2012. július 31., kedd

Írásba záruló idő

Háromszor elolvasta a Szerelem a kolera idejént, mondja a gyerek, én erre meggondolatlanul azt válaszolom, hogy az Alkonyatot se néztem volna ki belőle. Viccesnek szánom, ha nem is egészen – részemről fölvont szemöldök, félmosoly –, de ő komolyan és sértve válaszol, hogy vegyem észre magam, mert ez itt a baj, hogy a mai fölnőttek semmit sem tudnak a mai gyerekekről!

2012. július 25., szerda

Az elmúlás szaga


Nagyjából három hét az igazi nyár. Néha a legelső forró napok kellős közepében egy eltévedt szél, mint önkéntelenül fölszakadó sóhaj, azt az érzetet kelti, hogy máris vége. Alig kezdődött el, válaszolják, ha azt a nyári leheletbe szorult őszi pillanatot meggondolatlanul megosztod. Hogy neked itt és most ősz, miközben még forró a levegő, sütnek a házfalak, olvad az aszfalt, és ha teheti az ember, árnyékban marad. Irma azt mondja, nyáron látni sem bírja a húst. A szomszédja hentes, és szerinte a szakszerű öléskor nem szenved az állat, mert nincs rá ideje. Irma visszakérdez, hogy tudjuk-e egyáltalán, hogy mi az idő, és a kitágult pillanatba miféle és mekkora rettegés szorul? A félelem szaga. Ez a pokol előszobája, pihegi Jenő. Három hét alatt éveket öregedett, megviselte a nyár. Sárgadinnyét eszik, azzal pótolja az idén elmaradt cseresznyét, sárgabarackot. Zöldségféléken és sovány túrón él. Ha az öreg, rojtos bukszájában leltároz, kérdés, hogy miből venne húst? Irma úgy tudja, Jenő elvből zöldségevő. Közben a napok görcsös rendje mankó és kerítés: támasz és biztonságos élet. Miféle biztonság? Moccan a föld, vagy jön az ár, és vége. Vacakolások a felejtéssel, túlélésre berendezkedés. Nem a múltat, hanem a jövőt, a rémséges holnapot felejteni. Mennyi fenyegetést bír el ép ésszel az ember? Kettőt még megold, de a harmadik már tartósan a sötétségbe viszi. Irma szerint Jenő a magába forduló természetével a világ rosszát belülre cipeli, mint kutya a lábtörlőt. A halál nála örök jelenvalóság, és amikor az élet tükre is ezt adja vissza, az már természetellenes. Irma szemében irigység is, hogy miféle igazságtalanság ez, mert neki évtizedeken át a tomboló vulkán jut. Fárasztó és életveszély. Éppen a függönyt igazítja, amikor meglátja Jenőt. Mintha férfi jönne szemből, fölemelt fej, de csak gyenge műsor a büszke tartás: gyepes romok belül. Mert anyja soha sem simogatta, és arra tanította, hogy a férfi minden körülmények között sírás nélkül tűr. Irma repül, létrástul, most csuklóig gipszben, majdnem hatvanévesen elfelejti, hogy már majdnem hatvan. Lassíts, rajta ez a tanács nem fog, hát erről beszél! De legalább él. A jó parfümön múlik, mondja Irma, és nyakába kapcsoltatja a régen fényét vesztett gyöngysort. Tízezerféle illatot különböztet meg az ember, de honnét tudni ilyen pontosan? Petúnia, estike, hársfavirág. Emberszag. Mit számít a halottaknak lentről, és újabban mégis gonddal rendezi a sírokat, figyelve a virágokra is, mert az illatharmónia fontos. Fizetett sírlátogató. Ebből némi olajra, cukorra való jön össze, már hat sír tartozik a keze alá. Kellék alig, kanna a víznek, kissöprű, metszőolló, mert néhol kőlap helyett rózsák. Közben találkozások. Áthallások egymás sorsába. Mindenkinek más a jólét. A luxusból neki csak a parfüm maradt. A nyaki ütőérre permetezve, vagy a csukló belső felületére, de ostobaság a parfümös csuklót összedörzsölni, mert tönkreteszi az illatmolekulákat. Tudtam? És boldogabb lenne a világ, ha kalapot viselnének a nők, mert rohanni kalapban lehetetlen. De a szalmakalap az nem számít, és ha arra gondolnék, hogy a paradicsomlocsoláshoz a tükör előtt cicomázzak, felejtsem el! Bogaras vénlány. Franciás allűr, legyint Jenő és tűri a bolondságokat, titokban nyeli a féltést, például amikor Irma Pestre utazott – reggel a gazdasszonyából kiveszekedett némi előleget, a hajából nagyjából kimosta az ázott csirketoll-szagot, és este már régi ismerőse Dunára néző lakásának teraszáról nézte a naplementét. Vendéglátója háttal ült a kilátásnak, haragszom a világra állapotban, talán azért, mert ötvenévesen rokkant, és éjjelente a bácskai templomok mozdulatlan mutatójú toronyóráival, vagy sok év után is alvadt vérrel és meztelen hússal álmodik. Augusztus 20-án a tűzijáték neki háború, minden rakétarobbanás vérszag. Tények, semmi érzelem. Irma, mint aki az egészből semmit sem hall – vagy éppen azért –, azt mondja, hogy gyere haza mégis, majd bemutatom neked Jenőt. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90



