2012. augusztus 28., kedd

Megtört ötvenesek, hatvanasok

Beleszól a mondataimba, atyáskodna, közben hagyja, hogy etessem. Az ebédet az ölembe löki, majd viccesen kérdez, hogy ki ez a javíthatatlan nő, aki szakálla hullámain a babszemekkel babrál? Sírásba hajló fáradság, néha utolsó erőből messzire futnék. Tudjuk, hogy nem teszem. Jóllakott csend a házon, a kertben sárgult levelű rózsák. Gombszemű léghűtéses, lehalkított magányba zuhan, régi szövegein ül, betűhalmaz. Süllyedek, nem érdekel, mondja. Világos pillanat, kerek mondat, közös jelenünk. Két gránát között is jegyzetelt.

Elhiszem. Napi mantrája, unom. Nedves pince. Minden pince nedves és dohos. Most miért vagy ideges? Egerek! Akárhogyan tekerte a pokrócot, bemászott a nadrágba, vad férfi tánccal rázta ki, rémült egér, közröhej. Miért pont vele? Bakancsban aludt, leszorított nadrágszárral, akkor az arcára mászott. Unom. Unlak! Írd inkább le, de nem, pedig a tizenöt év elmúlt. Ennyi kell a letisztuláshoz, hogy világosan lásson, de még mindig csak emelkedés és zuhanás váltja egymást. Az álomban autóbusz rohan a határfolyó felé. Moccanástalan rémület, amikor a várt híd helyén semmi, de amikor az autóbusz a folyó fölé repül, azt akarja, hogy a repülésnek soha se legyen vége. Fölébredhetne pedig, mert rajta múlik. A meghalás előtti örömhormon. Egymást vigasztalták, hogy ha megtanulnak felejteni, számukra a pince után nincsen újabb pokol. Felejtené az osonást a saját háza felé, aztán azt, amikor az udvarból csendben visszafordult. Mindegy, csak megfürdeni akart, és hogy azt se tehette, az volt a rossz. Azzal a nővel nem is akkor lett vége. A halál után semmi, meghalni jó, amikor eljön a pillanat, utoljára még, mint az aranylövés, jön a boldogsághormon. Rögeszméje, hagyja már abba, játsszuk inkább, hogy enyém az első verssor, ő mondja a következőt, csak ne Radnóti-verset. Egyre kevesebb verset tudunk hibátlanul. Kettőzött felejtésben, ő a páratlant, én elfelejtem a párost. Együtt felejtjük a szerelem idejét, önvédelemből felejtjük akkori mulasztásainkat, amikor a szenvedély ellehetetlenített minden cselekvést, az írást is, az alkotás gyönyörét, mert nem volt más menekülésre szükség, a szerelem önmagát egyre nagyobbra szítva minden más tűztől elvette a levegőt. Mi maradt? Két láda penészes könyv, csomagok indulásra kész állapotban. A papírokat még mindig a készenléti csomagból szedjük elő. Egérrágta szótár fölött sír, és megérti, hogy ideje újraválogatni a dolgokat, a ruhák gumírozást megette az idő, kedvenc pulóverét a moly. Húszéves jegyzet és fotó egy irodalmi estről, hosszú hajjal és ránctalan mondom az összekötőszöveget. Fénykép, eltúlzott fontosságú találkozás, furcsa foltok. Menjünk el, kérte egyszer, de aztán soha többé. A kapuból fordult vissza, hogy a körtefát megölelje, aztán még egyszer, hogy a kutyát is. Percre rá már szótlan ültünk a konyhában, a sofőr behordta utánunk a csomagokat. Tizenhat éve az előszoba sarkában. Emlékmű a nyomornak, mondja, amikor valaki kérdezi, hogy mik azok a poros batyuk ott. Aztán javultak az álmok, de cserébe összemosódott a valóság és álomidő. Azt hitte, 1924-et írunk, árnyas és illatos fenyőerdő csendjéből írja üzeneteit, fehér rácsok az ablakon, mögöttük elefántfelhők, egysorosokba szorított élmények. Kicsim, írd meg, hogy megint marhaságokat álmodok! Nemrég jött ki a hosszú sötétből, talán mert nem akarom írni az ő mondatait. Most is csomagok, a két láda könyvvel elindul a kertkapu felé, de három téglahossznál visszafordul. Tetvezi a rózsát, kutyaólat javít, közben nincs is kutyánk, elvitte a tavalyi tél. Délután az olvasott világok hangulatában él, tengerből kiemelt szobrokról gyűjt kagylót. Megfőzöm a kávét, nézem, ahogy néz. A szeméből könnyed járású nő jön felém, ilyennek csak ő láthatott valamikor. Tudja, hogy miért mosolygok, és néha mondja, bár egyre ritkábban, hogy kicsim, velünk már húsz éve áll az idő! Csak mese, hogy volna más választásom, mert nincs. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

