2011. szeptember 28., szerda

Irma, a görögök és az utolsó érintés

Irma fáradt és kedvetlen, kukoricát górézni volt egész héten, különben is, tiszta depresszió, mert ha már Sándor sem szereti, akkor ezt érdemli az élettől: a fekete magányt, a sötét éjszakákat!

2011. szeptember 26., hétfő

Sírás és boldogság

Kint még éjszaka van, de a derengés már elindult keleten, a kert felől őszi, almaillatú hűvös önti el a szobát. Az új napra ébredés boldogsága meghatározza az írás témáját, legyen akkor most szó a boldogságról! Máris kezdeném, amikor az utca felől furcsa hangok hívják föl magukra a figyelmet. Késői hazatérők, ketten, fiatal férfiak.

Az egyik sír, panaszkodik. Nem is sír, bőg! Nyög, nyöszörög. Hallatszik, mennyire szenved. - Az a nyomorult ribanc megemlegeti! – zokogja. A másik helyesel: - Emlegesse csak! - De amikor szeretem… - dadogja, szipogja az érintett. Erre már a cimbora is bőgőre veszi. Szembefordulva, egymás vállára tett kézzel homlokukat összetámasztva elzokognának itt nekem reggelig, de szerencsére jön egy autó, és botladozva félreállnak. Részegek. Elindulnak végre, túlhaladnak a hallótávon, csönd, béke, gyerünk írni a boldogságról! Közben ez a férfisírás nem megy ki a fejemből. Az egészből annyit értettem, hogy ez a férfi, bár szavai másról tanúskodtak, eszeveszetten boldog! Él, érez, megél és kimutatja. Emberből van.

Hány férfit csak anyja látott sírni, vagy ha apja is, kapott egy nyaklevest: – Okod legyen a bőgésre, azért! Megtanulta az érintett, hogy a férfi nem sír – mások előtt soha. Elbújik a bánattal, aztán letagadja, hogy megsiratta, amikor elhagyta a barátnője, vagy amikor az a tízkilós hal leakadt. Ez utóbbit mindig elmeséli, de hogy elbőgte volna magát a csónakban? Azt nem. 

A hirtelen talált statisztika azt mondja, mi nők négyszer többször sírunk, mint a férfiak. És egy-egy sírás átlagosan két perccel tovább tart nálunk. Nem tudom. Gyors körkérdésem eredményeképpen nekem egy férfi sem vállalta a sírás tényét, bár igazmondási szokásukról nem kérdeztem őket. Férjemet négy éve láttam könnyezni, ravatalnál a fő helyen. A nagy halról is mesélt, hogy megszökött, de csak véletlenül jutott most eszébe, semmi összefüggés a kérdésemmel. Azt mondja, ő nem olyan fajta, de néha jobban esne jól kibőgni magát, mint sarokba vágni a szerszámot, vagy fölrúgni a vödröt.

Gyerekes dacból talán, de megmutattam Neki ott fönt, hogy engem ugyan nem fog sírva látni, pakolja csak rám a kínt, ha ő győzi, én kibírom! Megkeményedik az ember, mint a bükk. Magába zárul. Aztán volt, hogy dühből, eltorzult arccal mégis zokogtam. Vagy a boldogságtól, amikor ok nélkül rászakad az emberre a mennyország, és azt hiszi, repülni is tudna, ha akarna, de nem akar, nehogy az derüljön ki, hogy mégsem tud. A vicces az egészben, hogy olyankor éppen hogy repül. Más két lábbal a földön látja, csak éppen bőg. Fáj valamije, bánatos? Elkönyvelik, hogy igen, és vigasztalni akarják, vagy zavartan elfordulnak tőle. 

A boldog ember lelkéről leolvadt a burok, védtelen és sebezhető, mint máskor soha, csupaszon áll a nagy ég alatt, fölötte lyukas a kupola is, amin át az Isten huncutul mosolyog rá, kacsintva biztatja: - Éljed meg bátran, fenékig, ez a mi titkunk marad! Isten csak tudja, hogy miért játszik velem. És hogy, miért éppen most. Mit akar ezzel a nagy kegyével? Holnap majd valamit elvesz érte? Megfizetteti? Netán megbosszulja? Az utóbbit nem, azt azért mégsem tenné! Sokáig teljesen elfeledkezett rólam, lelkifurdalása van, pótol? Elhiszem, no, ha már annyira akarja: boldog vagyok! Ettől kezdve nincs más, zokogás beleszakadásig. És tudom, ettől az én nagy boldogságomtól végre Ő is nagyon boldog lesz. Elered az eső, és abba sem hagyjuk estig.



2011. szeptember 19., hétfő

Életfogytiglani szeretet, örökös kötelék

Bácskai özvegyasszony meséli, hogy szívét hasogatja - de igazából és tényleg! -, ha találkozik a jövevénnyel, akinek eladta a földjét. Kényszerűségből, mentegeti magát, kendője csücskét babrálva. A nyakába szakadt mindenféle baj, kórház, műtétek miatt.

2011. szeptember 10., szombat

A meg nem élt élet terhe

- A hétköznapokban nekem a fájdalom az ünnep – mondogatta Irma, akinek egész élete Isten és a férfiak kiszolgálásából állt, mindennek tetejébe csak fiai születtek, akik mivel úgy látták apjuk példáján, maguknak is föltétlen engedelmességet kívántak anyjuktól.

Címkék

akasztott asszony háza (1) Antus meséi (1) asio otus (1) baleset (1) Balkalonológia (1) Balkán (1) bánáti csend (1) Barát-utca (1) beteg (1) boldogság (2) bombázások (1) boszorkányok (1) bükkfa (2) Columbia (1) cseléd (1) dédi (1) doktor (1) Dombos Fest (2) elfogyott napok (2) elvándorlás (1) erdei fülesbagoly (1) érintések (53) föld (1) fruzsina (1) gang (1) gyaloglás (1) háború (5) haibun (1) hajnali (1) halottak napja (1) harangoznak (1) ház (1) ibrik (1) interjú (1) írás (1) Irma (3) Irodalmi Jelen (1) irodalmi napok (1) irodalom (1) kalács (1) kalap (1) karácsonyi depresszió (1) karázsony másnapján (1) karibi világ (1) kemence (1) kenyér (3) kert (1) kishegyes (7) kishegyesi kaszáló (1) Kissanyi regénye (3) Közegellenállás (1) Közegellenállás 2019 (1) lángos (1) lepény (1) levél a katonaságtól (1) madár a célon túl (1) magány (2) Majtényi Mihály novellapályázat (2) Marquez (1) Matilda (1) menekültek (2) mozsár (1) nagy farkas dudás erika (4) nagysága (1) nfde (3) nfderika (1) novella (1) nyár (2) nyomorult élet (1) olasz baba (1) óra (1) öregség (2) ősz (1) Pecze-kastély (1) piac (1) redőny (1) régi dolgok (1) riport (2) rövidpróza (1) semmiből a semmibe (1) Sikoly (1) sírás (1) szalonna (1) szeged (1) Székács Vera (1) szellemi tulajdon lopása (1) Szerbia (2) szerelem (4) szétvert családok (1) Szombathy Bálint (1) tartalékosok (2) temetés (1) tenger (1) (1) Ujj Zsuzsnna (1) városi (1) vizihulla (1) zivatar (1)