Zengett az éjféli ...

Szabó Palócz Attila, Magyar Hírlap

2007. márc. 31.
Zengett az éjféli kert, a környék kutyái mind minket ugattak

Negyvenévesen elkezdeni az írással kacérkodni előnnyel is jár: eleget látott már az ember a világból ahhoz, hogy tisztában legyen vele, senkinek se nélkülözhetetlen az, amit megír, csak saját magának van szüksége rá.

A vajdasági magyar irodalom egyik legizgalmasabb alakja Nagy Farkas Dudás Erika. Szokatlanul későn, már a negyvenedik életévén is túl kezdett el publikálni – igen nagy ikerrel. Az egyik legjelentősebb vajdasági internetes folyóirat, a zEtna állandó szerzője, de elbeszéléseivel jelen van az összes fontosabb folyóiratban.


– Te szokatlanul későn jelentél meg a vajdasági magyar irodalomban, olyan életkorban kezdtél publikálni, amikor mások már vagy ismert szerzők, vagy kiábrándult és megkeseredett alkotók. Miért alakult ez így?

– 1960-ban születtem Bácska közepében, Kishegyesen, abban a faluban, ahol a legnagyobb az egy főre eső írók száma. Eszemben sincs oda kilyukadni, hogy azért kezdtem el írni, mert a „hely kötelez”, még csak nem is tolom magam az írók közé. Csak azt akarom mondani, hogy igen, ez is Kishegyes, amiről – sajnos – csak az terjedt el az utóbbi időben, hogy koldusszegény és nyomorúságos, lebombázott épületei is nyolc éve virulnak sorsukra hagyva. Tisztázzuk mindjárt az elején: ide nem hullott le egyetlen bomba sem, bár annál szomorúbb némely épületek magába omlását látni, vagy a lakatlanná váló házakat, melyek egy részét csirkeóllá fokozták le a tulajdonosaik.

– A környezet hatásának mondhatjuk, hogy az irodalom felé fordultál? Feltételezem azonban, hogy értek irodalmi hatások is...

– A nyomorúság lehet ösztönző erő, vagy lehet nyersanyag, amiből aztán építkezhetsz, főzhetsz, amit akarsz, mindörökké. Kilenc évig élt Marquez azon a helyen, amiről aztán egész életében ír. Most már azt is tudod, hogy ki a kedvencem. Krúdy, Krúdy mindig, a kezdetektől. Bár ez így nem jó, mert mindig a hangulattól, miegymástól függ, hogy éppen ki a kedvenc. Hosszú ideig Sylvia Plath naplója volt a kísérőm és a kísértőm. Rilke, Dylan Thomas. Nagy László versei. Vagy csak egy-egy vers, próza valakitől, de a többi műve nem. Divat, fölkapott művek általában nem érdekelnek. Gyerekes dacból nem olvasom az éppen trendit. A ló másik oldala ez, tudom. Aztán persze, ha már a kutya se ugatja meg, mintha életemben nem hallottam volna róla, kézbe veszem, és magam fedezem föl.

– Mi az, ami ennyire különlegessé teszi Kishegyest? Úgy mondtad: itt a legnagyobb az egy főre eső írók száma...

– Van abban valami csodálatos, hogy ha elindulsz a budai hegyek tövéből lefelé, délre, akkor a reménytelenül sík vidékek után ez az első magaslat. Két, sorsomat meghatározó hegy között ez a kicsi magaslat. Micsoda illúzió! A völgy a rejtőzést kínálja, megállót. Vonaton, ha jössz lefelé, megérted, miről beszélek. Nem szeretem a síkságot, az erdő, a hegy a lételemem, fogalmam sincs, miért éppen ide születtem.

– Kitértél a válasz elől. Mivel magyarázod azt, hogy szokatlanul későn tűntél föl írásaiddal?

