2013. február 28., csütörtök

Útra kész asszonyok

Dédi vasárnapi táskájában csak a csontkeretes szemüvege, a kapcsos imakönyve és a szépre hímzett, horgolt szegélyű batiszt zsebkendője volt. Utóbbit néha finom mozdulattal arcához érintette, de orrtörlésre a zseb mélyéről marokba gyűrten előszedett másik zsebkendőjét használta, amit a már foltozhatatlan rossz ágyhuzatból szabott ki és szegett el, majd nevezett ki a hétköznapi feladatra. Tüsszentéskor el kell fordulni, tanította, és akkor az emberre az a zsebkendőnek csúfolt rongy sem hozhat szégyent. A halotti ruhái közé is becsempészett egy ilyen elszegett lepedődarabot, miközben a látható helyre, a fekete blúza zsebébe a legszebben hímzett zsebkendőjét tette.
*
Könnyű a szép macskát szeretni, de szeresd öregen, betegen, és amikor már mosdani sincs ereje! Irma türelmesen kezeli a macska sebeit, könyörgi bele a vizet, közben ő izzad, jajgat a tehetetlenségtől, a másik meg időnként keservesen fölnyávog. Bátor irgalmasság kellene, és belenyugodni, hogy vége, mondom kívülállóként és elfordulok. Irma maga sem tudja eldönteni, hogy ilyen kétségbeesett ragaszkodás lenne-e a szeretet, vagy csak gyáva rábólintani az állatorvos ajánlatára, aki mindennap fölajánlja az ingyen altatást. Irma néha már az felé hajlik, de olyankor a macska mintha érezné, fölélénkül, már-már virgonc. Joga van a betegségéhez, a fájdalmához, élni. És a saját halálához is, mint néhány napra rá kiderül. Egy reggel a szokott helyén nem találva órákig hiába keressük, sem közel, sem távol nincs. Végül Irma látja meg a tőlünk harmadik kert egyik birsalmafája alatt, a rakásra gereblyézett puha mohaágyon. Irma azt mondja, hogy már a hetedik macskáját temeti. Később újságot tesz elém, cikk körbefirkálva, pirossal jelölt fotók. A képeken egy-egy szobabelső, minden szobában egyetlen személy: nők, asszonyok fotelben, egyszemélyes ágy szélén, díszpárnás rekamién ülve. Ünnepi hangulatú beállítások, a közeg mégis olyan meghitt és otthonos, hogy meglesni őket már-már illetlenség. Komoly tekintetű, idősebb boszniai nők ülnek a halotti ruháik között, a szokásos hálószobai berendezésekkel, vagy az egyetlen szobában élő idős ember kellékeivel körülvéve. Néhol a jólét látszik, máshol érezhető a szegénység, de a képeken közös az utolsó útra minden apró részletében átgondoltan előkészített holmi. Irma azt mondja, hogy akár ő is lehetne az egyik fénykép főszereplője, mert több éve kinevezett egy fiókot, ahová a halotti ruháit gyűjti. Van úgy, hogy hónapokig sem nyúl hozzájuk, mert ahogyan ő minden percben indulásra kész, a ruhái is rendben vannak, hiánytalanul minden darab a helyén, de néha elfogja valamiféle változatosságra törekvés, és elveszi belőlük az időközben meguntat, hogy kicserélje egy másik, frissen szerzett darabra. Néha kizárólag feketében képzeli el magát az elporladásban, máskor, ha kedve tartja, és a lázadó természetének enged, például virágos blúzt tesz a fekete bársonyszoknya fölé, vagy a sima fekete harisnya helyére azt a kockásat, amit még Tildánál vett, ugye én is emlékszem. Hát persze, de Tilda boltja legalább húsz éve nincs, és akkor még Irma lába sem volt ilyen visszeres. Az mindegy, úgy sem látszik. Nevetünk. A fiókban a magas sarkú cipője állandó, a lapos elképzelhetetlen, mert akárhány évesen sem mondana le a női kelléktár szerinte legfontosabb ünnepi darabjáról, és ez lesz az utolsó ünnepi alkalom. Nekem azért mutatja meg a fiókot, mert valakinek kell tudni róla, hogy miben és hogyan öltöztessék, de külön és nyomatékosan megkér, hogy azt a piros sálat le ne merjem róla hagyni! És elképzelteti velem annak az utolsó éjszakának a szikrázó égboltját, ahol majd káprázat módjára tűnik el, a piros sál hosszan lebegve visz a mindig reménytelenül sápadt Tejútra némi színt. Irma szeme közben csillog, és talán hogy megvigasztaljon a rám törő nevezhetetlen, ismeretlen érzésekért, azt mondja, hogy te csak ne félj semmitől, te csak ne félj, és közben a fekete ruhák tetejére visszateszi a piros sálat, és a helyére tolja a fiókot.

