2012. november 26., hétfő

Éjfél utáni idő



Nagy Farkas Dudás Erika nem szokványos jelenség: írásaival gyakran találkozunk, de írós allűrök nem jellemzik. Két éve próbálom szóra bírni, de ő válaszok helyett inkább visszakérdez. Ha hívják, keresik, eltűnik, aztán maga helyett küld két verset, vagy három novellát. Harmincnyolc évesen jelentek meg első írásai, kezdetnek mindjárt egy esszépályázat díjazottjaival közös kötetben. Ennek pontosan tíz éve, de számos díjnyertes novellája ellenére sem adott még ki könyvet. Majd eljön egyszer annak is az ideje, mondja a miértre, és másra tereli a szót, most éppen az álmatlan éjszakákra.  

Hosszú az idő éjféltől reggelig. Az álmatlanul forgolódónak a szembenézés elkerülhetetlen. Nappal még csak igazoljuk magunkat, éjfél után minden azzá válik, ami. Nem csak a test lehet meztelen, a nappali tévedések fojtogató érzésekkel láttatják magukat, az ostobaság, a hiúság nincs észérvek mögé bújtatva. A lelkiismeret ideje.

2012. november 21., szerda

Lázálmok


Mindenki nagyságról álmodik, és magas égben repülne, közben a kicsiség előnyéről megfeledkezik. Észrevétlen osonni, beolvadni a háttérbe, és engedni a belső gyereket, hogy közben szelíd játékot játsszon – nyugodt életet. Vagy mint egy hosszú angol regény szereplője, átálmodott sors dombok, völgyek, erdei utak és főleg virágok, virágok, virágok között! Utóbbi Irmáknak való, száz évet vissza az időben, vagy mindjárt kettőt. De legalábbis néha figyelmen kívül hagyni a valóságot. Kilépni, nemet mondani, mozdulatlanságba merevedni az örök fa alatt. A lényeg nem a hivatalos okmányainkban, és a végén a kántor sem tudja nehézkes hangján kiénekelni – mire föl tehát a hajsza? Az elmesélhető történeteinkben is csak búvópatak módjára, vagy fölismerhetetlenül az igazi arc. Merre a kiút, az őrület felé? Irma azt mondja, mostanában Jenő olyan, mint a saját árnyéka, mint akiről lemondott az idő. Van-e visszaút, kérdi ugyanakkor Jenő a mellette állót. Rendelő, papírok, beutalók. Várakozás, kimerítő semmittevés. Aztán, mivel hogy senki sem válaszol, hogy volt a kertjében egy nyárfa, azt mesélné. Lelkes, bár maga is kételkedik, hogy a nyárfa nemcsak nevében lombardiai, hanem valóban onnan került oda. A lassan hömpölygő történeteknek bár kedvezne a novemberi borongós idő, az alkalom is megfelelő, de a hallgatóság érdeklődése és türelme nem terjed olyan messzire a Jenő kínálta térben és időben, hogy méltányolnák a csapongó előadást, ami néhol történelem, néhol irodalom, máshol földrajzi ismereteket tágíthatna, ha érdekelne valakit. Politika, drágulás, időjárás, összeesküvés-elméletek volnának a menő, vagy ha a görögökről mesélne, de ott sem Homéroszról, csak a jelen helyzetet, hogy ők most éppen hogyan és merre. Látszólag a semmiből jött a csapás, menet közben nehéz fölismerni a jeleket. Majd ha már sok hullámvert szakasz mögöttünk, akkor talán nem váratlan az éppen soros baj. Depresszió, bélyegző, aláírás. Jön a vonat, előtte se fény, se hang, máris itt van. Menekülnél, de már a kabát szárnyát fogja, és repülsz. Ilyen az ember, repülne! Ha csak álomban jön össze, az is öröm. Apám születésemkor azt a nyárfát ültette, folytatja Jenő, a lombardiait. A nyárfa rohan az égnek, sürgős neki. Rövid élet is elég, de addig mindent és gyorsan! Susogó leveleivel, napérintő csúcságával a magasságba vágyást ébreszti. A célja nem az ég megkaparintása, hogy azt belakja: a felé törekvés maga az értelem! Az ég felé haladva nő az erő, a lendületet. A hit! Megmászni az égig érő fát, legyőzni a hétfejű sárkányt, ez a legkisebb szegénylegény feladata, és nehéz próbák során át győzni. Királylány, birodalom jutalmul? Végül csak a rendreutasítás, hogy ne hagyd el a születésedtől elrendelt helyed. Boldog befejezése az elején elrontottnak nincs, késő! Így is és úgy is ez a sorsod. Költőnek sem kell hozzá lenned, szeresd bár József Attilát, hosszú kabátod szerencsére nincs, és hiába emlékeidben a földalatti zúgása, hogy egy lépés és megoldod, örökre és visszavonhatatlanul – elveszik az alkalom és csak kerekes széken rémálom. A valóságban a gyávaság illedelmes lépései. Képaláírások a földalattin, palotapincsi néz egy bevásárlószatyorból, aztán a prédikátor, hogy jobb életre születtél. Mást álmodást, más valóságot! És visszatérés az égbeérő fa alá, lélegzetállító magasság, isteni elrendeltség, beleájulsz, hogy ez mind neked? Újrakezdeni? Túlélni a háborút. Dél-Koreában legmagasabb az öngyilkosságok száma, de magyarok is a sor elején. Összeér a földalatti zúgása, és ahogyan a vészt sejtető alkonyban susog a feketenyár. Megvetett döntés? Hogy ki és mit gondol erről? Tiltja a vallás, és az életösztönnek ellene mond. Volt, akinek sikerült, és olyan is, aki nem próbálta többször az első után. Tulajdonképpen önkéntes eltávozás minden éjszaka, megszentelt, ismeretlen magány. Ébredéskor a kérdés, hogy hol járt a test álarcain, jelmezén túli ember? A faggatás sikertelen, nincs kiút. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

