2011. március 17., csütörtök

Tartalék élet

Koppant az üres pohár az asztalon, pontot tett a délutánra. Mozdultam, hogy kikísérem Imrét, de a pillantása visszatartott. Mire várunk, menjen, gondoltam már előre félve: jaj, nem kell nekünk a dráma! Ez van! Tegnap mások éltek át hasonlót, ma rajtunk a sor! Ilyeneket gondoltam, közhelyeseket, csak nehogy síróssá legyen az elköszönés.

2011. március 7., hétfő

Győzelmek és vereségek ideje - magánháborúink '99

1999 márciusának egyik tavaszillatú délutánján én még a tervezett közös életünkről beszéltem, amikor ő az egyre hosszabb hallgatásaival éreztette, hogy nem akarja annyira az összeköltözést. A félig kész házának teraszáról néztük a délnek tartó forgalmat, már szótlanul mindketten. A közeli laktanyából nagy zajjal vonultak ki a harckocsik, katonai teherautók. Ne találkozzunk többet, mondtam elköszönéskor, inkább csak próbára akartam tenni őt, megbántottan a hosszú hallgatásoktól, de azt felelte rá, hogy jól van. Másnaptól még a tanáriban is kerültük egymást.
    A háború első napjától iskolaszünetet volt, nem is találkozhattunk. Néhány napra rá újrakezdte: hajnalonként az ablakomba tavaszi virágokat rakott. Később jobb sorsra szépült, korai rózsákat. Szirmukra írta a nevem, és azt, hogy szeret. Sárga rózsákra kék irónnal írt, belyukadtak a betűk.

2011. március 4., péntek

Paradicsom, alma

Nem lenne szabad eljutni ebbe az utcába. Zsákutca, ahová a kóválygós nappalok kergetnek, és ahol több az irodalom, mint az élet. Ember-meleg alkalom helyett elbűvölő sorok, gyönyör egy-egy szép, pontos megfogalmazástól. Öröm, ha valaki jól beszél, közben tetteinek csúfsága elfelejtődik. A szó, mint eszköz mások meggyőzésére.
B. keveset beszélt, sorról sorra halad, mindig előttem, én követtem, szavak mankója nélkül, példájára hagyatkozva. Már nem emlékszem, borsót szedtünk, vagy mákot egyeltünk, kukoricát kapáltunk, vagy gyümölcsöt válogattunk, egy volt a fontos: neki az, hogy tanítson, nekem az, hogy tanuljak.