Napfénytől ragyogó havas táj, a látóhatár alig sejthető, mert a távol nem különállás, hanem ég és föld lassú átmenete. Béke és nyugalom a néptelen falun, az alig járt úton lélegzetelállító némaság. Az ember akaratlanul is suttogva szólna – ha volna kihez, vagy ha volna mit. A gazdája nyomába szegődött kutyának nincs szüksége hangos szóra, jobban érti a testbeszédet, mint az emberek, de az is lehet, hogy a gondolatban hozzá intézett parancsnak engedelmeskedik. A gyaloglóban templomi áhítat, tiszta és szabad érzések élednek, ártatlan, lassult gondolatok a hunyorgó pillák mögött. Derűlátás, amitől mosolyra húzódik a száj, oktalan mosolyra, ami jelzi, hogy ha otthonról elindulva még volt is benne némi düh, vagy a hetek csendje miatt jogosnak vélt indulat, mostanra kimosta belőle a rengeteg fehér, a szikrázó fényesség. Azért haragudjon, mert Jenő nem keresi? A magába fordultnak egy ponton túl senki sem kell, magánya olyan árnyakkal népes, amiktől segítség nélkül képtelen szabadulni.
Irma fejében megfordult, hogy Jenő helyett az örök télbe hűlt teste fogadja, de megérkezve az udvar friss nyomait és a füstölgő kéményt látva megkönnyebbült. Akkor ért véget az álomszerű, januári gyalogút, amikor az erős napfénynek hátat fordított, és a saját árnyékával takart ajtó kilincsét lenyomta. A szoba az előző tapasztalások ellentéteként a vak mélységek ijesztő sötétjével vágta mellbe, hirtelen semmit sem látott. A nyíló ajtó örvényében elkeveredett a kint tiszta, éles levegője és a bentről áramló, elsőre azonosíthatatlan szagokat hordozó párás, sötét meleg. Pillanatra visszahőkölt, utat engedett a gőzfelhőnek, szemét szoktatta a homályhoz. Kukorica főtt a tűzhelyen, annak az illata vegyült a nemrég sárral javított tűzhely szúrós szagával. Sok éve nem érezte sem az egyiket, sem a másikat. Gyomra fölkavarodott, de inkább a Jenő felé vezető út mennyországi élményének és ház barlanghangulatának ellentéte miatt, mint sem a gőzölgő, hirtelen száradó sár szagától. Régen rakott tűzhelyen főztek, amit dédi egy télen át káromkodva javítgatott, szidta a rossz munkát végezőt, de mivel nyakukon volt a tél, tavaszig úgy kellett kihúzni – hol maró füstben, hol a száradó tapasztás gőzében. És közben az egész télen át rotyogó főznivaló morzsolt kukoricára várva, hogy mikor repednek a szemek, mikor lesz tejszerűen sűrű a lé.
Jenő azt mondja, köszöni, semmi sincs vele. Ír és jól van. Kézzel írt lapokat rakosgat a kínai bolt szagára emlékező és emlékeztető abroszon. Karácsonyra lepte meg magát a terítővel, a régin fölborult a gyertya, és lángra kapott a tűlevelű asztali dísz. Igen, leéghetett volna a ház is, hagyjuk! Inkább fölolvasna, Irma azt mondja, hogy jó, és lehunyja a szemét.
Benyomások összessége vagyok, hullámzó partok között állandó víz, fordított létezés. Én az vagyok, amit gondolsz rólam, az is, amit magamból mutatok, de a rejtett valóm is a lényem része. Végső kétségbeesés, partra vetődő hal. Hallom, amit gondolsz. Leírom a hajnal acélkék derengését, amikor alul marad a narancsvörös ébredés erejétől. Különböző ütemben éljük ugyanazt, az idő még a szerelmesek számára is külön. Az egyik azt látja, hogy micsoda pompa tavasszal, és terebélyét segítve metszené a lilaakácot. A másik azt akarja, hogy inkább legyen sudárra engedve, vaskos törzs kell, sok tüzelő néhány év után. Vagy mint a szilva, ami az egyiknek lekvár, a másiknak pálinka, és van olyan is, akinek a lankás táj kékpompás látványa kell, amikor jön az ősz, és beérik a termés.
Mire föl az aggódás? A nehéz levegő, ami a százhúsz éves vert falakból árad, a nyirkos tüzelő, ami csak füstöl, és alig melegít, a nélkülözés, amit hamarább elfogad a test, mint a tudat. Minden megszokható. Abban a pillanatban, amikor megérted, hogy akár hahotázva és végzetes következmények nélkül dugdoshatsz százas szögeket oda, ahová eddig a rezsót, a hajszárítót, a porszívót dugtad, minden megváltozik. Egyből, átmenet nélkül. Múljanak csak szépen, nyugodalmasan a napok, hetek, hónapok, úgy kell már az egyhangúság, mint függőnek az édes. És te jó vagy? http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90
