2011. november 17., csütörtök

Két szívdobbanás közötti idő

Irma hol itt bukkan föl, hol ott, telefonál, elém lép a péknél. Ezerötszáz lépésről fölismerem, fogalmam sincs, honnét tudja, mikor megyek arra, amerre ő? Szerinte ebben a korban kiszámítható az ember, legalábbis a nők. Belemosolyog a napba, leegyszerűsíti a dolgokat, olyanokat mond, hogy két napig szédelgek: egyszerűt és igazat, de tanácsot soha sem ad. A birsalmasajt dióval az igazi, mondja akkor, amikor nálam már régen dió nélkül dermed a polcon.

Elkezdi, hogy „a te korodban én”, és mesél. Hogy milyen volt ötvenévesen. Akkor tanult meg sírni és mamuszt horgolni. Előbb nem akadt rá ideje. A síráshoz minek idő? Mosod az ablakot, és folynak a könnyek! Na persze! Kinevet. A síráshoz idő kell és magány. Vagy ahhoz, hogy meglásd a másikat, aki ezer éve az orrod előtt, például Jenő. De most nézd csak az időt! Nem értél rá, mert a gyereknek kamillateát főztél, vagy a dobozokban kerested a nadrágot, amit elraktál, hogy majd jól jöhet. Fél napig turkáltál, közben eszedbe sem jutott sírni, hogy miért nincs pénz újra? Vagy, mert a kertben gereblyéztél. Ha csípte a szemedet az izzadság, a por, az nem sírás, folyt a szemed sarkából a víz. Templom helyett sírni, akár, azt is lehet. Öregségére vallásos az ember, többnyire. Irmának jó a valóság, nem menekül, eleget nélkülözi majd, ha meghal. Istennel jól vannak, csak megköszön, nem kér. Ő is örül, és ad kéretlenül. Boldogságához elég a hála, hogy érezd, semmi sem magától, semmi sem ingyen. Egy gondolat azért jár.

Arra gondolok, Istenem, de jó nekem…

Jön Irma és mosolyog. Ez nem akármi. Te csak tudod. Mert a másik eset: a szomszédod, aki húsz éve az, és akkor sem köszön, ha átesik rajtad. Rosszabb, ha a kiszámíthatatlanságra játszik. Ha tényleg soha sem köszönne, megszokná az ember, egy idő után levegő. De ha néha kinyög egy jó napot-ot? Reménykedsz, megjött az esze, de nem. És akkor szökőévenként mégis, jó napot, hogy elbizonytalanodj. Irma járását ezerötszáz lépésről fölismerem, azt mondja, ő is az enyémet. Egyenes az út. Öt percen át érzem a mosolyt, azután látom is. Miféle érzelmek mozdítják az arc izmait, a nézésen mi változtat bentről? Aki számított az életében, az mind halott. Mégis mosolyog, azt mondja, Jenő, azután elhallgat. Később azt mondja: majd megtudod! Néha értelmetlennek tűnő mondatokat hagy maga után. Például, hogy érzem ezt az illatot? Mifélét? Ősz van, unt színek, már a táj is belefáradt, lassan seszínű lett a környék. Illat, itt? Tavasszal talán, vagy nyáron, vagy amíg érik a gyümölcs, de most? És napokig ilyesmik járnak az eszemben, hogy sírásra idő, meg illat, amit én nem is találok sehol. És ki az a Jenő?

Telefonál, hogy holnap nem ér rá, férfimunka van soron. Fát vág, kitisztítja az eldugult lefolyót, összeszedi az utcán a szemetet, és elvinné a kutyát sétálni, de nem kell, mert parasztportán ilyent ugyan minek? Az orvosnál sort vár, mindegy, hogy mivel múlik az idő. Nagyjából idelátszik a vége, mindkettőnek. Ott ismerte meg Jenőt, végre kinyögi. Jenő veszélyes. Olyan, mint az özvegyeknek a sírás, reggelente friss kávé helyett megszokható. De korai elővenni még egy párnát, még egy takarót. Nem a vacsorát dicsérte, vagy Irma szemét, hanem egész este csak panaszkodott, hogy nem látogatják a gyerekei. Irma azt ajánlotta, legközelebb tegyen úgy, mintha éppen Jenőnek lennének terhére ők. És ne forduljon el, amikor arcukon kiül a megkönnyebbülés! Túlélhető az a rettenetes csend, ami a fölismerés után a két szívdobbanás közé fér. Hogy már nem kell az ember, hogy fölösleges! Na, majd akkor gyere vissza hozzám, mondta Jenőnek Irma, a te idődből nekem éppen az a két szívdobbanás közötti kell! Jenőnek ez persze magas, nem jelentkezik, megijed. Irma lefolyót tisztít, és levelet zsákol, közben azt mondja, minek ehhez férfi? Elfordul, hogy ne lássam a szemét.

