Műfajhatárt feszegető írás, és
az ismert Babits Mihály-vers tartalmi jelentésére utal: a valósághűség miatt a
riporter néhol kénytelen riportjának hőse lenni. Rendhagyó kezdőmondat, de
méltó a pályázati fölkéréshez: visszatérni oda, ahol már bizonyított az ember?
A meghívást figyelmen kívül hagyni elvből sem, de beállni a
versenybe az egykori győztestársak mellé olyan, mintha megduplázódott volna az
egyszer megmászott hegy magassága és nehézségi foka.
Valahol
Szerbiában, bánáti csend, semmiből a semmibe, elnéptelenedő falvak, szétvert
családok, világjáró unokák és röghöz kötött nagyszülők, jövőképtelenség, életek
félúton, határdugók és hasonló, témát összefogónak szánt gondolatok váltogatják
egymást. Lehetne a virágkötészetről írni, piacozókról, állatvédőkkel tenni egy
kört, vagy elmenni egy méhészetbe, derűsebb vizekre evezni, de ha késve fog
hozzá az ember, akkor abból főzzön, amije van. Személyes érintettség miatt
borotvaéltánc, tárgyilagosság elvárása magamtól, és ráadás-nehézség a túlközel.
Mint a pitypang terméseit, amikor szétfújja a gyermeki szeszély. Egy helyről,
de előre alig tervezhető irányba szerteszét futó családtagok, rokonok,
szomszédok. Biztos csak az, hogy ugyanabból a fészekből el, aztán amit Isten
ad, arra. Amit Isten ád, így mondják
felénk.
Kilátás
A kert nedves zöldben, a száraz
hónapok után minden rohamban pótol. Rossz májusi délután, mondta tanárom egy
régi, de hasonlón borús szombaton, és minden átmenet nélkül azzal folytatta,
hogy azt írd le, ami van, aztán beöltözött védőruhába, hogy megpermetezze a
balkon növényeit. Miért csak húsz év után jut eszembe, hogy a szomszédoknak
szólt-e, hogy csukjanak ablakot? Rejtett párhuzamok. Előre itt sem
figyelmeztetett senki, és most a többség nyög, de nagyon. Rossz májusi nap,
riportalanyaim már messze, velem a kezdőlap üressége, szorongás. A riporter
maradjon háttérben, jut eszembe, és hogy így írna egy kezdő. Pályázni is a
kezdők jussa, de az író mindig újrakezd, mint a riportalanyok itt. A kezdés
biztossága után a folytatás milyensége azon múlik, hogy ha váltani kell,
tudnak-e azonnal és helyes döntést hozni. Régi autóstérképek, Jugoszláviát ír
legtöbbjén, de a fél világot megrajzoló is akad. Nosztalgiából tartott rongyos,
közelmúlti kellékek. Szétterítek egyet, kereszttel jelölöm a magam helyét,
pontok a riportalanyok. A pontokat összekötve egy sokszög közepén a kereszt. A
pontokból vonalak a kereszthez is. Konkrét személyek és esetek vegyülnek el az
általánosban, átfedések. Utak kijelölése vonaton, repülőn, autóúton. A térképen
a gyalogútváltozat is ott, a legrövidebb út a piros pontok felé. Játék.
Pótcselekvés?
Az elsők között és újra itthon
Az első szerencsét próbáló
Olaszországban talált munkát. Itthon maradt férj, kislány. Karácsony előtt
három héttel indult a csoport. A tv, a magazinok, az internet javában kínálta a
karácsonyi ajándékokat, díszítési ötleteket, ők e közben vastag zoknit, sálat,
bélelt csizmát, utazótáskát gyűjtöttek be. Elköszönés a szülőktől. Az
előszobában még novembervég, egy leégett gyertya az ádventi koszorún. A szobába
benyitva először furcsa sötét, majd hirtelen körbefutó fények a díszes fenyőn,
karácsonyi ételek, ajándékok. Hogy neki is legyen otthoni karácsonya, azért!
Azóta ünnep akkor van, amikor van kivel megünnepelni. Ha a hagyományok
elvesznek, mi is veszünk. Mi a magunk teremtette hagyományokkal kapaszkodunk.