2012. július 23., hétfő

Lábas kád a borostyánban


Menekülésvágy, fiatal és öreg álmában boldogan repül: szabadon, terhek, kétségek nélkül játszik és képzeleg. Irma azt mondja, neki az öreg lábas kádra fáj a szíve, kékre festve képzeli. Kivárja, ha kell, évekig tűr.

2012. július 16., hétfő

Napsugaram

A virradat a gondtalanság színeiben. Káprázat, csak percekig tartó, de éppen ettől jó. Indulni kell, később már késő, mert mint mindig, az első útvonal szembe az ébredő Napnak. A látóhatáron vészjósló kerekség. Vöröslő, frissen született, naponta ismétlődő csoda. Még alig érkezett, de máris bágyaszt, gyengeséget visz az izmokba, és nehezíti a légzést. Ereje árkokba, kutak mélyére, lomos fészerek hátsó zugába, pincékbe, pókhálós kamrákba szorítja az éjszakát.

Mások is korán. A közeli folyócska partján horgász röptet méretes teknősbékát. Csobbanás, körgyűrűk a partig, a fölcsapódó, majd visszahulló cseppek körül keletkező köröket elnyeli a nagyobb hullámzás. A horgász azt mondja, hogy a harmadik teknőst szedi le a horogról. Napos napunk lesz, teszi hozzá, és közben a székével vacakol. Mosollyal enyhített gondolatát elcsípem: menjek már az utamra, ma ő sem sokáig marad! Homlokán izzadság gyöngyöz, bennük sok kicsi, vörös nap. Az ókori csillagászok a Szíriuszra fogták a júliusi kánikulát, aminek mi okát sem keresve, pihegve várjuk a végét. Munkára, elmélkedésre alkalmasabb az ősz.

Napsárga, csillagszerű virágok járdára hullt szirmán taposva lépésre lépéssel, percre perccel múlik a gyaloglásidő. Hajnalban az utcák a napközben rejtett arcukat mutatják, kivételezett a korán kelő. Néhol kapuhoz simuló kutya pislant, közeledésemre fejét emeli csak, teste mozdulatlan. A tegnap elcsatangolt fáradt ebet éjszaka nincs, aki beengedje, türelmesen várja a kapunyitást.

Rendkívüli forróság, mondja a rádió. Egy épülőfélben lévő ház visszhangos szobájából hallatszik a híradóvégi időjárás jelentés. Ehhez alkalmazkodó kőművesek dolgoznak a házon, öt órakor kezdhettek. Öreg mester simogatja az ablaknyílás élét, mellé érve megszólítom: úgy tudtam, hogy az inasra bízzák a szegleteket, az ablakok közét, mert bár piszmogós munka, de a szakmát tanulni kiváló feladat. Az öreg legyint, és ha már a munkától eltérő mozdulatra vetemedett, egyben megigazítja fején a micit. Már majdnem hallótávon túlra érek, amikor egy mondattal utolér: – Írd meg Babám, hogy nincs olyan inasom, aki kedvvel és önként lett kőműves! Aki muszájból építőipari munkás, arra inkább ezt nem bízom!

