2012. szeptember 26., szerda

Füstszín őszi képek

Az eltompulás jelei. Mit kezdeni a béke és a megvilágosodás ritka élményével? Nem rögzült, ami előidézte, így akarva ismételhetetlen. Tétlen várni a véget? Eljön az óra, aminek érintése helyett inkább menekülnél. Képek, közhelyek, kapaszkodók. Ellenkező irányba futni, keletnek fordulva az alkony elől, mindig csak keletnek! Kikerülni a városok betonkemény könyörtelenségét, de a falvakat is érintetlen hagyni, mert eredetiségüket veszítve túl sok elnézést kívánnak. Szűrve látni, századokat kihagyva a történelembe menekülni – hiába! Minden most történik. Az épületeket, az emberek magatartását magyarázni, mentegetni a terek mostani kopárságát – túlnépesedés pedig, ellentmondás. Mintha felelős lennél a kiapadt kutakért, megszűnt források vizéért – erőtlen a hárítás, mert mégis.

Közelmúlt: a meghitt, barátságos artézi kutak környéke külön világ. Az egykor zöldes színű és mindig nedves fényű kövön sekély mélyedés: tenyérnyi tere volt a víznek, neki hosszan elég és biztos megérkezés. A kút torkának utolsó hörgését halló tanú vallomása elveszett. Lényegtelen kérdések? Fakult fotó a még utólag színezettekből: rózsaszínre festett száj, pirosló foltok az arcon, térdig érő harangszoknya, asszonyos konty, szelíd ölelést sejtető meztelen kar puhasága. A kút szájából íves vízsugár a bizonyára kék színű fedeles kanna szabad nyílásáig – elcsípett pillanat a túlcsordulás, a kannacsőr alatti tócsában a Nap. Vakfolt. A háttérben kovácsműhely, belépés csak azoknak, akiknek ott a dolga – okkal kiírt mondat, de hasztalan. A műhely a közösségi oldalakat megelőző változat a társalkodáshoz, néha már-már kocsma. Bent kormos falak, a szögletekben nehéz, fekete porral hajló pókhálók, szikranyomok az ablaküvegen. A polcon szerszámok, hevítésre váró vasak, kocsikenőcs hengeres dobozban, zsíros fapálca. Vödör feketült hűtővízzel, bőrkötény. Égett pata szaga kintről. Téglán koppanó sérült patkó hangja, mellette a szögeké már csak finom nesz. Lótrágyát szed lapátra a kovács felesége, ötven éve ugyanúgy görnyed, a képen ő csak háttér, színtelen. A lótrágya bizonyára a mázoláshoz kell – búcsúra a földes gangot. Esetleg a rózsák alá, mert az udvarban sárga, vagy fehér színű rózsasor. Tudom. Honnét? Mindegy. Most hiába kérdeznék körbe, senki sem emlékezne, hogy utoljára mikor hajolt tenyerét tartva a friss vízhez. És egyáltalán! Fontosabb dolgokra sem. 

Miért lenne ez fontos? Miért éppen most, a valósabb és földhözragadtabb kérdéseink idejében? A közélet eseményei, mint a lázlap fölugró egyenese, nyugtalanság. A család közös megoldandóit sorra venni. Igények sorolása és elvetése, lemondásra tanító vágyképek – gyakorlásra bőven akad alkalom, mesterei leszünk, vagyunk is már a lemondásnak. Folyamatosan hárítani a mérgeket. Lehetetlen. 

Kisgazda kaszálja az útszélt, ólammal terhes fű hajol, adja magát a suhintásnak. Hiába ismételt figyelmeztetések, az első hűvös napokban a kéményekből máris orrfacsaró füst: ég a műanyag a kazánokban. Zsákok, flakonok, lomtalanított pince tartalma, rongyok a mama után, posztókabát a harmincas évekből mollyal, pókkal, időfogta rézgombokkal. Kifogásolásra az érvek: nézd angyalom, most is füstöl a szeméttelep, akkor itthon én miért ne? Öntudat, felelősség sehol, csak a kertekbe csapódó, maradandó nyomokat hagyó méregfüst. Ég, ami éghető. És parázslik az avar is, ami még nem az igazi, csak a szárazság miatt eldobott levelek nehezítve a még nedves paradicsomszárral – az utóbbi már úgy sem terem.