2012. november 16., péntek

Meghatározatlan ideig szabadság

A mögöttünk fölszaporodott évek előnyeiről is, ne csak a hátrányait! Az ember a lejtő túlsó felén bátrabban választhat alig járt ösvényt, vagy akár a maga köré húzott körön belül maradhat. Egyedül is elégedettségben élheti a maradék idejét, föltéve, ha szerencsés és egészséges, és segítség nélkül boldogul. Mivel már megtette azt, amit a többiekért kellett, előveheti a saját vágyait – ha emlékszik még rájuk! Lelkifurdalás nélkül bújhat sokadszorra a kedvenc regénybe, zavartalanul alhat ebéd után, napokig vesződhet egyetlen verssoron – senkit sem rövidít meg vele. Nappalra sem kötelező elrakni az ágyneműt, ráhagyhatja a küszöbről lecsúszó szőnyegre, hogy majd megigazítja máskor. Vagy kidobja, mert eleget idegesítette már.

Gombszemű újabban az inkább kívánt édesség helyett ilyenekkel traktál, és azt mondja, hogy a tortától csak hízunk, fölösleges luxus. Fényűzés, mint bizonyos szempontból ez a mostani életszakasza. Újonc a szabadságban, de kételyei ellenére is élvezi a visszavonulást. Még túlságosan közel a vegyes érzelmekkel járó utolsó munkanapjának emléke, és az első nyugdíjra várakozás furcsa érzése sem múlt ki belőle, de jó ez, mondja, nem fáj, hogy kilökte magából a nélküle is továbbműködő gépezet. Fiatal kora óta készült az öregségre, de nem anyagi téren tartalékolt, azt elvitte a család: magának terveket hozott át, gondolatokat, és igyekezett a késői évekre tekintettel beosztani az életerőt. Könyvekre és a számítógépeire költött, de ezek a szellemi biztonság kellékei, nem pénzre váltható javak. Sajnos, megtapasztalta, hogy ha éhes, mit ér a könyvtárnyi könyv! És a bélyegeket is hagyjuk! Utóbbiak nagyját megette a penész, a fiatalok mást gyűjtenek, az öreg gyűjtők kihalófélben – így ez sem aranytartalék. Amikor megszorult, és egy utazótáskányi könyvet eladott volna – kenyérre kellett! –, kiderült, hogy ami neki a nélkülözhetetlen szellemi táplálék és felbecsülhetetlen érték, az a használt könyvek piacán csekélység. Otthonról annyiért, amennyit kapott, nem adta volna, de Szegeden kellett a jegyre visszafelé. Nem bánta a kirándulást, legalább sétált a Tisza-parton, megkereste a régi helyeit, némelyikének nyoma sem maradt, némelyik cseppet sem változott. Időtálló dolgokhoz kellene kötni az emlékezésre érdemes pillanatainkat, mondta, és azt is, hogy erre a fölismerésre hetven körül már késő.

