2012. március 27., kedd

Mindent a maga idejében

A többségtől elmaradt madarakat nézzük. Irma szerint égre révülés közben megszűnik a teste, és csak a mindennel együtt létezés tudata marad. Értem? Nem, de kíváncsi vagyok, hogy hova akar kilyukadni. Visszatérés, mint az alvásban, amikor a tudat a burkán kívülre kerül, folytatja. Ismét a valóságtól menekülne, mert gondja, mint a tenger. Ha kérdezem, tagadja. Szerinte az öregség jó oldalára összpontosítva minden élhetőbb. Például a kevés is elég. Ételből, mosolyból, jelenlétből, sorolja. Még Jenőnek is elég sátoros ünnepen örülni, a másnap nélkül. Csak illemből kellene sokkal több. Ki tanítja felénk a lányokat például a kis fekete ruha viselésére, finom harisnyával, gyöngysorral? Ki nyújt kinek előbb kezet, és ki mutatja be, kinek, milyen sorrendben a másikat? Tudom-e, hogy a kalap alól elől nem lóghat ki a haj, vagy férfinél ne látsszon a nadrágszár alól a szőrös láb, mert a zokni följebb kell érjen? És ha már itt tartunk, elegánsabb a kézzel kötött, és nem az előre csomózott nyakkendőt hordani…

Irma meg sem hallja, hogy ugyan kit látott felénk utoljára kalapban, mert sem nő, sem férfi, csak mondja a magáét. Tudunk-e ajándékot adni és elfogadni? Kellemesebbé tenni az életet, elviselhetőbbé egymás számára, az illem kérdésén túl feladat is. Miheztartás végett mondja, mert közösségben élünk, mert emberek vagyunk, és amit nem szabályoz törvény, vagy szokás, ott az illemé lenne a szerep. Azt mondja, a télben lassan eltüzelte a személyes dolgait, a régi emlékeket, tárgyakat, a másnak semmit sem jelentő apróságait. Hogy utána ne más tegye meg ugyanezt, mert szerinte még ez is illem kérdése. Elköszönt tőlük, szertartás is volt, azután máglya. Amíg él, nem akar csak a múltba kapaszkodni, és neki a biztonság nem a bérmálkozói emléke, vagy az ötvenedik születésnapra kapott, régen molyos, száraz csokor. Úgy van az rendben, ahogy a napjai fogynak, fogyjanak az életkellékei is. A mások számára is értéket jelentő holmik javát előre szétosztotta, mert minek már neki a húszliteres nagyfazék, vagy a bőrkötéses világirodalom, utóbbi hely híján eddig is csak dobozban volt.

A tavasz a levelüket bontogató bodzák üdesége, a virágzó hunyor pompázatos halványzöldje mellett a házon sürgősen esedékes javításokra is irányítja a figyelmet. Az öreg kert fiatalos lendületet, erőt és időt kívánna, de pénz is kellene hozzá. Tartalék nincs, az elmúlt tél mindent vitt: baleset, betegségek, és Irma őrültségei. Mostani kedvetlensége érthető.

Miért nem mész végre férjez, Jenőhöz, kérdezem a másik életében tehetetlen ember ingerültségével. Irma keserű, néma legyintése is elég lenne, de folytatja, hogy képzeljem csak el a reggel fél nyolckor a szekrényfiókot idegesen rángató Jenőt, kissé oldalra csavarodott alsónadrágban, a haja égnek áll és még a szemöldöke is gyűrött. Áll és nyafog. Kicsim, hol a másik zoknim? Sikítanál, hogy minek ismét egy ilyen, amikor már eleget hallottad a hol van a kezdetű mondatokat. Már kidobnád a büdös, tegnapi fél zoknijában, amikor vézna vállán az a halvány nyom, a körmöd nyoma tegnapról, elbizonytalanít. Ellágyulsz, mosolyogsz, miközben szívesebben sírnál, csak az tönkre tenné az egészet, tehát inkább segítesz, hogy itt a zoknid, Drágaságom. Olyan lágyra sikeredik a rövid mondat, hogy az már vallomás. És marasztalnád az egész hátralévő életedre, de ő nem, mert talán most ért haza a régen elcsatangolt kutyája, és nélküle biztosan elpusztulna. Nincs időd a válaszra sem, hogy akkor eddig miért nem pusztult el az a kutya, mert jön a folytatás, hogy a rózsái, a szerszámok, a halott hónapok nyoma, a kert, ugye megérti? Irma feje Istent kereső kétségbeesésében ütemesen koppan a falon. Az ember vegye észre, ha egy történetben fölösleges, mondja. Az, hogy másik kapu nyílik, amikor orrunkra csapódik egy, az nem vigasz, mert akár ez is lehetett az utolsó.