2011. november 9., szerda

Antus, a mesélő ember - Csavargótermészet és hazavágyás


A környéken azt rebesgették, hogy a földek és a birtok gazdája egy francia gyártulajdonos, akinek őse ezen a tájon élt. A józanabb gondolkodásúak kételkedtek, és csak Antus szava nyomán éledt szóbeszédnek hitték, ami Antus családfáját és dús képzeletét ismerve mégiscsak közel járhatott a valósághoz. Ha Antus is ötlötte ki a javát, de van benne leellenőrizhető szál, amitől hiteles lesz a történet, és a mese valóságán túlterjedve is életképessé válik.

Antus felől a történet igazságát hivatalos papírok támasztották alá: francia fölmenője van! És a földek tulajdonosa mégiscsak ezen a vidéken vásárolt földet, és nem máshol, ez is tény, és tehette akár az említett érzelmi okból is. Ebbe a föltételezésbe kapaszkodva érdemes elgondolkodni azon, hogy Antus őse és a francia birtokos őse valóban ugyanazon a szőlődombon szüreteltek-e régen, esetleg egy és ugyanaz az a kettő? 

– És mikor találkozol azzal a franciával? – kérdezték alkalmi munkatársai. Antus borostás állát vakarva, mosolyogva sóhajtott: – Hol leszek én már akkor! Újabb utakra gondolt? Vagy arra, hogy a halál előbb jön el érte? Ha a halálról esett szó, vagy különösen akkor, ha olyan ember temetéséről hallottak, aki évtizedeket is élhetett volna még, Antus azt mondta, hogy az élettől kapott sok jó után azt kéri ráadásnak, hogy akkor vigye el a Kaszás, amikor egy szűz területbe elsőként szúrja bele az ásót. Lehet az egy özvegyasszony virágoskertje, vagy a kábeltévéseknek előkészített árok, az neki mindegy. Amikor az a semmi máshoz nem fogható földszag eléri az orrát, akkor! Ha már muszáj. Az özvegyasszonyok kertecskéire tett durva beszólásokat elengedte a füle mellett.

Csavargó természete apai ágon öröklődött, egyik dédapja Franciaországból származott, a mese szerint akkor keveredett erre a vidékre, amikor az ottani szőlőjét végleg elpusztította a filoxéra, és a családja tönkrement. Itt telepedett le, bánáti lányt vett el feleségül, számos gyereke születet, akik nyugtalanságát örökölve sokfelé eljutottak, a szomszéd faluba, Bácskába, a tengeren túlra is. Antus, ha volt, aki hallgatta, százötven évvel ezelőtti eseményeket úgy szőtt a kínai piacon előző nap vásárolt papucs történetébe – nem magának, csak megunt szeretőjének vette búcsúajándékul –, mintha az idő teljesen lényegtelen tényező lenne, és minden elbeszélésében csak a helyszín a fontos. Már legény korában megtalálta a lehetőséget, hogy a falu határát minél messzebbre hagyja maga mögött. Mostohaapja öröksége miatt mindig volt miből elindulni, és ment, amíg a pénze vitte, aztán alkalmi munkákból találta föl magát. Híre kelt, hogy köze volt az Idegenlégióhoz, bár rossznyelvek szerint már a jelentkezésnél visszahőkölt. A meghátrálással egy fogadás tétjét veszítette el. Amit mindig hárított, az éppen az idegenlégió vagy a katonaság témája volt. Egy férfi esetében ez különös, hiszen ahogyan a nők örök életükben visszatérnek a szüléseik elmondásához, a férfiak a katonaévek eseményeit nem tudják elégszer ismételni. Az albán hegyek között volt katona, ahonnét férfihoz nem méltó panaszáradattal teli „dopisnicákat” küldözgetett anyjának, ez akkor derült ki, és néhány napig szórakozott rajta a falu, amikor véletlenül a levélköteg is a könyvtárnak ajándékozott régi újságok közé került. A levelezőlapokon tintaceruzával írt épületes stílusú bekezdésekben hol ételért, hol könyvért, hol a katonaidő rövidítéséhez való közbenjárásért könyörgött. A magányos őrjáratokon tériszonyát leküzdve csodálta a hegyek szépségét, erről is írt anyjának, de ezt is a síkság utáni sóvárgással fejezte be, hogy nagyon menne haza, már a második naptól kezdve. Nehezen múlt el a két év, és később soha nem volt ennyi ideig egy helyen. Pedig tudta, hogy mindenhol ugyanaz, fa, fű, virág, föld és víz, de az emberek sem különböznek, mindenhol ugyanazok között a gondok között gyötrődnek, és örömük is majdnem azonos. De ha egy helyet megszokott, nem ébredtek benne új gondolatok, a történetei mintha nélküle történnének, és végtelenül unatkozott, ha az újdonság fölfrissítő ereje nem költözhetett a szívébe. Elment, új tájhoz szökött, ismét élt és gondolkodott, mesélt. Történetei, hogy igazán újraélhetők legyenek, ahhoz hazakívánkozott, mert mégiscsak az otthoni kocsmákban esett neki legjobban a szó, amik fiatal korában még egészen reggelig tartottak nyitva, több helyen muzsikusok marasztalása közepette lehetett múlatni az időt, elszórni a pénzt. Húsznál is több kocsma működött a faluban.