Az utoljára harminc éve mázolt padláson már nem a porcelán bili, sántító suszterszék, szúette képkeretek, éjjeliszekrény, szétszáradt fateknő, lyukas zsétár, molyette posztókabát, a por alól is kéklő permetezőkabát, csontkemény lószerszámok sorakoznak, lógnak a rozsdás szögeken, hanem a kiöregedett vagy elromlott porszívó, rádió, elektromos óra, képernyők, billentyűzetek, nyomtatók, de az első laptopból is ott halt ki végleg az elem. A jobb világban az elején fölsorolt tárgyakat az ócskás ingyen vihette volna, mégis adott értük, de a halott számítógépek és a többi lom elhordásáért már neki kellene, hogy fizessen.

… és az utóbbi időben hidegen hagyja mindenféle rémhír! Távoli földrengés, közelgő világvége, vagy a tudományosan megalapozott adatokkal alátámasztott sötét jövőnk. És még az is, hogy minek, mennyit megy föl és mikor az ára! Így védekezik, mert ha ő saját magára nem vigyáz, akkor ugyan ki más óvná az őrülettől? Ha komolyan veszi a rendszeresen adagolt borzalmakat, akkor a nyomukban támadó fölháborodás, együttérzés, sajnálkozás, döbbent, egyszóval az érzelmi megrázkódtatások sorozata akarata ellenére még az álmait is meghatároznák, és végül minden terét eluralva tömény és állandó félelemként nyomorítanák, tolnák a ködös, szürke telekben amúgy is rendre rátelepedő búskomorság felé. Kikapcsolta a tévét, nem hallgat rádiót, így hárítja a végleteket. Mert sem a hírekből napi ritmusban látott, hallott emberi nyomor, gyarlóság, bűn és szenvedés, sem az azokat követő filmek bugyuta, felszínes, túlságosan könnyen elérhető pillanatnyi mákonya nem érdekli tovább. Így próbál túlélni, ha már másokon nem segíthet. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

2012. november 6., kedd

Szavak és szerszámok

Irma szerszámai többek, mint a keze hosszabbítása. Összenőtt velük. Előbb a munkához nélkülözhetetlen kellékek, utánuk a sámli, ami kell a ház sarkánál szusszanáshoz, de elég ülőhely híján a későn érkező vendég alá is jó. És a laptopot rárakni az ágyban! Mert újabban a szövegszerkesztő is fontos, mindjárt a gereblye után. Rendrakás a kertben, összekapart gondolatok. Párhuzam? És a szavak is kellékek. Minden beszélgetés kínálta úton érdemes elindulni, némelyik azonnali aranybányába vezet, de később a most még üres zsákutcának tűnő is adhat valamit. Nem mindegy, hogy ki mesél, hogyan és miről. Előfordul, hogy az első hallásra érdekes történet, mint amikor a falun köd: sem szín, sem forma, amin képzelet bonthat. Ha a mesélő mindent részletesen mond el – kevés, mert fölöslegesen sok. A fényképezés ilyen, hogy tisztán és pontosan a valóságot.

Elfoglalt. Mint egy megfáradt, sokkarú istennő, aki pihenést és boldogságot kíván, ezért már délután képzeletbeli kertjére gondol, ahol ő egy borostyánnal befutott, mohos szobor, és semmi dolga azon kívül, hogy madárnak sziget, bogárnak sétatér. Ilyesmi jár a fejében a meztelenül fölaggatott csirkék előtt, miközben mozdulatokat ismétel órákig. Orrával tiltakozik a büdös jelen ellen, ezt az érzékszervét már a műszak elején a szebb idők emlékeire kényszeríti: jázmin- és levendulaillattal fedi el a gőzölgő belek szagát. Ha sikerül a tilos pálinkából inni, gondolatban a mesebeli sárkány hét feje egyetlen vágásra hullik, és az a hét frissen beültetett csirkefejével okád kékes fényű tüzet, miközben csirkelábakon cammog a főnöknő irodája felé. Szoborként az örök megnyugvásban, mosollyal ébredni jó, de mostanában álmában is házat javít. Sok sötét óra rémét hozza a november, a hónap elején gyújtott gyertyák világosa kevés, hogy a karácsonyváró fényekig kitartson. Végső órája a külső dolgok elrendezésének, halogatásuk elrontotta az őszt. Mindent idejében, tanulta. Fényesre súrolt és zsiradékkal védett kerti szerszámok. Tele kamra, mák, dió, a pincében bor! Gonoszűző fokhagymafüzérek, kimagozásra és a kemence melegére váró fűszerpaprika. Előkészítve a tálcák, tepsik, a százéves paprikadaráló a hatalmas öntöttvas kerékkel. Súlyos, mint dédi imádságai voltak, amiket paprikadarálás közben küldött az égig, de azok félúton kifulladhattak, mert dédi mindig boldogtalannak tűnt. Az is lehet, soha sem magáért imádkozott. Ásót, lapátot kertben felejteni bűn, például ez is szabály volt. Csakhogy akkor sokan voltak, mindenki a maga feladatával és felelősségével, de ha más nem, akkor nagytata végzett azzal, amit más elhanyagolt. Rend legyen, kívül és belül! Egy házra legalább három nőnemű jutott, az éhenkórász vénlány-rokon is, aki a napi kosztért még az aljamunkát is köteles volt. Nem tetszik valami? Akkor mehet Isten hírével világnak! Maradt, jó volt a koszt.