2012. augusztus 21., kedd

Kemence és kenyér

Divat lett kenyérért a szomszéd faluba karikázni, friss és meleg, de főleg, mert illúzió. Á, mondja Irma, ez sem igazi, és fintorral tolja félre a fogyókúra fő ellensége kenyeret. Színe, állaga, illata elsőre az, de még másodikra is a régit idézi, csakhogy az orr, a szív nem felejti el a fontosat, és ha a gyomrot be lehet csapni néhány falattal, az első kettő érzékszervet nem. Igazi kenyér, hinné Irma, közben sóhaj, hogy bizony a liszt más, a kemence más, és gyanús, hogy a recept sem öreganyja-féle, vagy a néhai sarki péké. Mindegy, hogy melyik pékre gondol, mert számos sarkon volt pék, de mindegyikre jellemző sajátosságokkal.

Hol vannak azok az idők? Több ez, mint üres és értelmetlen múltsirató! Inkább jogos panasz az elvitatott jogért, hogy legalább a kenyere legyen rendes az embernek, ha az ételei java inkább betegít, mint egészség.

Öregapám azt mondaná, szégyen és gyalázat, hogy mi kerül az asztalra! Ő még gyakran emlegette azt, hogy szégyen és gyalázat, viszonylag jól körülhatárolható emberi tettek, megnyilvánulások csoportjára használta – ha azok szembe mentek a józan ésszel, rendet zavartak, vagy a szokásokat bolydították. Szégyen volt mosdatlanul kilépni a házból, rosszul kötni a hosszú, fonott haj végén a masnit, rendetlenül tartani a házat, az udvart, az istállót, de a péknek elrontott kenyeret sütni az már egyenesen gyalázatos dolognak számított, pedig bizonyára ritkán fordult elő, hogy egy egész sütés rosszul kelt meg, vagy túlsült, mert a pék felesége lefoglalta a segédet, miközben az ura kivételesen megszunnyadt a körtefa alatti padon.

Jenő, hogy udvaroljon Irmának, most kemencét építene, már nagytéglákat is szerzett egy öreg ház bontásából, azt mondja, drágább, mint az új. Koccan a laphoz a tégla éle, hallom-e a hangot, mert ha így szól, akkor a kemence építéshez pont jó. Nem értek hozzá, régen cserépből és vályogból, hosszan tartó kiégetés, aztán mégis megrepedt és füstölt, mondom.