Közben ő visszajött, végleg, de az az egykor itt hagyott kislány mára elfelé
kacsingató felnőtté nőtt, és melyik szülő mer vállalni annyi felelősséget, hogy
azt mondja, maradj? Ő nem. Inkább galambokról, szomszédokról beszélgetünk,
másról. Hogy verset ír, hogy olvas, hogy kertészkedik. Boldogulnak valahogy.
Itthon.
Ahol Fellini kísért
Ünnepi ebédre készültek, jó
hangulatban. Megszólalt a telefon, a lány félrehúzódott, beszélt, azután sírva
ették tovább a levest. Ez ilyen. Lehetőség, gondolkodni nincs idő, ígéretes,
biztos, jó lesz. Igen, elmegy. Azóta tudja, senkinek sem kell hinni, és
kiszagolja, ki az, aki eleve átverésre játszik. Közvetítő, szállító, vagy akár
csak, hogy melyik fapados járattal még véletlenül se. Gyorsan kialakul, mit
vigyen. Először mindent, a kedvenc szőnyeget, sólámpát, csakhogy otthonos
legyen. Egy lepusztult gyárnegyed munkásszállójára? Nem volt még gyakorlata.
Szülei utána küldték a lábaskészletet, könyveket. Hatan nyomorogtak két pici
szobában, nem segített azon semmi cicoma! Jött az ősz, szénnel tüzelés, penész.
Négy hónappal mögötte betelt. Jut eszébe gyakran, útközben, hogy hova rohangál
az a sok ember szemből? Miért nem nyugodhatnak a fenekükön? Ő is volt
Olaszországban. Szállást ígértek, stílusosan Isten háta mögöttit: egy sok száz
éves kolostorban kaptak helyet, ami talán akkor volt bemeszelve utoljára,
amikor épült. Verona mellett. Csodálatos város, csak attól függ, hogy merről
nézzük! A nyakig gazos ültetvények felől ismerte meg, miközben unokaöcsének,
hogy örüljön helyette, azt írta haza, hogy meglátogatta Júlia erkélyét, de
tényleg. Az akkor öt éves gyerek úgy nézte a musical francia változatát, hogy
azt gondolta, nena a veronai barackosból és Júlia ismerik egymást.
A
búcsúkiflit nyolcszázas lisztből készítette. Ölünkbe és a szőnyegre hullik a
szezámmag. Minden harapásnál hullik, amíg tart a kifliből. Eszegetünk és az
evésre fogott csönd közelebb terel bennünket. Keresi a helyét, ahol lerakhatja
a holmit, ahol megvárják a tárgyak, és ahol kipihenheti a fél évig tartó
hajszát. Jó lenne itthon egy saját ház, de arra vigyázni is kellene valakinek,
ha ő a világ másik felén van. Nem érdekli a pénz, amennyi kell, mindig lesz.
Maximalista, de több helyen kiderült, hogy ez nagyobb baj, mint erény.
Átvágták, kihasználták, dolgozott, mint az állat. Nála ez alap. Dolgozz, és ne
törődj semmivel, indította el apja, néha csak ez a mondat volt a fejében, meg a
munka előtte. Sorra buktak szemében az egykor álomországok. Németország,
Ausztria. Hollandiában szép volt. Volt ott egy régiségbolt, mint a filmekben.
Negyvennyolc euroért vett hat kávéscsészét, eredeti díszdobozban, annak
köszönve sikerült épségben hazahozni. Szereti a porcelánokat, egyszer lesz
saját háza is hozzájuk. Néha kinyitja a kávéscsészés dobozt, öregház szaga van.
Érdekes elgondolni, honnan kerülhetett hozzá, és azt is, vajon kivel fog
ezekből kávét inni? Az a baj, nagyon boldog gyerekkora volt, mondja, és nem
tudja, kiheverhető-e? Most jönnek a pofonok, eleinte csak áll az ember és nem
érti, miféle szabályt szegett, hol tévedett, nem tudja kivédeni. Később
alkalmazkodik, nem elemez, csak elhajol, vagy visszavág, mikor hogyan a jobb.
