A kert bűvöletében

Nyolcvan lépés a végtelenben

Nagy Farkas Dudás Erika tizenkét éve a beszélgetőtársam és éppen ennyi éve annak, hogy verseivel, novelláival rendszeresen találkozhatunk. Maradjunk még az évszámoknál: nem titok, az idén lesz ötven éves. Fogjuk rá, hogy az interjú apropója is ez utóbbi. De lehetne bármi más is, például a különösen jó kávék, amit közben kertjének ezüstfenyői alatt iszunk.


Akkor beszélgessünk!

A beszélgetésre fölszólítás inkább elnémítja az embert, mint szóra bírja. De elég bajos lenne, ha egy prózaírással foglalkozó ettől sarokba szorítva érezné magát. Semmi sem könnyebb, mint beszélgetésbe elegyedni, csak nyitottság kell hozzá. Képesnek kell lenni meglátni magunk előtt a másik embert és elég kíváncsinak lenni rá. Erről jut eszembe a kislány, akivel ma reggel a házunk előtt találkoztam, és néhány mondatnyit beszélgettünk. Ő szólított meg, hogy enyém-e macska? Választ sem várva simogatni kezdte, és azt mondta, hogy az övé a szobába is bemehet. És az miénk bejár-e a házba? Mondtam, hogy igen, de a konyhában nem szeretem, mert torkos. Sok macskakoszt kell neki, felelte komolyan, az ő macskája is rengeteget eszik, de tejet nem, mert attól hasmenést kap. És azzal köszönt el, hogy jót beszélgettünk. Pedig alig két percig figyeltünk egymásra. Vagy az öt éveseknél másként múlik az idő? Az még ide tartozik, hogy anyja eközben egy árva szót sem szólt, de legalább a gyereket hagyta társalogni. 

Igen, bármi lehet beszédtéma, például az is, hogy a jelened beteljesítése-e a gyermekkori álmaidnak? Álmodsz-e még valamiről?

Fontosak az álmaink. Egyik lányom lelkesen olvassa a neten, hogy a zsúfolt világvárosban, San Paolóban, hat percenként szállnak le a helikopterek! Csillogó szemmel kérdi, tudom-e, százegy éve lesz az idén, hogy a francia Louis Blériot átrepülte a La Manche-csatornát? Elképesztő teljesítmény volt, vagyont szerzett vele, amiből repülőgépgyárat és pilótaiskolát alapított. És képzeljem el, akkor csak két hónapig tartó tanfolyam kellett, és tizenhét perc repülés, hogy pilótaigazolványt kapjon a jelentkező! Most ha komolyan gondolja, több tíz ezer euró kellene hozzá és négy év Versecen. De ez őt nem akadályozza meg abban, hogy arról álmodozzon, egyszer Kanadában lesz pilóta, és küld nekünk repülőjegyet. Én csak a hajnali álomban szeretek repülni, mert az fölszabadító élmény, az egész napot meghatározza. Ötven évesen nem álmodozom, legalább tíz éve leszoktam róla. Célokat tűzök ki inkább. Az álmodozás a fiatalok kiváltsága, ötven éves korunk körül szerintem arra már nincs idő.

Ritkán mozdulsz ki otthonról, a megmutatkozásra sincs időd? Pedig az irodalom világában az érvényesüléshez elengedhetetlen a személyes jelenlét.

Fontos a személyes jelenlét – de nem az én célom kelléke a nyüzsgés. Ahhoz, hogy írjak, nem megjelenni kell, hanem fenéken maradni, csendben lehetőleg. A közéleti szereplés nekem nem áll jól, magányos alkat vagyok, a közösség felé a négy lányom fölnevelésével teljesítettem a feladatomat, és az sokkal fontosabb volt mindennél, amit én még itt tehetnék.
 
Szabadidődben legszívesebben mivel foglalod el magad?
 