Irmát nem hatja meg, inkább kötekedik, hogy Jenő tisztára a józan esze ellen cselekszik, mert ha tavaly alig volt tüzelője, most azért az egy kenyér kedvéért udvart fűteni hülyeség, inkább építené a kemencét a házba, hogy télen majd egy füst alatt kenyér is legyen és meleg is. Kuckóval képzeli azt a kemencét, padkával, januárban száradó paprika füzérek illatával, gömbölyödött macskával, meg mindennel, amivel egy kemence jár. De húsz kiló illatos fát elpazarolni a nyári forróságban, hogy aztán csak dagadjanak világnak, mert a házi friss kenyérből soha sem elég, hosszú hetek után unja meg az ember, és ha elfogy a kacsazsír, jobbára csak akkor. És mit tudsz te, Jenő arról, hogy ha fa nincs, mi kell ahhoz, hogy a láng szépen körülnyaldossa a kemence falait? Hogy balról tüzelsz, aztán jobbról, és hogy a belső tér mikor elég forró? Kétórányi türelem, trükkök és titkok, és akkor hol van még a kenyérkészítés, öregtészta, élesztő, dagasztás, kelesztés és mindezekből mennyit és meddig?

Irmának egészen más baja lehet, mondja erre Jenő, és aztán sorolja, hogy megvizezett cukros kenyér, cipó és vekni, Krivaj-part és kacsazsír, lila hagyma karikái, hangyák a morzsán, katonasághoz küldött, csomagban megpenészedett vekni fölötti pityergés. Azt is mondja, hogy még hallja a hosszú pengéjű kés hangját, ahogyan az keresztet karcol a vastag, pernyés kéregre. Hogy eldobni bűn volt és vétek, legföljebb megehették a disznók a maradékot, bele a forrázott moslékba, és ha meghűlt, kézzel szétnyomkodni. Kemencebontás, kormos kéménytéglák. Kiscserép az újhoz. A kemence belső kitapasztása élmény, bújjon be a gyerek, könnyebben befér! Aztán túlságosan gyors kiégetés, újra és újra füstölt. Kemenceszag, föld és tűz, nyers füst. Kuckó. Keskeny. Gebe, vérszegény gyereknek játszani barlang, rejtek, otthon. Ha Irma inkább a házba akarja azt a kemencét, meggondolja még. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

2012. augusztus 17., péntek

Nyugtalan napok

Mindennek a meleg az oka, nyugodj meg, mondják, és erre tényleg ideges leszel. Kiabálsz, hogy nyugodt vagy, ebben a korban akármin nem borul ki az ember. Esetleg szerepből dühöng, közben azon gondolkodik, indulna a piacra, csakhogy a biciklit még nem hozta vissza a szomszéd. Irma azt mondja, el kell menni egy időre. Hová? El és kész. A piac is jó, csak ne vásárolj. Vagy a lomtalanítás is nyugtat, a készülődés.

Emberi dolgok, ócskaságok kirakóvására, vasárnapi piac. Guggoló árus könyörög, hogy váltsam meg a szerencséjét, tíz óra, és még semmit sem adott el. Legalább ötven dinárért vegyek tőle, ezt a gyöngyöt például, és egy fényét vesztett korall karkötőt kínál a kacatjai fölött átnyújtott tenyerén. A száz dinárból természetesen nem tud visszaadni, de mivel tetszik a korall, nem bánom. Gyorsan, hogy meg ne gondoljam, a pénzt a szájához emeli, majd érthetetlen mormolással megérinti a zsákpapírra rakott portékáit. A szertartással végezve csodálja, hogy még ott vagyok. Legyen szerencsém a korallhoz, segíti a vérkeringést és a szerelemben is sikert hoz, hadarja, és türelmetlenül int, hogy ne fogjam el a helyet mások elől. Senki sem áll a közelben, de az első vásárlás reménnyel tölti el.

Továbbandalgás a délelőttben, újra és újra elcsípett panaszáradat a szárazság miatt, pokoli hévvel égeti a piacot a nap, az árnyék sem sokat ér. Tülekedés, ütközések, de varázs és történetcsírák is, amit a képzelet a sejtésekbe, következtetésekbe kapaszkodva kiegészít. Mondatfoszlányok, valószerűtlenségüknél fogva megtorpanásra késztetnek, például a rézdolgokat, porcelánmuzsikust, ezüstszín cipőt kínáló ember elcsípett kérdése a szomszédos árushoz, hogy ő hisz-e Istenben? A kérdező, választ sem várva folytatja, hogy szerinte Isten létében hinni tanulás kérdése, és a gyerekkorban dől el. A másik azt állítja, hogy őt senki sem tanította hinni, de ha már akkor is tudta, hogy van Isten, amikor még minden más létezésének a tudatában sem volt.