Utolsó
közös séta a tavaszodó mezőn, szálló nyárpelyhek ragadnak orrba, szájba.
Értelmetlenül kivágott fák törzse, föltúrt táj, pusztuló épületek, az egykori
szépségnek nyoma se. Ló haldoklik egy földhalomnál, talán utoljára fölemelt
feje puhára esik vissza. Az ember értetlenül áll. Néhány éve fél falu oda
kirándult, most kóborkutyák, zörgő csontú kecskék, rémálom. Mégsem könnyebb
indulni. Azért született ide, hogy elmenjen? Ez lenne itt a dolga, az elmenés?
A helyemben azt adná címnek, hogy „Nem képzelt riport egy búcsúbuliról”.
Katasztrófahelyszín. Katasztrófa, hogy miközben ők itt kirándulónapon alig
vannak, otthon se többen, jó esetben ketten-hárman magukban, de hogy
összejöjjenek harmincan bulizni, együtt, olyan nincs. Nem „régen”, hanem öt éve
még tényleg voltak harmincan, mondja.
Indulás
előtti jár egyet, fejben töröl, jobban guruljon a bőrönd. Nem is az, hogy a
hely nélküle, hanem hogy egy darab élete megy pocsékba! Elhagyott nyárfarönkök.
Közönyt játssz! Újra, újra és újra! Figyeld a nyárfalombba gabalyodott szelet,
megnyugszol. Akkor is nehéz, ha itt nincs már semmi. Ha oda minden. Például ez
a hely. Azért még lesznek nyárfapelyhek, tudod, az a fehér puhaság, de akkor ő
éppen hol lesz? Néhány idegen fiatal érkezik, hátukon táskából ordított a zene,
most az is jobb, mint a csend. Elmegy Görögországba, ahol mindig süt a nap, a
görögdinnyék huszonöt kilósak, igen, igen, ez a Forró szél-ből, Surda.
Képeket
mutat. Drága hotel hátsóudvara, szeméttárolóra néző konténerlakásokkal. A két
sor között asztalon falhoz támasztott tükör. Cigaretta és gyújtó, ez sokba
kerül kint. Az udvarban, ahová a szállodaszobák, a konyhák mindenféle szagokat
szuszognak, kevés fű zöldell egy fa tövében, és máris éget az alig tavaszi nap,
megszorul a konténersorok között. Hamarosan zörgősre szárad a fű, és a forró
napok végeláthatatlan sorában felhőkről és esőről álmodik a konyhai kisegítő,
aki Bácska közepéből keveredett Ciprusra, és munka utáni, éjféli nassolással nyomja
el a vágyat az otthoni kert rigói, bagolyfiókái, a kismacskák, és Cukikutya
után. Pihenésképpen a svéd pincért veri el biliárdban, magányában Márai
hangoskönyveit hallgatja, nyelveket gyakorol, vagy ha szabadnapos, Nicosiába
vesz buszjegyet. Köveket rak egymásra a tengerparton. Lassan összeverődik az
előző évi csapat, csehek, oroszok, magyarok, horvátok, görögök, szírek. A
tavalyi idényzárás végére lefáradásukban még nem tudták előre, hogy idén mi
lesz, de ahogy közeledett április eleje, egyre többen jelezték, visszajönnének,
mert aki egyszer ott volt, visszavágyik. A szerelem szigetére, ahol a legenda
azt tartja, hogy aki párral jön, egyedül megy el, aki egyedül utazott oda, ott
találja meg a párját. Itt úgy lehet élni, hogy nem számít a tegnap és nincs holnap,
csak a jelen a fontos. Rossz pénz ott a munka bére, kevés, de a hangulat sehol
sem olyan jó, mint Cipruson.