2012. március 21., szerda

Halálos érintés



Az egyedül alvó mellé hajnalban a halál fekszik, mondják. Egyre korábban ébreszti az a kékes derengés, ami új nappalt hoz, de már az estére készülés feladataival betöltve.

Az évszakváltás napjaiban értelem és akarat viaskodik. Az ösztönök a boldogság mámorát ígérik, vagyis ez a szédült akarat a józan értelem parancsa ellen dolgozik. Utóbbi az átgondolt, jövőt alakító elképzelések sorát kínálja. Mankók a csonka élethez, biztonságos túlélés, biztos keretbe zárva a vágyak és az elvárások. Tervek, munka, hogy az idén is teremjen a kert, a gyümölcsös. A környezet rendben tartása. A kerítésről lesúrolni a sarat, a fűszálak közül mindent eltüntetni, ami zavaró a friss zöldben. Rend kell, feladatok sora, már rögeszme, de megtart.

A gereblye foka újra és újra a helyén hagyja a fűbe nem illő alaktalan barnaságot. Egy levélfoszlány, még ép és erős levélnyéllel. Jenő orrához emeli, szagolja, nagy nehézségre számít, halálszagra, bánatra, mert mégiscsak az elmúlt év maradványa, súlyos idők. De nem hoz drámát az illat, semmi bűz, semmi megbotránkoztató. Esetleg férfias fanyarság vagy az sem, beleképzelés. Inkább könnyű ég alatt duzzadó sejteket, induló életet idéz - máshol. A vödörbe vele, ez már hulladék! Borzongtató, pedig csak egy tavalyi levél volt a körtefáról, de az is lehet, hogy birs.

Könnyű, tavaszi légzés, megkönnyebbülés, északra tartó madarak hangja az égről. A kapu sarokvasa váratlanul olaj után sikolt, szétzavarja a gondolatokat. Örvény az udvarban, pedig a kaputól Jenőig csak hét apró lépés a fűben. Díszletváltásra nincs idő, az álarc is elmarad, mert máris mellette hosszú férfikorának mindent fölkavaró álma, belesűrítve a röpke pillanatba. Mozdulat, illat, egy olyan rövidre szabott jelenet, ami a kéz megremegtetéséhez is kevés, vagy a szokásos sóhajhoz, hogy édes Istenem, hogyan jutottunk mi eddig? Egy összenézés se, csak az érintés villáma, amikor a küldönc átnyújt egy csomagot, kérdőívek a nyomdából. Kér egy aláírást, majd többes számban mondja, hogy köszönjük. Pont a végtelen vonalán, semmiség. És mégis! A teremtés ennyiből indul, egymásnak feszülő akarásból. A küldönc az a kicsi nő a közeli utcából, vagy lehet, hogy már messzebbről, ki tudná a megbomlott rend útvesztőit követni?

Sűrű árnyékok az éles napfényben, a még metszetlen fák kopár ágai rácsozzák a keskeny utat, ahol Jenő a nőt kikíséri. Viszlát, valamikor, azután filmbéli kép, Jenő háttal a becsukódó kapunak levegő után kapkod, zakatol a szíve. Előtte a keservesen fölépített és aprólékosan elképzelt rend helyén káosz, gyökerestül kifordult rózsasor, a nap előtt felhők. Egy rúgás kell az indulatot levezetni, de azért mégsem a kutyát. A vödör a kerítésnek repül, a dróton horpadás, a fűben az egész délelőtt szorgalmasan gyűjtögetett korai gyom, szemét.

Fölolvasom Irmának, aki csak azt érti ki az egészből, hogy halálba tombolja magát a szív. Hallgatunk. Néha meglesem, amikor kéjjel, mint riadt madarakat tart a tenyerében két doboz gyógyszert. A puha dobozok éle bolyhos a sok érintéstől, az izzadó kéz nyomától, de fölbontatlanok még. Egy gondolatba kapaszkodik. Az öngyilkosok utolsó tette szerinte nem minden esetben pillanatnyi elmezavar. Készülhet az ember csendben évekig is akár, és én se azért aggódjak, aki naponta öngyilkossággal fenyegetődzik! Kimondott szavai helyett inkább a gondolataiba kérdeznék, de bizonyára kikérné magának, tévedésemről győzködne. Mert ő mindig csak másokról beszél, köze ehhez a témához semmi! Nyilvánvaló, hogy azok közé tartozik, akik az életet csak úgy tudják élni, ha állandóan az ellenpontjára gondolnak. A halál is megérinthet, mint a kedvesed, és éppen olyan újra kívánt gyönyör. Jut eszembe erről Jenő, és ő hogy van? Irma kedvenc helyén, a sámlin kuporodik, karba tett keze hasát szorítja. Hétrét görnyeszt a fájdalom, nem látod, mondja, Jenő már a múlt.