2013. február 14., csütörtök

Szerelemnapi bádogrózsák

Jenő papagájt tanítana káromkodni, de az hallgat. Beteszi a hideg szobába, ahol az ágya is, mert azt álmodta, hogy füstmérgezésbe halt, és inkább ott alszik, ahol soha sem volt kémény. Álmában rosszakarói eldugaszolták a huzatot, megfulladt. Csak félig álom, mert valóságos füstre ébredt, szerencsére. Az öreg kéményébe fordult egy kilazult tégla, pedig nem volt fagy, hogy esetleg a mindig rossz tüzelője nyomán kicsapódó nedvesség miatt. Régebben egy bagoly okozott ilyen gondot. Játszottak, vagy verekedtek, nem tudni, aztán az egyik úgy esett bele, hogy a szárnya kifordult. Mennyi mindentől meghalhat az ember. Szerelemnapról beszélgessünk inkább, hagyjuk a halált! Akkor vissza az időben: képzeljem, még nincs sms, nincs chat, és a vezetékes telefonálás helyben is fényűzésszámba megy, nemhogy Szegedről hazatelefonálgatni, ami két, egymástól távol élő szerelmes bőbeszédűségét ismerve egy vagyon. Az első egyetemista hónapjában a telefonköltség mindent vitt. Elhazudott befizetések, kitalált bérletek ára, ellopott fölszerelésre hivatkozó levelek. A szülők kérés nélkül is küldték a pénzt, amíg volt, de aztán hetekig semmit sem postáztak. A szerelem az áldozatait bár hihetetlenül leleményessé teszi, és elvben nem ismer határokat se, a gyakorlat mégis mást hozott. Mivel a lepusztult családi költségvetés a heti hazautazását nem bírta el, az otthoni lány elmaradt. Megértheti, nem várhatja el – ilyen és hasonló mentegetőzések után decemberre az örökkének indult szerelem elmúlt. Vizsgák, hajsza következett, miközben ő már jócskán benne a korban, és az évfolyamtársai sorából kilóg – ma azt mondanák, hogy szingli, ami mégiscsak egy jól körülírt állapot, és azt lehet mondani a kényszerűségből élt egyedüllétre is, hogy elvből. Mennyivel jobb, mint ha a faluban úgy beszélnek róla, hogy vénlány, hogy agglegény, mert senkinek sem kell! Az öreganyja azt mondogatta, hogy aki nem alapít családot, az haszontalan, mint a bádogrózsák a pléhkrisztuson. Nősülni nem akart, de amikorra nagyjából lecsengtek az előző szerelem alatt testét elárasztó hormonok, új szerelme lett, egy évfolyamtársa, akivel ha korban kissé távol is álltak egymáshoz, de a kapcsolatuk a Szegeden töltött évei végéig kitartott. Nem tovább, mert a lány akkor már családot akart. Februárban kezdődött, akkor jött divatba a szerelemnap: boldog, mert annak ellenére is adhat valamit, hogy üres a zsebe. Négysoros szerelmes verset ír, rámegy az éjszakája, de az ajándék így legalább eredeti. Az átadást az irodalmi műsorra tervezi, több bátorság híján, valahogy majd a lány zsebébe csúsztatja. Hajnalodik, mire a vers miatti sikerélmény izgalma annyira lecsillapodik, hogy a folytatást is elképzelni: a lány ájult örömét, például amikor a kulcsokkal kirántott zsebkendővel az ő ajándéka is a bejárati ajtó előtti szőnyegre esik! A vers alá azt írta, hogy „Szeretettel szerelmedtől, Jenő”. A halmozott „e”-k zavarták, és abban sem volt biztos, hogy a nevét aláírja, de mivel elég vastag volt a jegyzettömb, és az éjszakából futotta rá, így sokszor javított, sokszor újra fogalmozott, kicserélt egy-egy megfelelőbbnek gondolt szót, és kimerülten dőlt ruhástul az ágyba, mire az átadandó változat mellett döntött. Hetekig leste az eredményt, valamiféle viszonzást remélve. De semmi, semmi az égvilágon, és később sem. Aztán lassan, mire kitavaszodott, a lánnyal mégis egymás közelébe kerültek, évekre társnak. A Tisza-part vízszagú lépcsőin ülve, már jócskán a nyárban tudta meg, hogy a lány nővére is szerelmes egy férfibe, aki annak az évnek februárjában egy verset csempészett a zsebébe, amit csak otthon talált meg a szőnyegen. Támpontnak csak a nevét adta meg, hogy Jenő, aki azóta nem jelentkezett. És Irma, kérdeném, de Jenő, mint aki a gondolataimban olvas, kirak az asztalra egy apró dobozt azzal, hogy Irma ajándéka. Egy pár füldugó. Ő egy csokor bádogrózsát készíttetett neki, most még fényesek, persze, lassan majd őket is megfogja a szürkeség. Illatuk nincs, de legalább nem is hervadnak el.