Szabad időm - ha azt üres, tevékenység nélküli óráknak értjük – olyan nekem nincs, de ez nem azt jelenti, hogy idegbajos kapkodással múlik a napom. Olvasok, de azt nemcsak szabadidőmben, viszont a netet csak információk szerzésére és a máshogyan nem megoldható kapcsolattartásra használom. Most a sok eső utáni kertrendezés tolakszik az alkotókedvem és a gyerekszobába való falikép közé, aminek tervét úgy hordozom magamban, mint egy novella-ötletet – tehát foltmunkákat is varrok időnként. Olyan itt, mint egy műhelyben, de így van értelme a saját szobának. Nekem ott jó, ahol több tevékenységre is késztet a közeg. Gyakran fényképezek is.

A kertrendezést említetted. El tudnád képzelni a világot kert nélkül?

A kertem a világ és fordítva. Kertben, kaszálóban nőttem föl, vízparton. A világom a kert. A saját kertünk nem agyongondozott ékszerdoboz, inkább a növények, állatok szabadságát keretek között biztosító tér. A kert lassan belülre költözik, és már várom azt az időt, amikortól nem számít, mi vesz körül. Semmihez sem jó ragaszkodni. Elmenésről volt szó, hogy hosszabb ideig vendégül látna egy távolabb élő ismerősünk. Sok okot találtam, hogy nemet mondjak. Pedig egy is elég lett volna: köt a hely.
A teraszról belátni a fák közé, kitaposott gyalogút kanyarog, olyan, mint amin sokat járnak.
A napi gyaloglás helye, a gyalogút, amit nem nőhet be a fű. Nyolcvanlépésnyi kör, pontosabban egy végtelen jelet formázó út, amin naponta gyalogolok. Tizenöt méter magas fenyők alatt, álciprusok és akácok között. Ez a csoda. Erről a helyről álmodtam már akkor, amikor itt még kukoricaföld volt és áthatolhatatlan szederinda-erdő. Azután egy rozoga Fítyó hátsó ülésén hoztuk a fákat, egy nyalábnyi volt az összes. Én is ástam a helyüket, ültettem őket, és tizennyolc év alatt messze a fejem fölé nőttek. Mi a mennyország, ha megkérded, hát ez: hogy látod, közöd van a dolgokhoz, hogy rajtad is múlott valami. Rilke, A párduc című verse azért néha eszembe jut, ha gyorsabban lépek, és futnak körülöttem a fatörzsek. Többen kérdezték, nem unalmas így gyalogolni? Dehogy, végtelen szabadságot ad.

Egy Krivaja-parti házban nőttél föl, ott, ahol Kishegyesen a legszebbek a kertek. A kert szeretetét otthonról hozhattad, az irodalom iránti vonzalmad is innen származik? 
 
Nem ösztönöztek az irodalom felé azok a mondatok, amik gyerekkoromban röpködtek körülöttem: - Az írásból nem lehet megélni, válassz egy rendes foglalkozást! Nagybátyád – a költő és műfordító – is csak a tanyán züllött, ne hozz te is szégyent ránk! Nő nem ír! A nő hallgasson és tűrjön! Ezek mellett otthon házi istenként emlegették Németh Istvánt, Dudás Kálmán térdén lovagoltatott és semminek sem volt akkora becsülete apám és apai nagyapám szemében, mint a könyveknek. Aztán, amikor elég nagy lettem, hogy magam döntsek arról, mit teszek és mit nem, egyik falubeli tudósító öntelt mondatával próbált még mindig eltántorítani: a mi oldalunkra soha sem fogsz átkerülni, mondta, gondolva arra, neki írógép, nekem pelenkák és fakanál a sorsom, az „oldalam”. Szerencsém volt, hogy csendes, nyugodt, fülelős gyerekként bőven volt alkalmam hallgatni, amikor az idősek beszélgettek. Jelenetek ragadtak meg az emlékezetemben, történetek, megélések, és irodalmi nyersanyaggá váltak. És szerencsém volt, hogy átolvashattam az egész gyerekkoromat, egy percet sem vett el belőle a tévé, mert már régen volt minden szomszédunkban, amikor végül apám is vett egy készüléket.

