Anekdotával kezdd, tudd előre a végét! Irma okoskodik, a Mester tanácsával segítene. Mivel ezeket a múlt héten én olvastam neki, jobban tudom, mint ő, csakhogy nem ilyen egyszerű. Időhúzásból jelzek Gombszeműnek, hogy segíthetne, adjon vissza abból, amit tőlem elvett! Egy szót, gondolatot… Mert amikor a forrás alig-alig csöpög, vagy teljesen kiapad, olyankor jó a másik ereje. Ki a csápokkal, karmos véggel kapaszkodás, és darabig megint van levegőnk. Egymás vámpírjai, ami ha kölcsönös és egyezményen alapul, jó. Ha egyoldalú, akkor az egyik sápadtan vánszorgó élőhalott, a másik virul. Gombszeműnek erről jut eszébe a téma, hogy mindennek ellenére él. Ezzel kezdhetnék-e valamit? Mert neki ne mondja senki, hogy a meghalás-közeli állapot fehér alagút, fény és hasonlók! Inkább reménytelennek, de ugyanakkor biztonságos szürkeségben lebegés, puha, elveszett határok. Onnan jött vissza, vagy ha úgy jobban tetszik, a köztesből hozták vissza az orvosok. Azt mondták, hogy itt csak Isten segíthet, vagy ha ez az ember maga is élni akar. Akar-e, kérdezte magától, de akkor még azt sem tudta, hogy Isten akarhat-e valamit ővele. Már tudja, ez egyáltalán nem fontos, csak az, hogy él. És sokkal kevesebbet kíváncsiskodik, a régi kérdésekre nem érdeklik a válaszok, újakat nem fogalmaz, nem kutatja az élet nagynak tartott dolgait, és az elmélkedés helyett ahol csak tud, inkább tenni próbál. Például most az érdekelné, hogy tartanak-e valahol pálinkafőző tanfolyamot. Eladja a zongorát és a könyvritkaságait, aztán vesz a bádogosnál egy pálinkafőző kazánt. Nagynénje is pálinkafőzésből élt, korai özvegységének átkával terhelten évtizedekig tűrt és dolgozott a kertben, virágból és gyümölcsből kiárulta magának az élethez valót, de az egyetemi évei alatt őt is segítette. Bárcsak pálinkát főzni is megtanította volna, de mire sor került rá, ellopták a rézcsöveket és egy fagyos télvégen fatolvajok a legjobban termő fáit is kivágták, úgy, hogy a gallyakat és a vékonyabb ágakat ott hagyták a tönkretiport salátaágyáson, csak a javát vitték magukkal. Nagynénje, amíg tartott a készletekből, továbbra is mérte a féldeciket, bár több féltékeny haragosa is akadt a faluból, mert a hajnali sütésű kenyérért induló férfiak közül többen nála itták meg az első – néhány – pohár pálinkájukat. Mindjárt az ajtóhoz közel volt egy ülőhely, esetleg kicsit arrébb még egy, mert a hozzá betérőknek nem illett túlságosan sokáig maradni. Ez nem kocsma, mondta ellentmondást nem tűrve, hajtsd föl az italt és menj! Jött a következő. Közben ő végezte a reggeli teendőket, soha sem ült le senki mellé, csak töltött a pohárba, elvette az árát, csörrent a pöttyös bögrében az apró. A kiskonyha meleg hangulatú, barlangszerű, és mindig ételszagú hely volt. Ősztől a savanyú káposztás hordó határozta meg, és az égett zsír szaga minden évszakban. Sült krumpli, palacsinta. És a pálinka! A helyiség jellegzetes szaga órákra rá is letagadhatatlanul érződött azokon, akik akár öt percre is, de ott jártak. Elfedésére csak egy mód volt: ha az érintett otthon az asszonnyal való összetalálkozás előtt trágyázta ki a disznók alját. Egyszer, amikor a kivételezetteknek tartogatott pálinka üvegkorsójára ráesett a mákdaráló, kilenc liter barackpálinka ömlött szét a kiskonyhában, és a telente amúgy is mindig nedves, korhadó padló réseibe ivódva a barackillat napokig elnyomott minden más szagot. Azt mondja Gombszemű, életében akkor egyszer látta sírni a nagynénjét, máskor soha. …és emlékszem-e arra, amikor a parkban tizenhét évesen verset olvastunk? A narancsfa árnyékáról és a favágóról. Hogy ne vágd le árnyam. Lorca. Közös regénybe fogtunk, naplót írtunk és szerelmes verseket. Aztán így megöregedtünk, hogy kettőnk karjában és derekában összeadva is kevés az erő, hogy visszaállítsuk a rendet, amit az éjszakai vadbarmok fölforgattak! A rend az lenne, hogy a gyalogút mellett padok, nem ez itt, hogy betontalpuk az égnek! És mi lesz még itt nyáron? Tőből fűrészelt árnyak! Oda a tavaly első virágukat bontott japánakácok. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90