Munka után találkozások, szavak érintése, áthidalható távolság. A múltból a gyönyörrel teli vagy a megrázó, több évtizedet túlélt emlékek fölbukkanása. Az emlékek között alig az események, vagy az elmesélhető történetek, inkább csak érzések a pontosan megismételhető mondatok nyomán. Kávé mellől pihenősen, menet közben sietve odavetett mondatok, utazáskor két idegen kitárulkozása a végpontok között, vagy a beszélgetés, amikor arcot archoz érintve suttogás, elfojtott lélegzet. Maradandó nyomokat hagyó szavak érintése, amik után úgy álmodik az ember, hogy ébredésre is megmarad a hangulat, amitől a nap előre megkönnyebbedik. Jenő fordításában ez annyit tesz, hogy az egykori érintésre visszagondolni majdnem olyan jó, mint az illatos fával fölfűtött szoba kedvenc fotelében az ebéd utáni bóbiskolás. Végre béke az értelem és a szív között. Mosolygós elmélkedés. E közben Irma törött cserepeket dobál ki a padláslyukon az utolsó virágaival fagyot váró petúniái közé. Hosszasan vacakolt, mire a rosszakat kicserélte, Jenő fél a magasban, neki inkább nem szólt. Majd tavaszra, ha a kertet kell ásni, vagy a beteg macskának a sírt, talán akkor hívja. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

2012. november 1., csütörtök

Örök érintés

A temetőre néző utca házain redőnyök, mindig zárt zsalugáterek határolnák a két világot, de hiába az igyekezet, az átjárás nehezen akadályozható. A túloldal elmúlásra emlékeztető táblái, a keresztek, a kőangyalok és a fekete fehér ovális képekbe zárt arcok hangulata a hunyt szemeken át is betolakszik. Meghatároz. Halogatott szembenézések, mégis. Hárítani a föliratok igazságát, amit a hervadó virágok reménytelensége, a műanyag csokrok hamis öröklétet kínáló cifrasága hangsúlyoz. Jenő fölött évtizedek múlnak a sötét szoba levegőtlen négyszögében, néha azt hiszi, hogy már a túloldalt lakja. Az egykor gangra nyíló szobaajtó kevés fényt ad, csak a tévénézéshez eleget, az olvasáshoz már régen lámpát kapcsol. Aztán világos nappal hirtelen elveszett az a kevés fény is, de Irmát hívni akár sötétben is képes. Mentők, kórház a méregzöld fenyők alatt. Nem varázshegy, dehogy!

Egy fekete-fehér fotón egymáshoz hajoló kőfejek. Két összeérő kőhomlok. A fotós ismeretlen. A szobor egy múltat rendületlenül őrző város közterén is állhat, ahol ismerik a szobrász nevét és évente koszorút kap. Vagy egy öreg temető egykor előkelőségeknek fenntartott, de ma már elhanyagolt részének névtelenségben árvul az északi oldalukon mohalepte angyalok társaságában. Vagy szórólapról ollózott, beltéri kiállítás részlete, ahol a tárgyak a raktár sötétje előtt kapnak némi figyelmet és fényt. A képen csak egy érintés, amiből az egészséges testhez és lélekhez naponta több is kellene, itt örökre szól. A kövült mozdulatról egy közeli kép, amin az érintés merészen és konokul a pillanaton túlit, egyenesen az örökké tartót célozza: az érintés következtében megnyíló végtelent és időtlent. És ettől az korlátlan ideig elemezhető. Nem az összehajoló kőembereken múlik, hanem a szobrászon, hogy a messze az emberi időt meghaladó ígéret – amit két embernek csak az érintés ígérhet! – ilyen nyomatékot kap. És ha unják? Nappal a galambokat, éjszaka a baglyoknak pihenőhely lenni. Az évszakokat, ami őket a múlás terén alig érinti. A kő követ érint, vagyis ott a kő szerkezete soha meg sem szakadt, bele véső nem mélyedt, nem pattintott onnét, ahol az érintés. Jött a szobrász, a kőtömbből lett egy nő és egy férfi, és amihez nem nyúlt, az maga érintés volt, az öröktől fogva tartó.