Nem örülsz majd, de mégis megkérdezem tőled, hogyan ír a nő?

Hogyan ír a nő általában? Hogy van mersze? Miért és minek, kinek? Nem tudom, vagyis régebben épp elég elmélkedést olvastam ebben a témában ahhoz, hogy belássam, írni kell inkább és nem az írásról tépelődni. Az írás a szerző nemétől is függő elvárást ébreszt az olvasóban… Okos nő nem olyan akar lenni, mint egy férfi, hanem az, aminek született… De az okos nőt kevés férfi értékeli, titkolja tehát… Inkább azt mondják utóbb, micsoda nő volt, mint hogy azzal dicsérjék, majdnem úgy írt, mint egy férfi – nem én találtam ki ezt sem, de tetszik. Nem csak a nők veszítenének, ha a nők nem írnának… A nők szemszögéből és a nők világáról leírtakat nem kizárólag nők olvassák… Lehet tanulni nőül… Akarsz még közhelyszerű mondatokat? Elmélkedés helyett jó olvasmányokat inkább, olvasni és írni.
 
Volt-e hátrányod abból, hogy nőként merészkedtél be abba a tülekedő férfivilágba, amit irodalomnak neveznek?
 
Ugyan, nekem soha sem volt bajom ezzel! Kinek lennék útban? Melyik férfi írónak? Hiszen én nem is akarok férfi módra írni. Ne dobd el a saját fegyveredet, csak azzal van esélyed, szólt az egyik tanács, amit a kezdetekben kaptam. Miközben nem is állok be a csatába. Vagy pályára. Szélről meg könnyű, ugye?
 
Tényleg semmi, de semmi hátrány?
 
Inkább az előnyét akarom látni. Fruzsinaságom idején (a magyar blogolás hőskorában íródott internetes napló) idős nő bőrébe bújva mondtam a magamét. És ezeknek a nőséget nem megtagadó írásoknak köszönve kaptam fölkéréseket – férfi íróktól, szerkesztőktől. Ott kezdődik, hogy én, mint nő, elhiszem-e magamról, hogy képes vagyok úgy írni, hogy az magamon túl mutasson, és mások ne az én történetemet olvassák ki a sorokból, hanem a saját megéléseikre ismerjenek. Sokkal több értékelő és értékelhető visszajelzést kaptam férfi íróktól, mint nőktől, akik írnak.
Hátrányom inkább abból származott, hogy nem könyvtárszobában hoztak össze a szüleim, és később sem az volt fontos számukra, hogy az engem érdeklő egyetem felé biztassanak a családalapítás helyett. Persze, ez már csöppet sem számít. Ennyi évesen az ember maga felelős a sorsáért, és a kezdeti hátrányt akár előnyére is fordíthatta. Szabadságot is adott a helyzetem, mert nem tartozom olyanokhoz, akiknek elvárásához alkalmazkodnom illene, és nem kell szerepet játszanom.  

Mondtad, hogy gyerekként rengeteget olvastál. A mai gyerekekre ez már nem jellemző, bár a lányaid is kivételt képezek. Mivel vetted rá őket az olvasásra?

Csellel. Többet kínáltam nekik a tévénél: együtt olvastam velük. Szabad volt belebeszélni, kérdezni. A gyerek vágyik arra, hogy valaki foglalkozzon vele, és hihetetlenül hálás érte: akár az olvasására is rászokik. Mert az úgy nem megy, ha simán csak tiltjuk a tévét, és elé lökünk egy könyvet, hogy, nesze, olvasd!
Bosszankodom, ha a tanár nem dicséri a gyereket, vagy nem méltányolja az olvasottságát, a szókincsét, a fantáziáját. Gyakran az a probléma, hogy nem a címről ír a fogalmazásokban. De ha nekem a címről az jutott eszembe, mondja a gyerek és én igazat adok neki. Hogyan is ne tenném, hiszen éppen én tanítottam arra, hogy a képzelet határtalan!  Annyi mindent tanulnak magyar órán, csak mintha az olvasás megszerettetésére maradna el, rendszeres olvasóvá így kevesen válhatnak.

