldogság, már ha mérhető az idővel, úgy sem tart olyan sokáig, hogy a levegőmegvonással kárt tenne magában. Múltával hirtelen meglódul a pillanat, behozza a rövid kimaradást, és Irma bambul, hogy mi is volt ez a nagyon jó? A legfőbb jó, ami érheti. Az ünnep estéje is váratlanul lett ölébe hulló ajándék. A néhány órára rábízott szomszédgyerek játszani hívta, leselkedősbe, ablakos fákat nézni a sötétben. Ablakos fa, az meg mi, csodálkozott Irma, mert ilyent még soha sem hallott. A gyerek erre azt mondta, hogy Irma korában még ezt sem tudni, olyan nincs, szégyen, de ő szívesen kisegíti: pislogó fényes karácsonyfák az utcára nyíló szobák ablaka mögött! Ablakos fák, no! És elindultak meglesni mások karácsonyát. Egy órán át járták a falut kivilágított ablakokat keresve, és az ablakokat, teraszokat, a földíszített fenyőket osztályozták. Mindegyiknek ötöst adtak, a műfenyőknek is, de még a rozsdásodó korlátokon és a kopaszodó udvari fenyőkön hevenyészve átdobott, hiányos világítást is megdicsérték. Így kellett tenniük, mert az előző évekhez képest alig-alig akadt a karácsonyt így is ünneplő, így hirdető ház. Nem az ízlés és a szokások, inkább csak a lehetőségek változtak meg, nagyobb lett a nyomor. Elcsípett mondat a bolti zárás előtt: – Elkaphatná-e a mai kenyeret másnapos fejében, mert akkor vehetne néhány krumplit is… A nő minden bizonnyal nem a sült libához körítésnek, hanem helyette kérte. Egy helyen lakik az öröm és a szomorúság, vonta le később a következtetést Irma, mert a sétának, aminek a gyerek ujjongva örült, ő éppen attól lett sűrűn gombócot nyelőn szomorú. Ugyanott járva nem ugyanazt látták, ami ebben az esetben nem föltétlenül baj. Irma utólag és csak magában még Jenő gyertyafényes ablakának is megszavazott egy piros pontot, és bár a gyereknek nem mondta meg, de szerinte az volt a legszebb, még akkor is, ha a gyertyák egyáltalán nem a hagyomány miatt égnek, hanem csak szükségből. Irma már a kaput zárta bentről, amikor petárdákat dobtak a háza elé. A hangokra rajokban röppentek föl a kert megriadt galambjai, hogy aztán összevissza csapongva, sokáig vakon keressék a helyüket. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

Címkék

akasztott asszony háza (1) Antus meséi (1) asio otus (1) baleset (1) Balkalonológia (1) Balkán (1) bánáti csend (1) Barát-utca (1) beteg (1) boldogság (2) bombázások (1) boszorkányok (1) bükkfa (2) Columbia (1) cseléd (1) dédi (1) doktor (1) Dombos Fest (2) elfogyott napok (2) elvándorlás (1) erdei fülesbagoly (1) érintések (53) föld (1) fruzsina (1) gang (1) gyaloglás (1) háború (5) haibun (1) hajnali (1) halottak napja (1) harangoznak (1) ház (1) ibrik (1) interjú (1) írás (1) Irma (3) Irodalmi Jelen (1) irodalmi napok (1) irodalom (1) kalács (1) kalap (1) karácsonyi depresszió (1) karázsony másnapján (1) karibi világ (1) kemence (1) kenyér (3) kert (1) kishegyes (7) kishegyesi kaszáló (1) Kissanyi regénye (3) Közegellenállás (1) Közegellenállás 2019 (1) lángos (1) lepény (1) levél a katonaságtól (1) madár a célon túl (1) magány (2) Majtényi Mihály novellapályázat (2) Marquez (1) Matilda (1) menekültek (2) mozsár (1) nagy farkas dudás erika (4) nagysága (1) nfde (3) nfderika (1) novella (1) nyár (2) nyomorult élet (1) olasz baba (1) óra (1) öregség (2) ősz (1) Pecze-kastély (1) piac (1) redőny (1) régi dolgok (1) riport (2) rövidpróza (1) semmiből a semmibe (1) Sikoly (1) sírás (1) szalonna (1) szeged (1) Székács Vera (1) szellemi tulajdon lopása (1) Szerbia (2) szerelem (4) szétvert családok (1) Szombathy Bálint (1) tartalékosok (2) temetés (1) tenger (1) (1) Ujj Zsuzsnna (1) városi (1) vizihulla (1) zivatar (1)