Vallomásos
Nézhetsz a sarkon elforduló nagy
és szép kocsi után, ez nem hencegés, azért kellett ilyen, hogy biztonsággal
járkálhassanak, ne maradjanak félúton. Idejövet befér minden, például
szárazétel, egyéb kellék a családnak, mert a cseheknél olcsóbb, és kitart a
következő hazatérésükig. Munkásruhák apának. Vagy például a hátsó ülésen utazik
haza az irodaszék, nálunk legalább harminc eurót kapni érte. A többszáz lakásos
tömbház folyosóira sok dolog kikerül, és viszi, akinek kell. Költözés miatt
eredeti csomagolásban paplan, kinőtt gyerekülés, babakocsi, vagy utóbb az a
sok-sok bontatlan színes fonal. Az itthoniak fölhasználják, továbbadják, pénzé
teszik. Szégyen-e mindez? Fölösleges elmélkedni. Amire nem gondolunk, az nincs.
Homok. Strucc. Életösztön? Azután, ha az unoka megállapodik, az öregeket
utoléri a vég, Szerbiában eladnak mindent. Kihez hazajönni, ha a gyerek ott
alapít családot? Most még levegőben a kérdés, úton élnek. Félúton. De az öregek
ideje vészesen rövidül. Végleges megoldásról nem beszél senki, ma még nem.
Eszemben sem volt vezetni. Aztán
mégis levizsgáztam. Most vettem át az osztrák engedélyt. Szétvert házasságok:
végül olyan a kétlaki élet. Nekem ne csak a pénzt küldje itthon élni, neki meg
munka után az üres lakás maradjon! Este az okostelefonok órákon át. Utána
mentem, hogy meleg ebéd várja, hogy mossak rá, levágjam a körmét, krémezzem a
kezét, amíg a másikkal a laptopot nyomkodja. Dolgozom-e, kérdezik otthonról, de
hogy a gyerekkel mi lenne közben, azt nem kérdezik. Laptop, meg a többiek: az
én gyerekem nem ezekkel nő föl! Öt éves kora óta olvas, magyarul
keresztrejtvényt fejt a vécén, német Taschenbuchot olvas ébredéskor, tizennégy
versszakot elmond a Toldiból. Fél éve kukkot sem tudott németül, most Jézusról
beszélgetett az osztrák tanárnőjével, és amíg Tatamama van, biztosan nem felejt
el magyarul. Fejből énekelte a Himnuszt, közben sokan csak tátogtak, amikor
vettük át a kettős állampolgárságot. Nem félek, hogy buta marad a technikához,
abban a kevés, korlátozott időben pont eléggé beletanul.
Szerepcsere. Régebben ők vitték
a heti csomagot az alig megszületett gyerekkel elvált, anyuka-lánynak. Jól jön
most visszafelé. Nem az anyagiak miatt a nyomorúság, mert öregembernek kevés
kell. Arról beszél, hogy mennek, mindig elfelé mennek! Alig ideérnek máris
egyik erre, másik arra fordul a sarkon! Mennek, mindig csak elmennek! Folyhat a
könnye, szégyenszemre, kikíséréskor. Párjára nézve viccesre veszi, hogy ej, de
szenilis vagyok, mindenen bőgök, és saját könnyén át, de mivel rossz is a
szeme, nem látja, hogy a párja is sír. Nyárfapehely után kapkodva, lopva
törlődik szárazra a szem, az arc.
Mondom a Gyereknek, vigyen
magával Bécsbe. Azt válaszolja, ha majd por leszek kerek dobozban, zsebbe
velem, útlevél sem kell, és a vámos sem vesz észre. Nevetünk, de előzménye
volt. A búcsúkiránduláson azt mondtam – nem viccből! -, hogy mivel született
síkságiként egész életemben a hegyek után vágyom, a hamvasztóból hazafelé a
kedvemért kerüljenek arra, a hegygerincen szórjanak szét. Mama, megoldjuk,
mondták: a Toronynál megállunk pityeregni, téged fölrakunk a kocsi tetejére, és
úgy jársz, mint apa táskája a tankolás után: elveszel! Az urnát eltapossa egy
autó, téged széthord a szél, leszel mindenfelé.