2012. március 14., szerda

A szenvedély útja, görögtüzek

Vannak napok, amikor az ember lába alól váratlanul kicsúszik a talaj, és ráadásul jönnek azok a furcsa fénygömbök, amik a látómező szélén úszkálnak, de eltűnnek, ha rájuk irányul a tekintet. Fáj a fog, fáj a fej, idegesít a zaj, idegesít a gyerek, és a macska is menjen máshoz. Vannak napok, amik szörnyűségeire nincs magyarázat, miközben minden föltétel adott ahhoz, hogy múltával hálát érdemelne. Tető a fejünk fölött, étel az asztalon, a házban meleg. És mégis, előbb feneketlen örvénybe visz valami, majd a tátongó ürességbe. Az ellenállás értelmetlen. Minden jó lesz, mondogatjuk az utolsó szalmaszálba kapaszkodók vakhitével, és fölhúzzuk a gyaloglócipőt, mivel a kert és a gereblye még korán lenne erőt és indulatot levezetni. Hiába írunk március közepét, a porta mélyebb, árnyékos oldalán a tél makacskodik, őrzi bástyáit, és bár a környéken régen elolvadt az utolsó hókupac is, itt a pusztító február elűzhetetlenül terpeszkedik, és átnyúlik az ígéretekkel, ünnepekkel teli márciusba. Irma a szavak tüzében bízva indulna csatába, de érzi, hogy már elmúltak azok az idők.


A falun túli gyalogút hangulata megváltozott, bár a zöld szegélyű aszfalt, az út menti épületek állaga a régi, és a fákból sem hiányzik észrevehető mennyiségben ahhoz, hogy a változás érzetét indokolná. Az emberek mások. Néhány, menetközben váltott mondat elég hozzá, hogy a röpke és véletlenszerű találkozások szereplőinek megváltozott életébe láthassunk. A mozgásuk is árulkodó. Például azé a gyaloglóé, aki éppen az elmúlt télnek köszönve kapott erőre, és most boldogan kerüli le a társait, elsősorban azokat, akikről sejteni, hogy hamarosan a gyalogútról véglegesen elmaradókhoz csatlakoznak, mert bár testük még az úton, de a lelkük már a túlpartra vivő révésszel egyeztet. Az arcra írt sorsok könnyen olvashatóak, de az örök mozdulatlanságot önként választó férfi tettén utólag gondolkodni éppen olyan értelmetlen, mint a nemrég még mélytengeri kékséget idéző szem mostani fakóságán csodálkozni.

Én mindent kibírok, mondja Jenő, amikor a padnál találkozunk, de Irmának azt üzeni, idén a japánakácok virága már nélküle! És elmeséli a küzdelmüket, ami öröktől fogva tart, vagyis amióta a férfi és a nő egymástól külön szerencsétlenkedik. Jenő érvei máskor perzselnek és hatnak, mint a bizánci császárság idejében föltalált, vízzel nem oltható görögtüzek, amikkel még a tengeri csatákat is győzelemre vitték. De tudom, Irmánál a titkos összetevők pazarlása úgyis hiábavaló, mert sem a más esetben hatásos, észből jövő, tiszta érvelésű mondatokat nem hallja, sem a szenvedély gyűlöleté változott megnyilvánulásairól nem vesz tudomást. Lázad, hogy akkor minek egymásnak a férfi és a nő, ha nem azért, hogy Isten után azt mondhassák, mi is istenek vagyunk?



A gyaloglásból hazafelé vezető utat a lámpafény mellett már a márciusi telihold fénye is világítja. Amikor találkozunk, Irma éppen kóbor kutyák körében dermed, de igazából csak attól fél, hogy hiába a holdfény, a lámpák, az ezer ígéret ösvényén eltévedt. Panaszolja, hogy a szavak annyit érnek, mint annak idején öreganyja rakott tűzhelyéből kikotort döglött parázs. Vagy, mint a szárnyalásba belefáradt madár a cserepes tófenéken, szólnék bele, erre azt mondja, hogy miért van az, hogy én csendben soha sem bírom ki? Hazáig hallgatunk, ott is csak annyit mondok, hogy vesse már le a földes lábbelit, nem otthon van.

Ha már a jelképeknél tartunk, mondja a helyemre kuporodva, tűz és madár, szabadság, élet, erő, szárnyalás. Március, március, március! Pandóra hinti a háborúskodást és a viszályt, a jóslat hiába ígért édes gyümölcsöket hintő bőségszarut, Fortuna most egészen más utakon jár. Mindegy, hogyan írja körül, a lényeg, hogy az élete tömény nyomorúság. Hiába a március megújulást jelentő fényes-kék ege, ha a kertből rettentő lassan tűnik el a tél. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90