– Az idők multával biztosan szelektálódtak az emlékeim, és fogjuk rá, hogy szándékosan hagytam meg azokat, amelyek valamiképpen az írással kapcsolatosak. Az első leírt betűkre emlékszem, és az öregszüleim vastag, sötét szürke könyveire, amiket a konyhaszekrény tetején tartottak. Persze nemcsak leporolni szedték le őket, hanem rendszeresen forgatták. Egzotikus tájak leírásai, történelemkönyvek, és számos olyan regény, elbeszélés volt ott, amit olvastak is. Cserélgették egymás között. Most csak arra próbálok rámutatni, miért lett elengedhetetlenül fontos életkellékem az olvasás és az írás, és minden, ami ezekkel kapcsolatos lehet. Apám és szüleinek levelezése, az ötvenes évek elején. Abból máig van mit tanulnom. Nyálazott tintaceruzával írt levelezőlapok őrzik apám folyamatos panaszait, már ami a kosztra, a körülményekre vonatkozik. Az ilyesmi, mondjuk, egy-egy levélnek a fele, de a folytatás az olvasmányairól szól. Könyvek kérése, apjának adott utasítások, hogy melyik regényt mire cserélje, és mikor küldje el neki a csomagban a hurka, kolbász mellett. Kalácsot ne is küldjön, ő úgysem szereti, és mindet mások ennék meg, inkább a könyveknek hagyjon helyet. És ami megfogott a levelezőlapokat olvasva, az a gyönyörű tájleírás, a tenger illata, moraja, a hullámok sziklamosó ereje hatvan év után is ott van azokon a sárgult papírokon, a betűk elmosódva, fejből tudom már minden sorukat.

– Vártam, hogy te mondd ki, de mivel nem tetted, nekem kell: végigcsináltál mindent, amit a hagyományos falusi környezet elvár egy asszonytól, „tisztes családanyától”, felnőtt gyermekeid voltak, amikor publikálni kezdtél...

– Gyerekkoromban a családi példát látva, de a helyi, már sajnos az öröklét könyvtárában őrködő Kollár Lajos könyvtárosnak is köszönve, mindenevő könyvmoly voltam. Azóta számtalan könyvet olvastam újra, hogy az írás felől próbáljam megközelíti, írói műhelyekbe szökjek be. Kilenc évvel ezelőtt, amikor egy reggel úgy ébredtem, hogy a közösség felé már nagyjából teljesítettem – családalapítás, négy gyerek útra készítése –, és ideje a legszemélyesebb életem felé is leróni ezt-azt, fejest ugrottam abba a másféle látást kívánó olvasásba. Nyalábszámra hordta hozzám az egyik veszprémi ismerősöm az irodalmi lapokat, könyveket szereztem be, vadásztam a róluk szóló kritikákat, összevetettem a saját véleményemmel, állandóan írtam, mindent az írásnak rendeltem alá. Negyvenévesen elkezdeni az írással kacérkodni előnnyel is jár: eleget látott már az ember a világból ahhoz, hogy tisztában legyen vele, senkinek se nélkülözhetetlen az, amit megír, csak saját magának van szüksége rá.

– A falusi környezet pedig ideális táptalaja ennek...


– Itt nem lehet nem írni. Képzeld el, hogy egy reggel gyanútlanul elindulok a napi ebédhez valót megvenni, és elmegyek egy lakodalmas ház előtt. Az új pár elé szórt rózsaszirmok még a járdán, fonnyadtan, feketén a taposásától, összetöpörödve a tegnap még friss, illatos virágok. Szalagok a kerítésen, masnik, törött üvegek a fal tövében, két kutya cselleng a kapun kívül. A sátor még áll az udvarban, de a kelékek javát már pótkocsira rakták. A sátorból sikoltozva síró csecsemő hangja szorítja háttérbe a harmonikaszót, kivehetetlen, hogy mit is játszik az elfáradt zenész. A zenész mellett, az asztalnál a babakocsit mozgató férfi, aki szabad kezére borulva olyan, mint aki alszik, és cseppet sem zavarja a sírás. Néhány lépésnyire a sátortól egy lakatlan ház omladozó fala látszik, ablakain szúnyogháló helyett kerítésdrót, az üvegtelen szárnyak régen festéküket vesztették, vastag porréteg tapad hozzájuk. A por nem az utca pora, hanem bentről, a csirkeóllá züllesztett szobákból jön. Hatalmas ventilátorok fújják kifelé az iszonyú bűzt, port és pihét, a szél a lakodalmaskodók maradéka felé viszi, és minden bizonnyal vitte előző nap is, az ünneplőruhás menetre. Hangok és képek őrződnek meg egy-egy séta, találkozás következtében, és azonnal átkerülnek egy másféle létezés műhelyébe. Ebben a faluban minden irodalmi nyersanyaggá képes válni, csak tudni kell fölhasználni.

