Éjfél utáni ...


Éjfél utáni idő -- Magyar Szó - Üveggolyó

Nagy Farkas Dudás Erika nem szokványos jelenség: írásaival gyakran találkozunk, de írós allűrök nem jellemzik. Két éve próbálom szóra bírni, de ő válaszok helyett inkább visszakérdez. Ha hívják, keresik, eltűnik, aztán maga helyett küld két verset, vagy három novellát. Harmincnyolc évesen jelentek meg első írásai, kezdetnek mindjárt egy esszépályázat díjazottjaival közös kötetben. Ennek pontosan tíz éve, de számos díjnyertes novellája ellenére sem adott még ki könyvet. Majd eljön egyszer annak is az ideje, mondja a miértre, és másra tereli a szót, most éppen az álmatlan éjszakákra.  

Hosszú az idő éjféltől reggelig. Az álmatlanul forgolódónak a szembenézés elkerülhetetlen. Nappal még csak igazoljuk magunkat, éjfél után minden azzá válik, ami. Nem csak a test lehet meztelen, a nappali tévedések fojtogató érzésekkel láttatják magukat, az ostobaság, a hiúság nincs észérvek mögé bújtatva. A lelkiismeret ideje.
Írásidő is?
Nem, emlékezésidő inkább, amiből majd a nappal józansága hoz ki írásra valót. Éjfél után emlékszem a negyven éve folyóba hullt dióra, a körüle induló gyűrűkre, a vízre fektetett kocsirúdra, amivel fölfogták a termést. Lécekkel verték az öreg fát: fáj-e neki, kérdeztem volna, de mégsem. Na, ez rejtőzködés volt, mert tudtam, kinevetnének, ha sejtenék, mi foglalkoztat hajlongás közben. Képekre, színekre, ízekre, hangulatra, benyomásokra emlékszem. Éjfél utáni dolgok.
Miért használod kitartóan a „fölt”-t, a „fel” helyett?
Mert aki az írói műhelyben eligazodni segített, azt tanácsolta, ahol csak lehet, kerüljem az e-t. Meggyőzött.
Mesélj a kezdetekről.
1960-ban születtem, Kishegyesen…
Az írásaidban nem vagy ennyire szűkszavú, írásaid emlékfolyamnak is nevezhetők. Hogy van ez: az emlékeid nem magadról szólnak?
… és ahol most üresek az utcák, a házakban emberek helyett tyúkok élnek, a házakat csirkeóllá alakították.  És itt nem lehet nem írni! Képzeld el, hogy reggel gyanútlanul elindulok otthonról, elmegyek egy lakodalmas ház előtt. Az új pár elé szórt rózsaszirmok a járdán, fonnyadtan, feketén a taposásától, összetöpörödve a tegnap friss, illatos virágok. Szalagok a kerítésen, masnik, törött üvegek a faltövében, két kutya a kapun kívül. A sátor még áll az udvarban, a kellékek javát pótkocsira rakták. A sátorból sikoltozva síró csecsemő hangja szorítja háttérbe a harmonikaszót, kivehetetlen, hogy mit játszik a fáradt zenész. Az asztalnál a babakocsit mozgató férfi, szabad kezére borulva, olyan, mint aki alszik, nem zavarja a sírás. Néhány lépésnyire a sátortól egy lakatlan ház omladozó fala, ablakain szúnyogháló helyett kerítésdrót, az üvegtelen szárnyak festéküket vesztették, vastag porréteg rajtuk. Nem az utca pora, hanem a csirkeóllá züllesztett szobákból jön. Ventillátorok fújják ki a bűzt, port és pihét, a szél a sátor felé viszi, mint előző nap az ünneplőruhás menetre. Hangok és képek őrződnek. Vakon tapogatódzom, de egy ilyen állóképből néha sikerült elcsípnem, kibontanom valamit.
Most egy novelládat mondod föl emlékezetből, szinte szóról szóra?
Nem, ez egy interjúrészlet volt. :-) Te is tudod, hány író meséli el többször ugyanazt a történetét.
Igaz volt a lakodalmas történet?