A lemenő Napnak háttal elakad a lélegzet: pompázó csipkebokorra esik az utolsó fény, ragyognak az érő bogyók. A narancspiros pöttyök mögött a háttér a japánakác leveleinek tisztán, szinte bőrszerűen fénylő sötétzöldje. Szagok, illatok váltakozása. A frissen égetett tarlóról a láng lefutott egészen az útig, a talpon maradt gyomok nyers szára árvaság. Az út mélyebben a földeknél, így a kormos part hol eltakarja a napot, hol lelapul kettőnk között. Keletnek sietek, de mint mindig, ma is az alkony lesz a fürgébb. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

2012. szeptember 23., vasárnap

Virág tere

Fülledt éjszaka, álmatlanság, a gondolatok levegősebb teret keresnek maguknak. Mi alakítja a különböző tereinket? A valóságban annyi változat egyetlenre, ahány ember nézése érinti, ahány fénykép őrzi. Átépítésektől másulnak legkönnyebben, bár ahol sok éve megállt az idő, nehezen.Az emlékezés is térépítő hatással bír, visszamenőleg emel és bont. A téren áthaladók kedve, érzései, mozdulatai. Az egy pontból fényképezett tér a négy évszak legjellegzetesebb pillanataiban – négy egészen más arc. És akard, hogy ugyanarra a téglára, betonra új történetet képzeljek? Nem mindegy, hogy prózát vagy verset olvasunk a padon akkor, amikor mások megbotránkozva néznek – két ilyen őrültet!

Ez nem az a közeg, ahol némán tűrnék. Mindegy, lehet, hogy mégis? És hogyan festi át a teret a szerelem, a születés, a halál? Ünnepi színek és fények, hangok és érzések. Hétköznapok arcai. Várakozás, a lélegzet visszafojtása az újabb reményekért. Iskola tere, a közösségi ünnep tere, mind mást hoz. Egyenruhák, tarkaság később. Ki a tulajdonos, és milyen a rendszer vagy a nézőpont, és ezernyi változat a különböző elemek újracsoportosításával. A tér összetevői nem tudatosan és egyenként fölsorolható módon hatnak, hanem egy röviden megfogalmazható benyomásként, egyetlen mondatba férhet.

… a falu középpontjává, dobogó szívévé változott tér részletei! Több mint park, szobrok, padok, torony és templom, gyászjelentésnek hirdetőtábla, lánccal, oszlopokkal kerített gyalogút és fű. Arcok, régiek és újak, most mindenki itt van otthon. Sárga falak, rajzok, színek, fények, káprázat, képzelet. Hullám jön szemből, szirmok keveredése, tánca a szélben, szalagok lebegése a szélgép előtt: bármi lehet, csak a képzeleten múlik, festett iskolaudvar. Emberek a szalmabálákon, falnak dőlve, lépcsőn, senki sem idegen. Régen a kemenceszájba hajolva volt ilyen pokoli meleg, ami most a perzselő nyár, a tomboló július. A tér, ha elemei érintkeznek, eltűnik, repülés, vágyott élmény. Szemek keresik egymást, az író olvas, mondatokba záruló terek, kinyílnak a másik oldalon. Szemtől szemig, villanás, szalmára szórt gyújtóbomba-tekintetek. Egy fölemelt kéz homlokot érint, hajszál, bogár vagy a magasból arcra ragadó bagolypihe, kitartó körözésükben titok – és ők miért éppen itt?

És más. Pornyelés a kishegyesi kaszálóban, sok éve. Szalmabálák között spenótzöld kocsi döcög – visszanézve valószerűtlen, de sejtettük, hogy több mint csak egyszer megélt történet esélye. Műanyagzacskóban forró burek, a kicsapódó víz keveredett a tészta égettre sült felületét ellepő olajjal, végül a zacskó sarkába gyűlt nedvekhez a töltelék is hozzátette a magáét. – Ki eszi meg? – néztük fintorral, az induláskor még kívánatos és tökéletes burek, mint ázott rongy. Megeszi, ha éhes, aki kérte, és majd azt mondjuk, hogy felénk ilyen az igazi! De tényleg. Vidámság, könnyűség, tettek és tervek a jövőre nézve. Öröklét. A szabad tér a határtalanság érzete, de a biztonságos belakás esélye is, ez az érték. És a lelkesedés! A dombtetőn, aznapi főterünkön építészek, irodalmárok, kívülállók is. A térhatár a síksággal összeérő ég, halmok, gyümölcsösök, kukoricás. Itt település volt, ez a templom helye, és a vélt falak közé egy építészlány vadvirágot hoz. Úgy lépünk át a vonalon, mint a templomba, és a nyíló ajtószárny csikorgását is halljuk.