– Lesz elég időd a kibontakozásra?

– Ahogyan öregszem, vagy mondjam csak úgy, hol múlnak az évek, ellentmond ennek, de azt érzem, egyre több időm van. Sok dolgot nem kell már teljes odafigyeléssel tennem, rengeteg erő marad, amit a szemlélődéssel, a dolgok alapos megfigyelésével tölthetek. Már nem kell összpontosítani a létfenntartás elengedhetetlen dolgaira, bizonyos dolgok mennek maguktól, például az emberi kapcsolatok is, és kevesebb a megrázkódtatás, elkezdődött az elengedések megszokása, negyvenen túl már érzi az ember, hogy nem lehet örökre megtartani semmit sem.

– Mit éreztél, hogyan fogadtak, amikor negyvenévesen megjelentél írásaiddal?


– Az írásnak nagyon sokat köszönhetek. Csodálatos embereket is, akiket hol a hívás, hol a véletlen hozott el a kertünkbe, ahol az akácokat, örökzöldeket látva minden roppant egyszerű lesz. Egy kávé, egy kis pálinka, és az addig soha sem látott vendég is úgy ül mellettem, mintha valamikor már beszéltünk volna egymással. Értjük egymást. Aztán kinek-kinek találok egy részletet, egy visszautaló mondatot arra a nyárra, erre a kertre. Azt hiszem, jó dolog bekerülni mások művébe. Jobban vonz, igazabb, mint a szembe mondott dicséret.

– Szeretnél fiktív szereplővé válni?

– Ugyan, ez most olyan, mintha nem is lenne valóság, csak a megírt világom részlete. Pedig igaz, éppen most szúrtam szét a lábam a ritkításkor rosszul kivágott cserjék között. A kert, ami jelkép, és valós életterem is. A világon a legfontosabbnak tartom, hogy visszataláljunk, amíg nem késő. Ez a „visszatalálás” vonatkozik mindenre, önmagunktól kezdve a természetig. Visszatalálni mindenkinek a rendelt dolgához. Utálom a nagy szavakat, jó lenne, ha mindez nem úgy hangzana. Jó lenne, ha beszéd és írás nélkül is érthető lenne. Amikor a hosszú hajú vallástudós bement a málnásba, néztük. Te írod meg, vagy én, kérdezte az egyetemi tanár. Aztán a pesti író története. Akitől zengett az éjféli kert, a környék kutyái mind minket ugattak, pedig csak a már sokszor előadott műsorát vette elő. Végül a helyi színeket is vegyítve megtiltotta, hogy az ezüstfenyőket kivágjuk, mert ő beléjük költözött a sokadik pálinka után. Ezeket nem lehet így elmesélni, vagy csak én nem tudom, és ez a nagyobb baj. Majd egyszer. Megértenéd, miért csoda itt, ebben a faluban élni.

– Korábban miért nem jelentkeztél írásaiddal? Csak a gyermeknevelés kötött le?

– Görcsös félelem tartott vissza minden közösségi dologtól, közben meg azt szerettem volna, lássák már meg, hogy én is vagyok. Biztosan ez volt a fő ösztönzője, hogy írni kezdtem. Ez a táj különben is az olyan magányos tevékenységeknek kedvez, mint az írás. Vágyakozás, sértettség, düh és dac, magány és melegség utáni vágy, az egymást kizáró dolgok akarása pusztít, amiből az írásban kell visszaépíteni magamat, megélni a születés extázisát.