2011. június 30., csütörtök

Boldogság, vagy valami hasonló

Nehezen megnevezhető érzés, vagy inkább állapot: néha megtapasztaljuk, látszólag ok nélkül, és többnyire váratlanul. Azt mondjuk rá, más szó híján: boldogság. Mint egy felhő, ami hirtelen megtalálja és beborítja az embert. Tudni kellene, hogy mi idézi elő; ha volna egy biztos recept, akkor a megfelelő hozzávalókból kikeverve bármikor tetőtől talpig boldogok lehetnénk.  
Nem állítom, hogy én ismerem a receptet. Sőt, azt sem állítom, hogy évente úgy várom az első rigóhangokat, hogy biztos vagyok benne, ha majd meghallom, akkor boldog leszek. Mindenesetre, nálam valami köze csak van a kettőnek egymáshoz: a rigóhangnak a boldogsághoz. Kiénekeli a mélyből a létezésnek szóló tiszta érzést, a hálát mindenért, ami embernek kijutott.

2011. június 17., péntek

Ablak a mezőre --


Vendégségben a Szélső utcában

A falu utolsó utcája hat házból áll, túloldal nélkül, arccal a mezőre fordulva. Két házat az idő szaggat, gaz ver fel, lakatlan. Kettőben menekültek élnek: fiatal házaspár három kisgyerekkel az egyikben; idős asszony a másikban, akinek férje épp csak segített elrendezkedni az új helyen,  és máris a közeli temető első menekült-halottja lett. Az özvegyasszony a fiatal házaspárral tartja a kapcsolatot, és a falu központjában lakó sorstársaival. Magyar szomszédai leginkább szerbül köszöntik, amit ő leginkább magyarul viszonoz. Talán félelemből, talán tiszteletből. Két "őslakos" család él a Szélső utcában: egy középkorú házaspár,
akik a helyi vállalatban dolgoznak, lányuk a közeli városban lakik, ritkán jár haza, meg van a maga baja, mentegetik a szülők. Az utcán csak a kisgyerekek hangolnak, forgalom nincs, betonút sem, csak egy keskeny aszfaltsáv a házak tövében. A kocsiút is zöld, szinte a túloldali mező része, a határvonalon az orgonabokrok kékeslilája.

2011. június 3., péntek

Az éjszaka madarai

Én az előttem lévő sokutcányi távolság miatt méltatlankodtam - mert az út már kifáraszt -, de nem értettek meg. Arra feleltek, amit hallani véltek: jól esett nekik ha vigasztalhatnak. Azt hitték, hogy ajándékként fogadom, és hálás leszek az aggodalmukért. Legyintettem, nem dünnyögtem tovább. Csodálkoztam gyávaságukon, hogy nem mernek szembefordulni a