Egyszerű, gondolom, Babám. Útközben kóstolgatott megszólítások: Édesem, Csillagom, Napsugaram, Babám és végül a Kicsim. Hiába mondtam neki, hogy legyen résen, Irma beleesett a csapdába. Tegnap visszahozta a laptopot, mert közösségi oldalon többé nem ismerkedik, inkább egyedül marad örökre. Kert, virágok, templom, horgolás és a forró, nedves csirketoll bűze, ráadásul a fülledt nyári éjszakák önmarcangoló gondolatai. Miért? Az adatok! Kilenc özvegyasszony és egyetlen özvegy férfi! Nem akar temetőbe járó özvegységet, és a néhai ura pizsamájában aludni, annak a gödrös ágyfelében! Mondom, Irma, ez hülyeség. Ő erre azt, hogy mi jól belefonnyadtunk a nyárba! Az életünk nyarára gondol, nem erre a néhány nap múlva emlékké váló évszakra. Nagyjából már mindegy, hogy mivel verjük el a maradékot. Megfigyelted a tudatlanságuk bölcsességében élő állatok magatartását? Hiába keresel bennük aggódást, azt sem tudják, hogy az mi.

Szúr és zörög a kert füve, mert puhító harmat ilyen reggelekre nincs. Jenő, ahelyett, hogy gyalogolna, az árokparton fonnyadt mohát és aszalódó meggyszemeket vadász. Azt mondja, hogy nézzek csak rá, vele is hogy’ elbánt ez a nyár! De a kert majd kizöldül újra, a többi meg úgy jó, ahogyan van! Irma kineveti, mert szerinte így hamarosan sírós öregember lesz belőle, aki majd a vén macskájával és a szelídített tyúkjával – azzal a régen fazéknak szánt rongyos lábú vénséggel, akit ráadásul Napsugaramnak hív! – ül a ház sarkán, és bánkódik az elmúlt nyarak kihagyott lehetőségein. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90




2012. július 13., péntek

Gránátalmavirág és friss töpörtyű

Egy múltban fontos dalmát ismerőse szerint, aki vénségében még sírni tud, és akinek a gyomra elbírja melegen a töpörtyűt, az boldog ember. Irma mondja, miközben az öreg kosarából egy egész tál frissen sült töpörtyűt vesz elő. Gyorsan rakjam át a saját edényembe, mert siet haza a magáét elrendezni, üvegben, zsírral leöntve tartósítja. Melegen nem jó lefedni, azért hozta szabadon, és a tálban, és mert újabban a zacskóba rakott ételtől kiveri a víz. Nem vénasszonyos rigolya, inkább a ló túlsó oldala, mert előtte évekig a magányos életére és az időhiányra fogva gyári koszton élt. Zacskós levesek, konzervek, bolti fölvágott, előfőzött és fagyasztott ételek, gyári kekszek, sós ropogtatni valók. Aztán jött az allergia és az undor a zacskóktól. A zománcozott tál, amiben az illatos és ropogós töpörtyű, ötvenéves, de hibátlan és olyan, mint az új. Ha az ember vigyázza a tárgyakat, a múlás kevés kárt okoz bennük, mondja gondolatomra. A gyengéd tekintet, ami a hozzánk nőtt eszközöket érinti, mint a védőburok. Pedig nem dísz a tál és a kosár sem, utóbbival még Belgrádban is megfordult, ahová fiatalon piacozni járt. Éjszakai vonatozások, vágott csirke és tojás, gyorsan kialakuló, állandó vevőkör. Mentek a dolgok, mint a karikacsapás, szemvillanás alatt elfogyott a garantáltan hibátlan áru, alig érkezése után tele pénztárcával fordulhatott vissza. Hazafelé a bevételt a blúza alatt egy nyakába akasztható táskában tartotta, ölében a kosarat, de aludni így sem mert. Koppant a feje a kosár karján, ha váratlanul elbóbiskolt. Erővel nehéz és fájó dolgokra gondolt, amik éjszaka is ébren tartották volna. Veszteségekre, csalódásokra, igazságtalanságokra, akadt belőlük elég. Vagy a hosszú hunyásokat kívánó szemét az út menti fákra fordítva boldog jövőt tervezett. Nem ilyent, mint ami van, és nem itt! Olaszországot álmodott magának. Tengerpartot-e, vagy inkább a hegyeket, az most már mindegy. És örök tavaszt szeretett volna, vagy inkább örök őszt, mert a nyár és a tél véglete mindig riasztotta. Mindegy, hogy mit és hol képzelt, csak el innét és mást! Itteni betegség az elvágyódás, mondta öregapja, ahová az ember születik, ott a dolga, és ne meneküljön előle. Minden további okoskodása parancsba fúlt, hogy indulás a henteshez fél kiló töpörtyűért, vagy a tyúktetves ólba söprögetni, amit aztán hamuval terített, mert szagtalanít és fölszívja a nedvességet, de állítólag a tetvek ellen is használ. Ha azt hallja, hogy tetves világ, a szavakra orrában azonnal föléled az ólszag, a por és szemet maró pernye emléke, a karjában a hóna aljáig mászó tyúktetűket leseprő önkéntelen mozdulat, a kakas karmolása most is égeti a lábát, és a tyúkürülék alatt nyikorgó talicska hangja olyan bántás a fülének, mint akkor. Évekkel később végre utolérte a hosszú vonatozások lehetősége, Lovran, Rijeka, Trieszt. Tengerből többet kapott itt is, ott is, de Olaszországból csak piacot és boltot látott. Olasz baba fodros ruhában és csigás hajjal, műselyem ágytakaró és keményre tömött hengerpárna azonos anyagból. Farmernadrágok, amiket jó áron adott túl, bár felénk akkor azt tartották, hogy rendes lány nem veszi föl. Filctollak, rekeszes, cipzáras tolltartók árkülönbözetén megkapta az égbe merülő hegyeket, vágyai elérhetetlen magasságát láthatta. Zsebben hozott haza magjából alig kihajtott pálmát. Gyökereztetni lopva tört leánderhajtást. Egy gyorsan támadó és még gyorsabban elmúló szerelem dalmát hősétől gránátvirágot és gránátalmát kapott búcsúzóul, egymás mellett és egy időben a kettőt. Nem értette, hogy egyszerre a virág és a gyümölcs? A férfi mosolyogva mondta, hogy mert a szerelem és a termékenység jelképei, és mert a gránátalmafa olyan, mint az igazi nő: a már érett gyümölcsei mellett még illatos virágokat is bont. No, de ez most már mindegy, adjam azt a tálat, indulna haza. Nem kérdezte, hogy én bírom-e a friss töpörtyűt, és hogy tudok-e még sírni. És egyáltalán, az csak egy régi mondás volt és egy régi férfi: számít-e még? http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