Tudod-e, hogy a baglyok tolla milyen finom és selymes? Ha egyszer érintetted, ujjadban marad az érzés, bármikor fölidézhető. Fölemelem a kezem, arcom felé a tenyér, látom a vonalakat, véres árok a szívvonal, szenvedés és szenvedély. A boldogság a gyomorban lakik, mondja az új ismerős, nagyon messziről keveredett ide, és azt állítja, hogy neki innen nincs visszafelé út. Nem is menne, elég tágas a tér itt. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

2012. szeptember 15., szombat

Hasadások – félni a repüléstől

Az élet nem rohanás a szembe szélbe, mondja Gombszemű, és a folytatásban rosszkedve okán kioktat. Mindegy, hogy miről van szó: romlott a tej, vagy rosszul ejtem a francia írónő nevét, kötekedik. Műveljen máskor, inkább menjünk a hegyek közé, sok volt a laposból! Ajánlatomra süketen előhozza a múltat. Újabban naponta emlegeti, hogy csak lettem volna vele az árokban, ahol szétnyomott béka, fürtökben a meztelen csigák! Megérteném, és lennének történeteim. De nem ennyi, hanem ami idéződik, ha meghallja, hogy tartalékos, beosztás, sorozás… Másfél évtized után a múlt. 

Gombszemű elégedetlen velem, rosszul mér föl, csakhogy a kedvéért sem játszom el a gyámoltalant. Dante-idézetek, vagy szemléltető bekezdések a Bibliából reggelire. Na és? Délelőtt a pokollal borzasztana, miközben rakom a gépbe a szennyest. Szándékosan taszítana magától, mert amióta majdnem meghalt, számára elviselhetetlen a függés. Azt hiszi, így megmenekülhet a fájdalomtól. Duzzogva ül órákig a könyvei között. Később kiszól a konyhába, hogy valami nekem is fájjon: Beatrice utolsó mosolya több száz év után is ajándék! Nehéz vele. És mégis, időnként vissza kell rántani a valóságba, nem hagyhatom. 

Tehát beszéljünk másról: kukacos a búzadara és a boltos lány mosolya is szép! Csakhogy azé szomorú és semmiképpen sem a mennyország ígérete, felesel vissza Gombszemű, hanem egyszerű és mindenkinek egyformán kijáró gesztus! Reggelente illemtant ad elő a főnöke, és a lány szerint, ha olyanja van, akár egy órán át is magyaráz, mert a bolt üres. Így múlatják az időt, amióta a raktári történeteiknek vége. Emberi dolgok: volt, ami volt, ilyen az élet. Ne akarjon a szeretőjének parancsolni, aki a feleségének sem tud, mondta a lány, és hogy maradhatott, azt zsarolással érte el. Na, ez az élet! Ez is. 

Mi ebben az érdekes, kérdi Gombszemű, és gyorsan elvonatkoztatna, mert ez így kávé mellé is könnyű. És jön a sérült énünkkel. Jung, Freud. Gyereknek kezel, de az apai szigor, a szabályok tűrhetetlenek. Minek nekem ez az ember, nézem a csésze fölött. Se vele, se nélküle. Pokol. 

Irma menti a délelőttöt, aki a hullámzó hangulatát az éjszakával magyarázza. Hajnali álmában pilótaként az ugrásra készülő ejtőernyős gépét irányította – természetesen Jenő volt az ejtőernyős, ami még álomnak is képtelenség, mert Jenő fél a repüléstől, leugrani pedig végkép nem merne. Az utolsó ugrásom halálos lesz, csakhogy tudd, mondta Jenő Irmának, és hogy káröröm volt-e benne, vagy inkább fenyegetés, nem tudni, de mivel Jenő nézése a szemüveg miatt nem látszott, Irma is azt gondolt bele, amit akart, és a szavak alapján eldönthetetlennek tűnt, hogy aggodalom mondatja-e vele, vagy fenyegetés. Irma hátraszólt, az, hogy melyik lesz az utolsó ugrása, az rajta múlik és nem Jenőn, tehát maradjon végre csendben! 

Az álom bár következetes, de majd megtudod, milyen az, ha ülsz a semmi szélén, keresgélve, hogy volna-e még egyetlen valóságos vágyad, amiért érdemes! Rettenet, ha már magának sem akar hazudni az ember. Jön az este, örömtelen napra sötét befejezés, megroppan álomban a derék, régi szorítás nyoma éled, barna lepkével viaskodás, a lepke, mintha támadás szándékából tenné, újra és újra az arcnak repül. A halottak kísértenek? 

Lassan átcsúszik az ember abba a másik világba, otthon lesz az álom terében, ismerős ösvényen talál ismerős jeleket, magabiztosan megy előre, csak hogy közben emitt éppen olyan észrevétlenül elveszíti a kapaszkodót. Reggel aztán orrfacsaró bűzre nyíló ablak, zsákban rothadó madártetem, ráadásul a kutya valahol dögre hemperedett. Hol a sampon, a kutyának nem tetszik, ez nem fürdés idő, nem is az, hanem rendkívüli helyzet. Elviselhetetlen szagok keveréke, nem ilyenről álmodott, aki szeptember elején falura jött vendégnek, vagy aki a valóságtól menekülne mindenáron, csak éppen azt nem tudja, hogy merre induljon. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

2012. szeptember 14., péntek

2012. szeptember 4., kedd

Lépésre lépés

Azt mondják, eddigre mindent tönkretett, kertet, mezőt, már csak önmagát ajándékozhatja a nyár, utolsó napjait dobhatja ölünkbe. Pokoli nappalok erőpróbája, fülledt éjszakák csendje után a túlélők reménye – ugye szép lesz az őszünk? Ötventől tartósan lefelé, sejtett útvég és hosszú alagút, miközben a színeit vesztő útszél közönnyel nézi a vergődést, issza az izzadságot. Önmagában cél a lépésre lépés, régen nem több.