Mellettük egy könyvárus a múlt század derekáról kínál újságokat és könyveket, egy táskából szedi őket elő. A legalább negyvenéves bőr utazótáska láttán megtorpanok. Elsőre is tudom, hogy nem ugyanaz! Lehetetlen, mert a tökéletes hasonmása egy nyáron is hűs kamra kampós szögén lóg vastag porréteg és zöld penész alatt. Ebben régi könyvek, de új tulajdonos reményével, amabban kaszafenő és kukoricafosztók, hetvenéves colostok, tapasztókanál, marék kenderkóc, lókaparó, ferencjóskás fületlen bögre, horpadt kávéfőző – „dzsezva” – rézből és mindenféle idejétmúlt tárgy, ami számára megszűnt az értelem, az idő, mert nincs cél velük, és néhai gazdájuk híján a lelkük veszett. Mégis jó helyen vannak ott. Megnyugtat, biztonság? Gyökerek? Nem tudom. Valami vár otthon, ha egyszer hazamegyek.

Otthonra Irma ebédet ígért, de érkezésemkor még semmi. A redőny apró lyukain besurranó fényszálak a szembe falat mintázzák, Irma sovány árnyéka szaggatja őket, miközben idegesen járkál. Már megint a saját temetésére készül, ruhát válogat, naponta kicserél egy-egy darabot, bár tudja, hogy mindegy, de akkor is. Az időt múlatja vele, azt játssza, hogy lesz beleszólása a halála utáni történésekbe, pedig lehet, nem úgy alakul, ahogyan tervezi, mert olyan is volt, hogy hálóingben temették el az érintettet, mert senkinek sem volt annyira fontos. Hadar, majd látszólag új témába kap, Istenem, már megint Jenő! Egy kapcsolat is élő valami, ami idővel haldokolni kezd. Előbb nem törődik vele az ember, tagadja a jeleket, múlandónak tekinti a bajt, ami közben hízik, mint a rákos sejtek, dagad. Már-már késő, amikor szenvedélyes vágy éled a megtartására, mert az ember ösztönösen abba kapaszkodik, ami tűnő. Most miért mondasz ilyeneket, kérdezem Irmát, én inkább a piacról mesélnék. Irma legyint, hogy mert megérintette az ősz, de ettől kivételesen nem szomorú, csak ideges, és olyankor rámol, lomtalanít. A kamrából azt a táskát is, mert végső ideje volt, kidobta. Válogatás nélkül egyben az egészet, most mi van, mit nyögsz nekem itt?


2012. augusztus 8., szerda

Érintéshiány és depresszió


Jenő ajtófélfáján gonoszűző fokhagymafüzér, férfi létére fülig vörösödve mondja, hogy nem babonából, csak hogy szikkadjon, azért éppen ott. Irma is menekül a fokhagymától, alacsony vérnyomása miatt egyáltalán nem eszik fokhagymás ételt. Amíg fiatal volt, és disznót vágtak, apja külön kevertetett neki néhány szálra való kolbászhúst, ami végül mind megavasodott, szeptemberre agyonszáradva gamós botot utánzott.

Hiába mondta Irma, hogy sem fokhagymával, sem nélküle, neki sehogyan sem kell kolbász, az a saját belébe töltött disznó, apja háborgott, hogy túl nagy a szabadsága és elvette az eszét a jólét. Egyik alkalommal pofon is csattant a vita végén, Irma azt válaszolta, hogy na, ez is érintés, jobb, mint a semmi! A soha sem simogatott gyerek inkább megvereti magát, és ha nem itt kezdődik a nyomor, akkor hol?