Címkék

akasztott asszony háza (1) Antus meséi (1) asio otus (1) baleset (1) Balkalonológia (1) Balkán (1) bánáti csend (1) Barát-utca (1) beteg (1) boldogság (2) bombázások (1) boszorkányok (1) bükkfa (2) Columbia (1) cseléd (1) dédi (1) doktor (1) Dombos Fest (2) elfogyott napok (2) elvándorlás (1) erdei fülesbagoly (1) érintések (53) föld (1) fruzsina (1) gang (1) gyaloglás (1) háború (5) haibun (1) hajnali (1) halottak napja (1) harangoznak (1) ház (1) ibrik (1) interjú (1) írás (1) Irma (3) Irodalmi Jelen (1) irodalmi napok (1) irodalom (1) kalács (1) kalap (1) karácsonyi depresszió (1) karázsony másnapján (1) karibi világ (1) kemence (1) kenyér (3) kert (1) kishegyes (7) kishegyesi kaszáló (1) Kissanyi regénye (3) Közegellenállás (1) Közegellenállás 2019 (1) lángos (1) lepény (1) levél a katonaságtól (1) madár a célon túl (1) magány (2) Majtényi Mihály novellapályázat (2) Marquez (1) Matilda (1) menekültek (2) mozsár (1) nagy farkas dudás erika (4) nagysága (1) nfde (3) nfderika (1) novella (1) nyár (2) nyomorult élet (1) olasz baba (1) óra (1) öregség (2) ősz (1) Pecze-kastély (1) piac (1) redőny (1) régi dolgok (1) riport (2) rövidpróza (1) semmiből a semmibe (1) Sikoly (1) sírás (1) szalonna (1) szeged (1) Székács Vera (1) szellemi tulajdon lopása (1) Szerbia (2) szerelem (4) szétvert családok (1) Szombathy Bálint (1) tartalékosok (2) temetés (1) tenger (1) (1) Ujj Zsuzsnna (1) városi (1) vizihulla (1) zivatar (1)