Az ünnepi vacsora savanyú káposzta és svartli puha kenyérrel, desszertnek sült tök. Jenőnek az ízfokozókat hírből sem ismerő szájából indul a karácsonyi mennyország, angyali Irmája szánta meg a koszttal. Üres zseb és üres kamra okán a könnyedén elhagyott szokásos menü, mert halra, pulykára, mákra és dióra Irmának sem tellett, bár ha az ünnepre közösen készülnek, talán. De túlságosan csontos már a magányuk, hogy az asztalt megosztanák. Irma véleménye, hogy Jenőnek megfelel a készen tálalt ingyen ebéd, mert Jenő javíthatatlanul lusta és önző! És mégis… Hirtelen rászakad a karácsony és megbocsájtani kész mosollyal nézi Jenő borostáján a rágás ritmusában táncoló káposztaszálakat. Olyan étvággyal eszik, hogy attól Irmának is ehetnékje támad, de késő, mert Jenő közben kiszedi a tálból a maradékot. Irma a minden pillanatban lefordulásra kész káposztadarabok felé nyúl, még rejtve sincs abban semmiféle asszonyos játék, de Jenő mégis ideges ló módjára kapja el a fejét, és azt mondja, hogy Irma ezt most hagyjuk! Irma a félúton hárított mozdulatba dermed, szeme kerek lesz és sötét, szája némára nyílik. Már mondaná, hogy ez csak egy önkéntelen mozdulat, az anyai ösztön megnyilvánulása, gondoskodás..., de nem magyarázkodik, fölkapja a kosarát és indul. Jenő vállat von, a fő, hogy már nem éhes. Boldog karácsony a könyvekkel, így is lehet! A hóval befújt padlásról az elázástól időben megmentett kincseinek a lapozgatását tervezi, az évtizedektől megsárgult kedvencekét. Gyertyafénynél böngészi a fakult aláhúzásokat, silabizálja ifjúkora széljegyzeteit, mert a háza már két hónapja áram nélkül. Tele hassal a könyveknek úgy örül, mint gyerekként örült az álmainak, amikor zavartalanul velük maradhatott. Délelőttre kitalálta a lovacskát kocsival, délutánra a láthatatlan barátot. Például ezeket, de mást is. Később megnőtt a rutinja, és estére nőt álmodott a macerásabb élő asszonyok helyett. Az álomjátékok máig elronthatatlanok, az álomnők miatt nincs reszketés, mert pontosan olyanok, amilyeneknek elképzeli őket, engedelmesek és hűségesek, és csak akkor ellenkeznek, amikor az kivételesen Jenőnek is megfelel. A megálmodott nőt, ha már unja, visszaálmodja a semmibe, és kitalál magának egy másikat. Velük büntetlenül lehet bunkó, de öl is, ha kell. Szúr, véreztet. Az álom ettől, ha nehezen is, de elmúlik, és később a szívtáji szorítás is enged. Jöhet a következő.Irma otthon az ablakon túli reménytelen szürkére ezerfényű karácsonyt képzel, és az hamarosan színes szikrákkal, vidám hangtöredékekkel, illatokkal telítődik. Túracipőt vesz föl, megkeresi az öreg mogyorófa botot, és erdőjárásra indul. Kikéri magának, hogy különc lenne, azt mondja, hogy a karácsony neki család híján ilyen. Meleg szoba, finom étel és damasztabrosz? Egyedül minek? Akkor inkább az erdő. De hiszen mi szeretjük és hívjuk! Ingerülten legyint, hogy nem kell a nyál, ez az évente ismétlődő műsor, miközben a játék része, ami ha elmaradna, hiányozna, mint a mézes dió és a mákos kalács. Egy egész napot átgyalogol, gondolkodik, vagy semmire sem gondol. Társat képzel a falai közé. Az úton hozzá hasonlók, mások is egyedül, hátukon zsák, kezükben bot, és a havas vörösfenyők ágai között angyalok. Van, akinek ez kell, másnak inkább az álom. Az elé rakott kész, a földíszített otthon Irmának a hiányzó gyerekség lenne. A kínai díszek már nem azok a régi harmatkönnyű üvegcsodák, amik évtizedekig fogyogattak, míg végül a tizenkettedik is összetört. Üvegszilánkok az égig érő karácsonyfa alatt, véres lábnyomok a fehér rongyszőnyegen, a díszek valóban üvegből voltak! Mint a szív, onnét tudni, hogy igaziból van, hogy darabokra törik, mondogatja dédi. Irma sikítva kikéri magának, ez már megint emlékkönyvbe való. Mi baj az emlékkönyvekkel? Most fáj a visszanéző, azért. Az ünnep ilyen is lehet. Ha karácsonyra kérhetne magának valamit, akkor csak egy rövidebb gyöngysort. Évente eldobna belőle egy szemet, disznók elé vetné, mint eddig is tette. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90
