2013. február 7., csütörtök

Elég a kevés – rend a lelke

A keskeny járdán trágyalé-patak, ahogy ebben az utcában, ebben az évszakban mindig. A környékbeliek megszokták, mint az előző ősz pépes maradékát, a járdát esős időben járhatatlanná tevő vastag réteg diófaavart is. Aki bírja terpesszel, az átlépi a barna eret, aki ügyetlen hozzá, az arra vigyáz, hogy ne fröccsenjen a lábára a lé. Az itt élő a közelmúlt hozadékaként beletörődő. Két napig zavarja a legújabb rendellenesség, de a harmadikon visszabújik, és nem lát, nem hall – úgy gondolja, hogy mindenkinek jobb így. Közben, ahogyan a kinti, úgy pusztul a belső világa is. Jenő szerint az ő korában óvatosan kell élni, megpróbál másokkal hadakozás nélkül, amiért elvárná, hogy cserébe őt is hagyják békén. Például az összeveszést kerülve hallgat, esetleg magában káromkodik, ha reggelre a saját udvarában a szomszéd kutyája szalagosra tépi a szemeteszsákot – gondolta, hogy a gaztettre csábító marhacsontot áthajítja a falon, amin a kutya is átjár, de mivel a szomszéd rossz néven venné, inkább a szemeteszsákba tette közvetlenül a pernye után. Néhány halkonzerves doboz, tisztítószerek kiürült flakonjai, élüket veszített borotvák, két pár használhatatlanná lyukadt zokni következett, csomagolóanyagok. A zsák bekötése előtt egy páratlan és lyukas teniszütőt is belegyömöszölt, amit valaki az utcáról a kertjébe hajított, olyan erővel, hogy az egészen a túlsó mezsgyéig repült. És a szemét közötti réseket betöltő kis üvegek! Néha hetekig sem, máskor gyakrabban tart szemlét a mezsgye mentén, és a sűrű hajlongásnak, a szúrós szederindák közötti kutakodásnak legalább fél vödörre való konyakos, pálinkás és egyéb italcímkés üvegecske az eredménye. A közeli bolt egyik törzsvásárlója, aki kizárólag ezért tér be az üzletbe, Jenő portája végénél nyeli le az utolsó kortyot, és hol csak lazán beejti az indák közé, hol olyan messzire dobja a kertbe, amennyire csak tőle telik. A megváltoztathatatlan dolgokba való belenyugvás jó példája, hogy Jenő ezen már nem izgatja magát: időnként fogja a vödröt, és begyűjti a két utcával arrébb lakó ismerős testi és lelki nyomoráról tanúskodó üvegeket, és a saját szemeteszsákjába teszi. Eleinte még leste, tetten érte, szólt neki, hogy ne szemeteljen. Az eredmény: másnaptól ugyanúgy gyűltek az üvegek, mint addig. Jenő akkor megfenyegette, hogy egyszer a sötétben dagadtra veri, de az is hiába volt. Végül egy egész hónap gyűjteményét befordította az illető kiskapujába, csakhogy akadt rá tanúja, aki megnyugtatta, hogy ha nem szedi föl azonnal, följelenti. És nem érdekelte a magyarázat, hogy ez csak szemet szemért. Mit tehet a világ ellen, aki idős és egyedül él? Az ő korában már maga az élet a főnyeremény. Mintakövető magatartás: a családja is úgy élt, hogy nyelt és hallgatott. Ne izgassa magát, két infarktus után simogasson macskát, és nézze az időt, hogy múlik! Ébredés, számítógép, kávévíz, fürdőszoba, a tükörben az ismerős arc. Falat étel, tenyérre rázott gyógyszerek, hunyt szemmel kortyolt víz. Közben Irmára gondol, hogy Irma is így. A forró kávé első, óvatos kortya, a jól beosztott keserű íz élvezete, mindez egymástól távol, de jó. Néha azt gondolja, ennyi elég, máskor nekilódul a szív, és akkor már Irma ellen késő. A gyógyszert hiába nyeli emelt adagban, lélegez mélyeket, a szíve, mint amikor azt próbára téve hegynek fölfelé teljes gőzzel trappolt, sokáig nem nyugszik. Itt Irma az életveszély, nem a portájára dobált üvegek, a szétrágott zsák, a trágyaléből a tó! Nem adhatja magát szabadon az önkívületnek, mondogatja, és a szerelem ne kívánja tőle, hogy elhagyja az eszét! Már-már belerokkan a lemondásba, amikor Irma váratlanul belép az ajtón, és Jenő belátja, hogy Irma ellen az elszánás kevés, Irma legyőzhetetlen – pusztán csak azért, mert ő már régen nem játszik háborúst. Jön, öleli a szederindákat, és hiába kapaszkodik arcába, csontos, ráncos kezébe a sok kicsi karom, elővadássza a legrejtőzőbb üvegeket is. Gereblyéz, söpröget, takarít. És ezektől Jenő szíve lassan megnyugszik, boldog.