Igaz. Divat számon kérni a hitelességet, de szerintem fontosabb a történetben hitelesnek lenni, mint centire a valósághoz ragaszkodni. Fotó nem őrizheti hívebben, vagy az előbb-utóbb úgy is tönkremenő, egy ideig még visszanézhető fölvételek. Egy jó könyv elolvasása után soha sem foglalkoztat, vajon a szerző járt-e a leírt utcában, vagy csak kitalálta? Találja ki, és aztán úgy írja le, hogy elhiggyem.
A halál a legvalóságosabb és egyben a legnehezebben elképzelhető tapasztalata az embernek. Az elmúlás, az öregség központi témád.
A közelmúltban már a második osztálytársam halt meg. Ideje elkezdeni imádkozni, hogy legalább gyors halált adjon az Isten, ha a megadott élet mellé annyi mindennel adósunk maradt! Vagy csak nem tudtuk kibontani a lehetőségeket? Errefelé úgy halnak az ötvenesek, hogy szerintem jóval előbb kellene kezdeni azt a fohászt.
Az alkotó azzal foglalkozik legtöbbet, amit a legkevésbé ért, amitől a legjobban fél, amit a valóságban nem tud földolgozni. Megérteni próbálja. Nem jó, hogy a halál tabu. Meghal a mama, a szülők egymásra tuszkolják, hogy ki és hogyan mondja meg a gyereknek, kivigyék-e a temetésre, ha mégis, akkor a rokonok háborognak, hogy mit keres „egy temetésen” a kisgyerek? Időben szokni a véget, mondanám, ha kérdezne valaki. Élni akkor édesebb, ha átérzed, nem örökre szól. Semmi sincs közelebb a saját halálodnál, tudod, Rilkénél keresd, kedvenc idézetem: megetted a halál magvait.
Beszéljünk másról.
Te is kerülöd a témát.
Mi van a földrajzi tájjal, a hegyek, a dombok vonzásával? Kishegyesben legalább a nevében ott van az, amiről tudom, hogy fontos számodra: a hegy.
Gyermekkorom meghatározó földrajzi tája a Telecskai-dombok karéjában lévő kaszáló volt, ahol a lépcsősre alakított domb is hegynyinek tűnt, erdőnek az akácosunk a néhány diófával. A dombról messzire láthattam a síkságon, és szép időben a látóhatáron ködlött a Tarcal, álmaim helye is. Ellentmondás, hűtlenség? Az erdő, a hegy vonz, miközben síksági születésű vagyok. Szeretem, hogy a keskeny ösvényen mindenki köszön, a soha többé nem találkozó ismeretlenek az ismeretlen szembejövőnek. Ilyen a falunkban régen nincs.
A harmincas éveid végén kezdtél írni, miért?
Más dolgom volt előbb. És az írás akkor is egyfajta menekülés a valóságból, ha nem az élet egyéb terén megélt hiányok pótlásaként művelik. Ez a táj az olyan magányos tevékenységeknek kedvez, mint az írás. Vágyakozás, sértettség, düh és dac, magány és melegség utáni vágy, az egymást kizáró dolgok akarása pusztító, amiből az írásban lehet visszaépítkezni, megélni újra és újra a születés extázisát.
Rejtőzködő természet vagy?
Az írás kitárulkozás, de rejtőzködésre is jó. Hogyan érted a rejtőzködést, fizikailag? Nem rejtőzködés a huzamosabb ideig való néhány száz négyzetméteren élés, és aki keres, itt megtalál. Megnyugvás inkább.
Miért nincs kiadott könyved, amikor már tíz éve rendszeresen jelentetsz meg különböző lapokban, ráadásul két regénypályázaton is bekerültél a kiadásra méltók közé?
Nem késő még. Határozott elképzelésem van, miért és milyen könyvért érné meg a kiadással járó macera. Addig elég a lapok ma még érvényes, holnapra idejét múlt közegében szerepelni.
Néhány szembesítő kérdés: mi számít, az alkotó, vagy az alkotás?
Az alkotó csak eszköz, közvetít, lehoz, átad és szerényen elrejtőzik a műve mögött. Az életben sem hivalkodik. A mesében, esetleg. :-) Ez a beszélgetés is hiúság.