Megjelent a Magyar Szó, Kilátó című mellékletében: http://www.magyarszo.org/fex.page:2011-11-06_Antus_a_meselo_ember.xhtml


2011. november 1., kedd

Reggel, amire nem jött este - Halottam napja

Diófalevelek füstjében a falu. Kéretlenül jönnek a halottak szemből. Emléküket fokozza a lombhullás, a hajnali fagy, a szemet maró füst. Álmomban Sándor kérdez, Irma, behordtad a krizantémokat? Kacsasültet követel párolt káposztával. Ő szerette, én nem, most megetetné velem mind. Terítek neki is. Végigbőgöm az ebédet, holtából is kínoz. A macska a damasztabroszon ül, eszi a tálból kiemelt kacsacombot, érzi, ez más állapot.

Sándor tárgyai is halottak. Táskányi holmi kerül hozzám. A koporsóba csempészünk ezt-azt, szabály van rá, hogy mit lehet az elhunyttal temetni. Viheti a mozdulatot, amivel a kórházban arcát utoljára a kezembe fogtam. Meleg volt, finom érintésű, de már vibrált a türelmetlenségtől. Ment volna már. Estére találkozunk, mondtam, mert siettem, dolgom volt a postán, az élők olyan elfoglaltak, de majd estére…! Estére jövök, könnyű lábbeliben titkon beosonok. Azt is ígértem, hogy minden jó lesz. Ő utoljára azt mondta, Irma, ha hosszabb időre maradsz távol, otthon áramtalaníts!

Gyásznapok. Téblábolás, holmik válogatása, a hiány a falakból sugárzik, sorra alszanak ki a fények, fakulnak a dolgok. Ezt a zoknit utoljára vetted ki a fiókból. Morogtál, hogy lyukas, zsebbe teszem, majd megjavítom, mint régi asszonyok, pedig nincs is stoppolófám. Ilyen elmaradt tettekkel mentenélek vissza az én életembe. Hirtelen megfordulok, leverem a bögrét, már senki sem áll ott, ahonnét a hangod jött, hogy Irma, hagyd azt a zoknit, nem fontos!

Nyers, kegyetlen illatú virágok halma mögött még az ideiglenes, fehér műanyagbetűs neved, de már jön az ócskás, pakol, és rágyújt ott, ahol te soha, és a házi dohányból csavart cigarettájának bűze végképp kiöl az egykori otthonodból. A házat lezárjuk. Bűnbánó tekintettel mentegetődző motyogás a temetőben, tudjuk, hogy hallod.

Próbáltam megfejteni a halált, amiből arcod hideg fénye világított. Csak a neonvilágítás, és a fehér lepedő, súgtad túlról. A szomszéd ágyon fekvő férfi kezén légy ült, azután egy újabb. Fogva tartott az utolsó pillanat, menjetek már, mondtad, és akkor benyitott az ápolónő.

Otthon a megálló óra dermedt csendje idéz: itt jártál, amikor mi még kétségbeesetten sirattunk a visszhangzó folyosón. Kapaszkodtál, a megszokott helyhez, a tárgyakhoz menekültél, ahelyett, hogy a friss holtak ámulatával nézted volna túlról, hogy a tőled kapott piros sálba temetett arccal, minden pózt és tartást vesztve zokogok a gépies részvét és a már őszinte együttérzés határán tétovázó hivatalos személy vállára borulva.

A temetésen a hátam mögött két férfi mesélte, hogy mennyire féltél a sötét, zárt helyektől, és most ez vár rád, a frissen ásott mélység. Huszad magaddal remegtél a penészszagú pincében, a köpenyt görcsben markolva, mint a többiek is mind. Amikor eléd tették az üveget, te fölrúgtad és kirohantál a levegőre. Őrült öngyilkosjelölt, visszarángattak maguk közé és indulatukat levezetve téged rugdostak véresre. Azóta volt beteg a veséd.

Hagyj élnem, könyörgök az álmatlan éjszakák közepén, te mégis belebújsz minden titkomba. Élőnek könnyű hazudni! Erő sem kell, rejtik a hamist a szavak, a tárgyak. Fölhasogatott párnák tollviharában kineveted kétségbeesésem. Átfogod a derekam, úgy érintesz, hogy ébren is éget, játszol velem. Ne tedd, gyertyaláng táncának könyörgök, hány ima és sóhaj kell még, hogy végre halott legyél, olyan halott, amilyenek a többiek! Csenden simulnak a nemlétbe. Te csontig nőtt álarc, már nem szeretlek, felejtenélek! Az élők konokságával és gőgjével mondom, hagyj végre békén! De te nem hagysz, mert volt egy reggeled, aminek nem lett estéje, pedig én vak hittel megígértem neked. Büntetsz, és az én estéimet veszed el cserébe.