2012. december 18., kedd

Szent András hava, haláltánc

Több szempontból elkeserítő, hogy az út melletti fasor látványosan ritkul, és az első virágzásukról még csak álmodó fiatal japánakácok sorra tűnnek. Összesen tizenöt év tavaszát kellett volna türelmesen kivárniuk, hogy végre virágukat bontsák, csakhogy a motorfűrészes ember miatt a tavaszszámlálásuknak itt és most lett vége. Ilyen is lehet a késő őszi gyaloglás, hogy nem mindig öröm. Néha szomorú, néha csak egészségügyi megfontolásból vállalt kényszer. A hozzáállással, amikor a lábbeli fölhúzása is nyögve, kár elindulni, mert megfelelő hangulat nélkül a testnek sem haszon. Olyankor a hazafelé út lépései csigalassan fogynak, a levegő szúr. Az első óra végére a jóleső fáradság helyett kötekedésre kész hangulat. Utóbbi a faluba érve kifuthatja magát, mert az egyik ház mindig nyitott kapujából kutyafalka támad, már várnak, mintha ismernék a napjárással összehangolt gyaloglóidőt. A kutyák az apróbb fajtából, egyenként semmik, futnának fejvesztve, de csapatban harcra készek, az együtt cselekvés hatását ösztönből ismerik. Támadnak, nem haragból, csak úgy.

Gombszemű hetekig szögesdróttal védi magát, aztán meglepő fordulattal éppen engem kérdez arról, hogy mit gondolok, ki ő? Elfelejtette volna, vagy összetört a tükör? Ki vagyok én, kérdi a forgatagban, és én erre a legkézenfekvőbb választ adom – kimondom a nevét. Közben meg sem állunk, a ruhatár felé én az őt mindig bosszantó hátramenetben, de legalább ilyen fontos pillanatban forduljon arcba az arc. …hogy az ember a nevén túl még mi lenne? És ki vagyok én, hogy tudnom kellene a választ! Különös kegy másokat védtelenségükben úgy meglesni, hogy illetlen tettünk nyomán ne támadjon bennünk lelkifurdalás vagy őket már sértő részvét. A dolgokat önmagukban látni, az embereket jelmezeik nélkül – a ritka pillanatok hozadéka, a rés magánkáoszunk egén, amikor a saját előítéleteink és a nyomorunk éppen máshol csapódik le. A maguk jóságában tetszelgők megértésre törekvése az érintettben ellenérzést kelt, mert tolakodás, és joggal érzi sorsa egy szeletének elbirtoklásnak. Az erősség látszata mögött elfojtott sírás, néma panasz, de az önsajnálat és a titok terhe is, hogy belül harmatgyenge. Mása pedig nincs.Novembervég. Az enyészet havának vége, és a föltörő harag ideje. Az ünnepi találkozás a bűntudattal teli lelkek árnyéktánca. Balladába illő érzések nyomán hasonló mondatok, amiket alkoholba fojtani hiábavaló kísérlet, mert azok gyakorlott túlélők, és a legalsó rétegekig beégetett tartalom még sebészeti eszközökkel sem tüntethető el, nemhogy szavakkal. Meghatározott a folytatás. A megérkezés és a fogadás sikere vagy kudarca olyan apróságokon múlik, amiket előre elgondolni, majd erővel alkalmazni lehetetlen. Egy véletlen érintés is más irányt szabhat, vagy az elvárt érintés hiánya eltéríthet a tervezettől. Beszélgetnénk, de alig van miről, így csak csapongások. Ősz van. …miért mindig csak az őszről? Az ősszel születettek ragaszkodása kiemelt évszakukhoz, vagy a lefelé tartó élet kikerülhetetlensége? Felfénylő részletek, baljós jelek a jövőből, és a túlságosan érzékeny ember máris rájuk hangolódik. November a halál közelségére emlékeztető időszak, egyben a lassan elmosódó ellentéteké is, állandósuló szürkeség. Sok itt a szó és a komolyság, ez ölelésidő, mondja a szép szemű vendéglátó, majd a szavakkal győzködést mellőzve egyetlen mosollyal viszi táncba a fiút. Istenarcú kölyök a múltból, déjà vu? Mindig azt emlegeted, amitől félsz, mindig arra gondolsz, akit felejteni akarsz! Időnyerésből közhelyekbe, könnyű mondatokba csomagolt súlyos tartalmak. Szerepjáték, csak holnap hajnalig bírd, a bűvös órákig, amikor a holtak tánca nekik visszatérés, neked hazaút. Megosztott feladatok, a bal kéznek ez jutott, a jobbnak az a dolga. Simogatás és félúton megtorpanó pofon. Végül is mindannyian hazafelé, császár, bankár, paraszt. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90