Gyalogosok az úton szemből és a minket követők a keskeny aszfalton: a hosszú kánikula után enyhült idővel benépesül az alkonyi fényben ragyogó gyalogút. A nyár végére a több éve megszokott arcok mellé újak jöttek, akad ismerős, de aki ma még idegen, néhány alkalom után már úgysem lesz az. Köszönés, félszavak, és kiderül, hogy itt sorstársak vagyunk mind. Egyre többen ismerik föl, vagy rákényszerülnek a fölismerésre, miszerint a rendszeres mozgás maga az élet, megelőzi a bajt, vagy ha már arra késő, legalább segít kilábalni belőle. Az orvos sem csak gyógyszert ír föl, de többnyire elsikkad a „mozogjon többet” zárómondat fontossága, az érintett elengedi a füle mellett. Pedig a gyaloglás mindenki számára elérhető, nem macerás, nem költséges sport, és ami kisközösségben tényező, talán már nem nézik nyíltan különcnek, vagy sültbolondnak a „csak üresben gyalogló” embert azok, akik fölös idejüket a tévé előtt, vagy mások életében turkálva töltik. De lehet, ebben tévedek, és csak arról van szó, hogy idővel és főleg a korával ehhez is hozzáedződik az ember, vagy falat épít maga köré, ami csak a hasonszőrűeknek átjárható, és hidegen hagyja a kívülállók véleménye.

Öreganyám is gyalogolt annak idején, csak ő ügyesen ürügyet keresett hozzá. Azt mondta például, hogy kimegyek a bosztánba levesbe valót szedni. A karjára akasztott táskába kapcsos üvegben vizet, madzagot, kést, darab kenyeret és mentolos cukorkát tett, almát, vagy amilyen gyümölcsöt szedhetett otthon, de utóbbi menet közben is akadt. Lábára a könnyű, oldalt becsatolható fekete posztómamuszát húzta, és szálegyenes tartással, fiatalos léptekkel vette maga alá a többnyire poros utat, amibe a vasabroncsos szekerek szántottak mély csíkot. Soha sem ült föl egyikre sem, pedig akik még nem ismerték szokását, szívesen álltak meg mellette és hívták. Az út nagyjából hat kilométer volt odafelé, megfordulta gyorsan. Ha vele mentem, olyan csend volt az és ünnep, amiben ember és állat, föld és ég, illat és gondolat olyan összhangot teremtett, ami máig irány és mérce, néha elérhetetlennek tűnő cél, és a múlttal kapcsolatban az egyetlen számomra megengedett fájdalmas visszaemlékezés. Talán ezért gyalogolok, keresem azt a visszahozhatatlan pillanatnyi gondtalanságot, az egyszerű létezés földi örömét.

Megfelelő lábbeli, kényelmes ruha kell és jó út a lába alá. Az aszfalt jobb, mint a beton, de legmegfelelőbb a földes út. Az alapfölszerelésről jut eszembe a nyolcvanegy éves spanyol zarándoknő, aki virágos otthonkában és papucsban gyalogolt napi tizenöt kilométert Santiago de Compostela felé, és hogy a kép teljes legyen, karján a hagyományos boltba járó táskával, mint aki csak a szomszédba megy két fej káposztáért. Vagy mint ahogy öreganyám a kaszálóba. Ha nem is a spanyol hölgyhöz mérhetőn nagy, de némi elszánás azért itt is szükséges, bár lehet, éppen ez az elszánás a legnehezebb, hiszen a kényelem csábítja az embert, mert a lustálkodásnak azonnali és kellemes hozadéka van – rövidtávú élvezet, ami sajnos hamarosan visszaüt. Mert örömforrás a test kényelembe helyezése, vagy az evés, és izzadni sem kell érte. Könnyen elérhető kárpótlás a napi kudarcok, gyötrelmek után. Ugyanakkor a megfelelő időn át tartó mozgás is boldogsághormonnal árasztja el a testet, és a kezdeti erőfeszítésen túl már csakis hasznot hoz, rövidtávú és tartós eredménnyel jár, de a legszebb, hogy utólag nincs lelkifurdalás, bűntudat, mint egy adag pizza, vagy egy csoki után. Csak az első lépés a nehéz. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90