A ráncok egy elköszönő arcon – mellékes. És mégis, mitől ennyi a hullám? Mint a tenger partközeli lázadása, olyan Jenő homloka: tajtékot ver a hajtőnél, torlódás, majd hirtelen ősz szálak tömege gyűri le a haj maradék színesét. Milyen lehetett fiatalon? Nincs, ami árulkodna, a kórházi fehérbe süppedt arcnak a nagymama házi oltárán őrzött gyerekkori fotóhoz semmi köze. Arra ki emlékezne, amikor már negyven éve, hogy a kötelező gyászidő után eltakarították a házi oltárt is. Nagymama legalább ott fejezte be ahol kezdte – otthon. Rokonok, szomszédok jártak ki és be a pálinkaszagban. A gyerekeknek tökös rétes fahéjas illatával volt enyhítve a vég, emberhez közelibb.

Idegenség a fertőtlenített térben, hideg érintések. Lázmérés, a bőr alól kiszúró csont. Kezek pergamenszáraz, zizzenő találkozása. A hűlt vágynak emléke se. Kényszerű érintkezés a lehető legkisebb felületen, amíg csöpög az infúzió. A lassult órák hallgatásában időről időre ijedt reménnyel visszafojtott lélegzet: ugye nem ez a sóhaj az utolsó? Ön hozzátartozó? Jenőnek senkije se, tehát igen, az vagyok! Mellékszereplő szélről, többnyire takarásban, hogy még játszani sem kellett. A nővér ledobja a lepedőt, a beteg mellé ül. A betegnek hiába az otthoni étel, úgy sem érzi az ízeket, mondja, aztán fölriad, és kimegy az ajtón. A folyosón távolodó csattogás, fapapucs. A filmekben másmilyen a kórház. Az ablakon túl galambok matatnak egymás tollában. Esik, lassú, októberi eső. Irma Jenő homlokára hajol. Jéghidegre számít, de az érintés pontján az mégis tűzforró. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

Címkék

akasztott asszony háza (1) Antus meséi (1) asio otus (1) baleset (1) Balkalonológia (1) Balkán (1) bánáti csend (1) Barát-utca (1) beteg (1) boldogság (2) bombázások (1) boszorkányok (1) bükkfa (2) Columbia (1) cseléd (1) dédi (1) doktor (1) Dombos Fest (2) elfogyott napok (2) elvándorlás (1) erdei fülesbagoly (1) érintések (53) föld (1) fruzsina (1) gang (1) gyaloglás (1) háború (5) haibun (1) hajnali (1) halottak napja (1) harangoznak (1) ház (1) ibrik (1) interjú (1) írás (1) Irma (3) Irodalmi Jelen (1) irodalmi napok (1) irodalom (1) kalács (1) kalap (1) karácsonyi depresszió (1) karázsony másnapján (1) karibi világ (1) kemence (1) kenyér (3) kert (1) kishegyes (7) kishegyesi kaszáló (1) Kissanyi regénye (3) Közegellenállás (1) Közegellenállás 2019 (1) lángos (1) lepény (1) levél a katonaságtól (1) madár a célon túl (1) magány (2) Majtényi Mihály novellapályázat (2) Marquez (1) Matilda (1) menekültek (2) mozsár (1) nagy farkas dudás erika (4) nagysága (1) nfde (3) nfderika (1) novella (1) nyár (2) nyomorult élet (1) olasz baba (1) óra (1) öregség (2) ősz (1) Pecze-kastély (1) piac (1) redőny (1) régi dolgok (1) riport (2) rövidpróza (1) semmiből a semmibe (1) Sikoly (1) sírás (1) szalonna (1) szeged (1) Székács Vera (1) szellemi tulajdon lopása (1) Szerbia (2) szerelem (4) szétvert családok (1) Szombathy Bálint (1) tartalékosok (2) temetés (1) tenger (1) (1) Ujj Zsuzsnna (1) városi (1) vizihulla (1) zivatar (1)