A hét éve nálunk használat
játékait úgy sejtem, idén csak nosztalgiából kérte. Szedegetek utána,
visszahallom beszélgetésünket, hogy Kisfiam, minden elmúlik, fáról a levél,
végül a fa is, de a fa mégsem szomorú! Mama, sóhajt, a fa ugyan miért lenne
szomorú, ha nem is megy el innen soha? Nem ugyanarra gondolunk, mondom, erre ő
azt, hogy dehogynem. Másnap a visszaindulási szertartás: a „csak még ezt az
egyet akarom mondani…” kezdetű elköszönés vagy hatszor hallatszik, csúszik le
hatszor a szélvédő. Ha te is elmúlsz, akkor én szomorú leszek, mondja utoljára.
Üres a szoba, csak kockák,
összerakósok szerteszét. Félek attól az utoljára elrakodástól, amit nem követ
már több önfeledt, itthoni játszás, és amit részéről a következő hazajövetelkor
egy hárító mozdulattal tetéz: hogy de Mama, én ilyesmivel nem játszom, nem
vagyok már dedós! Már-már undorító önsajnálattal látom a kockákkal, apró
játékokkal teli, zörgő dobozzal visszaforduló öregasszonyt, és hogy a helyére
visszatett dobozból az a zörgés most hallatszik-e, vagy a majd-ból, a lényeget
nézve mindegy.
Ha akarat van, lesz hozzá út is,
bíztat, de valószínű, hogy ő is ehhez tartotta magát, amikor a boldogságért
kiböjtölt néhány évet. Egy napra hazalátogat, autóbusszal jön család nélkül,
hogy visszafelé végre a nagymotor is Bécsbe kerülhessen. Egy héttel húsvét
előtt, még a beduguló határátkelők előtt. Gyertek ki elém az autóúthoz, vagy a
buszról leszállva hívok egy taxit. Észnél kell lenni a telefonnal, a múltkor is
leszívott egy százast, azt sem tudom, miért. Visszafelé motorral megyek, ne
sokat készíts, inkább semmit. Csak a gyereknek, hogy Tatamamától legalább
valami csekélység, egy csokinyuszi bár. A végére tele a motorostáska.
Bioboltból rendelt magok, len, csia, mák, szezám… és a többi. Szerbiában
olcsóbb. Már a boltos is hevenyészve csomagol, alig lezárt papírtasakok, nem
eléggé tapadó ragasztószalag, ráadásul az otthoni kapkodásban csak az a vékony,
szélben könnyen szálló füleszacskó akad, és a végén minden egybe kerül, csokik,
magok, szerszám és alkatrész bele a motorostáskába. Másnap reggel a szokásos,
már ismét bécsi jó reggelt, Tatamama, hogy vagytok?
…. mint a mesében. Mire Apa
hazaért, a magokból csak az maradt, ami még összeszemetelhette az előszobát. A
rosszul csomagolásból kiszabadultak, bele a gyenge zacskóba, az a hatszáz
kilómétert nem bírta, valamelyik szerszámtól kilyukadt és a hátitáska
szelelőlyukain szépen lassan elfolytak a magok. Szóródtak, vitte őket a szél,
Bácska közepétől egészen Bécs belvárosáig, a lakásig jutott. Vezérszál, hogy
aki elszórta, tudja, honnan indult, hová érkezett? De mint a mesében a morzsát,
a magokat is föleszik a madarak. Elveszik a visszaút?
Ezek ölnek meg, ezek a hülye
gondolatok, párhuzamok!
Hosszú csönd.
Elkellene hazudni, hogy rossz a
vonal, kikapcsolni a wi-fit…
….de a nyuszicsomaggal mi van,
jut eszembe még, ugye örült a Gyerek?
Mama, kapcsoljuk be a kamerát,
szólal meg a háttérből az érintett.
Túlságosan közeli, torzult kép:
két szétterített tenyerén egy maroknyi csokipapír, csokoládédarabok, a gyűrött
borításon itt-ott kivehető nyuszifül, nyuszibajusz.
Apa későn jött, aludtam, amikor
a párnámra tette, reggel azonnal észrevettem, hadarja. Anyát kérdeztem, hogy ez
meg mi, anya csak hallgatott. Apa felelt helyette, hogy Kisfiam, ez Tatamamától
a húsvéti Laposnyuszi.