Számodra hol a provincia és hol a központ?
Számomra központ az, ahol az alkotás számít. Provincia, ahol az alkotó görcsösen kapaszkodik, képtelen leválni az alkotásáról, élete hosszabbító kellékeként éli meg, minduntalan elébe tolakodva bizonygatja a nagyon is kétségest: önön fontosságát.
Olvasóként mivel lehet meghódítani?
Forma és tartalom tökéletes összhangjával, a stílus és a nyelv könnyed és biztos használatával. Ha az olvasott szöveg vágyat ébreszt, ismerősség érzetét kelti, egykor képzelt otthont idéz, és az oda soha vissza nem jutás fájdalmát. Van ilyen élményem: egy-egy novella világa, néhány könyv, sok éve folyamatosan olvasva.
Te mivel hódítanál?
Arról írnék, ami nem hódító téma: az elmúlás, a halál, enyhébb változatban az öregség, a magányosság, amik mind nagyon elcsépelt, ugyanakkor mindig érvényes dolgok.
A régi kedvenc, Marquez mivel csábított el?
Azzal, hogy olvasóként nehezen engedett magához. Hogy megdolgoztam érte. Olyan élményeket adott, amik tükörképére magamban is rátaláltam, ha soha nem is jártam a karibi világ közelében. Nem azon múlik.
Hol szeretnéd megteremteni a saját világod: magad körül vagy a műben?
Az életem feléig a valóságban, részletes elképzeléseim voltak, csak éppen túl korán képzeltem el őket, túl részletesen, ráadásul szent és változtathatatlan dolognak hittem. Nem tudtam menet közben alakulni és alakítani. A szövegekben minden tőlem függ, alakíthatom, ahogy tetszik. Bár nem mindig, mert néha írás közben elvisz a lendület más végkifejletre, mint eredetileg képzeltem. Jobb lenne nem elmenekülni akár a készülő regényem világába se, ami adja magát. Nincs az irodalom, ami pótol egy barátságos összenézést, vagy az esti lelkiismereted állapotát, aminek milyensége a napi megtett, vagy nem megtett dolgok függvénye. És nem föltétlen írásról van szó.
Inkább irányító alkat vagy, vagy szereted, ha irányítanak?
Arról álmodom, hogy irányítanak és engedelmeskedem. Sokkal könnyebb és kényelmesebb, felelősségtől mentesebb. A valóság más.
Van-e átjárás az írásaid és a magánvilágod között?
A részletekben csak, az egész mindig már tőlem független történet.
Hol a helyed a világban?
Jut eszembe: “Ha elég kicsi vagyok, kárt nem okozhatok. /Ha meg se moccanok, semmit se borítok föl.” Sylvia Plath, Boszorkányégetés, című verséből való sorok. Tanuld meg, hogy hol a helyed, utasítottak rendre az írás előtti időkben. Azóta is. Fölényérzettel teli hozzáállás. Nem a helyemen vagyok, mondta irodalmi jóakaróm. Mindeközben én csak várok arra a taxira, ami majd a helyemre visz, közben félek, hogy megérkezik, és én még mindig nem tudom a címet.
Mit szeretnél legjobban elmondani?
Akkor is szép az élet, ha nem felejtjük el, hogy hamarosan meghalunk. Most elsőre azt hiszik, viccelek, vagy fellengzős vagyok. Különben kit érdekel, hogy éppen én mit mondanék? Jó, hogy valamilyen szinten a szerkesztőt például érdeki, aki beszerkeszti az írásomat, amit jó, ha valaki el is olvas. De tapasztalat, hogy egy idő után a hozzád szokott olvasók azt gondolják, már eleget olvastak tőled, és nem olvasnak el. Pusztuló század, beszédkényszer, kevés az igazán eredeti és időt megérő szöveg. Ez se az, de a gépezet működik, visz a lendület, téged, engem, mindenkit.
Milyennek szeretnéd, hogy lássanak?
Ne lássanak, legyek láthatatlan a szövegeim mögött. És úgy egyáltalán.

Sáfrány Attila