Az évek hozták, hogy a félelem hullámai, mint egy ablaktalan fal, sötét odú mélye, rendszeres nyári gondja lett. Rejti és védi a világtól, közben a félelem nő, mert a bajok forrása benne és régről. Depresszió. A belső tér máskor vigaszt adó végtelensége már nem szabadság, hanem mindent pusztító szörny. Irma azt mondja, utóbb, ha már elég mélyre kerül, mindig föléled az életösztöne, és elkezd boldogot játszani, amitől valóban az lesz a végén. Például elképzeli, hogy mindene van, de semmi sem több a kelleténél, csak annyi, hogy ne kínozza hiány. Néha utazást játszik, hogy nem is biciklin ül, és nem is a pék a cél, hanem hogy tovább. Bécs, Zágráb, esetleg Görögország, de oda már kettőzött álmodás: térbeli mellé időutazás is. Mankó, egérút, levegő. És az ölelés, az érintés kell, bár az nem is mindig olyan egyszerű. Végső esetben macskát, olcsó és hatásos gyógyszer a simogatás.

Irmához ilyenkor, mint dögre a legyek, jönnek a kéretlen segítők, az életvezetési tanácsokat osztogatók. Önző és első elvárásuk, hogy a saját lelki nyugalma miatt legyen szívélyes a váratlanul betoppanóhoz. Emlékezzen, hogy a régi, boldogabb időkben még tárt kapu téglatámasszal volt a természetes, és aki betért a portára, ott órákra megállíthatta az időt. Vendégszeretőbb, otthonosabb közeg volt, élő hagyományok. Az, miközben minden falusi tudta, hogy a jószág nem várhat, tehát az etetés, a fejés órájában nem, és ebéd közben sem illett szomszédolni, még a koldusnak is meghatározott órája volt. Ha a vendég mégis alkalmatlan időben jött, nem álltak le miatta a hátsó udvari munkák, és támaszthatta a léckerítést, vagy ücsöröghetett a garádicson, menet közben oda-odavetettek neki egy szót. Vagy ha délben érkezett, és a ház asszonya bár ebédet ajánlott, de terítékkel nem tüsténkedett, és széket sem húzott pótlásnak, a kínálásra azt illett mondani, hogy köszönöm, már ebédeltem otthon.

Most meg jön az önjelölt prédikátor, ellentmondások porvihara szembe-szájba, hogy mennyire rémes és unalmas, észre sem veszi. Amiben igaza lenne, az is hitelét veszíti, előadása, erőszakossága, személye rontja. Tanácsok zápora kéretlen és csőstül, a levegőt is elveszi, miközben mentene az egészséges életnek, a biztonságos holnapnak, egyedüli igaz vallásnak, terméknek, szernek, divatnak, de valójában azt sem tudja, hogy mi a bajod. Új idők és világvég, korszakváltás, régi elvek újra magyarázva, neofita meggyőződés és meggyőzőerő. Idegen tanokkal traktálna az egyik, a másik máris falaztatna be keleti ablakot, ajtót nyitna délre. Istent rombolva idegen istenekkel rakná meg a szobát, halas képet akasztana a falra, és nem veszi észre az undort a dermedt szemű kopoltyústól. És nem hallja, hogy itt soha sem lesz fémből a bútor, mert pont jó a fenyőágy és az asztal, akkor is, ha elkárhozol, vagy ha majd pont ettől nem leszel boldog!

Irmának nagy az egója és lehetetlen megváltani, morog a látogató, aki mire elmegy, csupa görcs, mindenféle indulat és megdöbbenés, mert Irma nevetve a saját gyógyszerét kínálja neki: egy emberi, önfeledt ölelést, mert ő eddig a fölismerésig már végre eljutott.


http://www.magyarszo.com/fex.page:erintesek