2013. február 7., csütörtök

Elég a kevés – rend a lelke

A keskeny járdán trágyalé-patak, ahogy ebben az utcában, ebben az évszakban mindig. A környékbeliek megszokták, mint az előző ősz pépes maradékát, a járdát esős időben járhatatlanná tevő vastag réteg diófaavart is. Aki bírja terpesszel, az átlépi a barna eret, aki ügyetlen hozzá, az arra vigyáz, hogy ne fröccsenjen a lábára a lé. Az itt élő a közelmúlt hozadékaként beletörődő. Két napig zavarja a legújabb rendellenesség, de a harmadikon visszabújik, és nem lát, nem hall – úgy gondolja, hogy mindenkinek jobb így. Közben, ahogyan a kinti, úgy pusztul a belső világa is. Jenő szerint az ő korában óvatosan kell élni, megpróbál másokkal hadakozás nélkül, amiért elvárná, hogy cserébe őt is hagyják békén. Például az összeveszést kerülve hallgat, esetleg magában káromkodik, ha reggelre a saját udvarában a szomszéd kutyája szalagosra tépi a szemeteszsákot – gondolta, hogy a gaztettre csábító marhacsontot áthajítja a falon, amin a kutya is átjár, de mivel a szomszéd rossz néven venné, inkább a szemeteszsákba tette közvetlenül a pernye után. Néhány halkonzerves doboz, tisztítószerek kiürült flakonjai, élüket veszített borotvák, két pár használhatatlanná lyukadt zokni következett, csomagolóanyagok. A zsák bekötése előtt egy páratlan és lyukas teniszütőt is belegyömöszölt, amit valaki az utcáról a kertjébe hajított, olyan erővel, hogy az egészen a túlsó mezsgyéig repült. És a szemét közötti réseket betöltő kis üvegek! Néha hetekig sem, máskor gyakrabban tart szemlét a mezsgye mentén, és a sűrű hajlongásnak, a szúrós szederindák közötti kutakodásnak legalább fél vödörre való konyakos, pálinkás és egyéb italcímkés üvegecske az eredménye. A közeli bolt egyik törzsvásárlója, aki kizárólag ezért tér be az üzletbe, Jenő portája végénél nyeli le az utolsó kortyot, és hol csak lazán beejti az indák közé, hol olyan messzire dobja a kertbe, amennyire csak tőle telik. A megváltoztathatatlan dolgokba való belenyugvás jó példája, hogy Jenő ezen már nem izgatja magát: időnként fogja a vödröt, és begyűjti a két utcával arrébb lakó ismerős testi és lelki nyomoráról tanúskodó üvegeket, és a saját szemeteszsákjába teszi. Eleinte még leste, tetten érte, szólt neki, hogy ne szemeteljen. Az eredmény: másnaptól ugyanúgy gyűltek az üvegek, mint addig. Jenő akkor megfenyegette, hogy egyszer a sötétben dagadtra veri, de az is hiába volt. Végül egy egész hónap gyűjteményét befordította az illető kiskapujába, csakhogy akadt rá tanúja, aki megnyugtatta, hogy ha nem szedi föl azonnal, följelenti. És nem érdekelte a magyarázat, hogy ez csak szemet szemért. Mit tehet a világ ellen, aki idős és egyedül él? Az ő korában már maga az élet a főnyeremény. Mintakövető magatartás: a családja is úgy élt, hogy nyelt és hallgatott. Ne izgassa magát, két infarktus után simogasson macskát, és nézze az időt, hogy múlik! Ébredés, számítógép, kávévíz, fürdőszoba, a tükörben az ismerős arc. Falat étel, tenyérre rázott gyógyszerek, hunyt szemmel kortyolt víz. Közben Irmára gondol, hogy Irma is így. A forró kávé első, óvatos kortya, a jól beosztott keserű íz élvezete, mindez egymástól távol, de jó. Néha azt gondolja, ennyi elég, máskor nekilódul a szív, és akkor már Irma ellen késő. A gyógyszert hiába nyeli emelt adagban, lélegez mélyeket, a szíve, mint amikor azt próbára téve hegynek fölfelé teljes gőzzel trappolt, sokáig nem nyugszik. Itt Irma az életveszély, nem a portájára dobált üvegek, a szétrágott zsák, a trágyaléből a tó! Nem adhatja magát szabadon az önkívületnek, mondogatja, és a szerelem ne kívánja tőle, hogy elhagyja az eszét! Már-már belerokkan a lemondásba, amikor Irma váratlanul belép az ajtón, és Jenő belátja, hogy Irma ellen az elszánás kevés, Irma legyőzhetetlen – pusztán csak azért, mert ő már régen nem játszik háborúst. Jön, öleli a szederindákat, és hiába kapaszkodik arcába, csontos, ráncos kezébe a sok kicsi karom, elővadássza a legrejtőzőbb üvegeket is. Gereblyéz, söpröget, takarít. És ezektől Jenő szíve lassan megnyugszik, boldog.