A lányaid lassan egyenként kiszállnak a fészekből, de hát az anya szerepet ettől még nem lehet levetkezni, az örökre szól. Hogyan fér meg egymás mellett a két szerep, az anyai és az írói?

 
A gyereket és a férjet nem a legújabb bekezdés érdekli, hanem a tiszta ruha és a reggeli. A nő, ha ír, akkor előbb többnyire a körülmények megteremtésén fárad, még ha komolyan is veszi a környezete. Néha el is fárad, hogy az írásra már se kedve, se ereje nem marad, és olyankor nem ír, csak ideges. Persze az alkotásvágy máshogyan is utat talál magának: sikeresen levezényelni egy családi eseményt, átalakítani a lakást, fogni a fényképezőgépet és kimenni a szomszédban kezdődő mezőre. Vagy ami a legfontosabb, úgy foglalkozni a gyerekekkel, hogy maguk is alkotó emberekké váljanak, mert a boldogság onnét fakad a legbiztosabban. Aztán majd eljön végre az írásidő is. Egy-egy jó beszélgetés is fölér az írással, mert bár csak két ember között történik meg, mégis meghatározó élmény lehet, vagy egy új utat nyithat akármelyik résztvevőben. Mesélni nagyon jó, saját meséket, napi történeteket. Nem csak információkat cserélő kávézásokra gondolok, vagy pletykálkodásra – annak is megvan a helye a napjainkban, és ha nem ártunk vele, nincs abban semmi rossz -, hanem valódi párbeszédekre, jó és szép szavakra, önátadó meghallgatásra.
 
Beszédidő bármikor lehet. Mikor van az írásidő?
 
Dehogy lehet bármikor beszélgetni! Készülni kell, fölsöpörni a ház környékét, meglocsolni a kertet, legalább az ülőhely közelében, és beszélgetni legjobb a délután második felében elkezdeni, hogy a szúnyogrohamig eljussunk valamerre. Jó kávé kell még hozzá, esetleg ha zene is, akkor az csak messziről, és éppen csak hallható erőséggel. De a madarak amúgy is fölülmúlhatatlanok. 
Reggel könnyebb írni, de nincs szigorú órarend. Az írást inkább művelni kell, mint beszélni róla. 

… van valamiféle napi időbeosztásod?
 
Hajnalban a macskánk jelzi, hogy ideje a fölkelésnek és hogy enni kapjon. A nap addig nem indul, amíg a kávé felét meg nem ittam. Öt órakor, reggel. Lassan és békességen. Amíg nem ér el a legtávolabbi sejtembe a koffein, felőlem nyávoghat az a macska. Öt perc alatt megtörténik ez, már hogy a koffein, és a legtávolabbi sejtek… Kávé után gyaloglás, egy órán át. Régebben futottam, és inkább este, amikor a lányok már aludtak. Egyedül a sötét faluban, és félelem nélkül. Ez is megérne egy mesét. Ma már a futás nem megy, és félnék éjjel. Ez már nem az a világ, és nem az a falu. Már mondhatom, hogy bezzeg, az én időmben minden máshogyan volt?
 
Ennek a félelemnek köze lehet ahhoz, hogy otthonülő életmódot folytatsz?
 
Nem véletlenül választottam az önkifejező lehetőségek közül az írást. Megfelel a természetemnek. Tehát nem a félelem marasztal a kerítésen belül. Van egy ismerősöm, aki néhány útitáskáival járja a világot, én ide beragadva élek. Találkozásaink örömteli első óráján túl az ellentétek élesen látszanak. Őt elfogja az én helyhez kötött életem utáni vágy, engem pedig a szabadság, az akadályozatlanság, a folyamatos mozgásban levés, a minden irányban egyformán szabadon bejárható tér vonz. Azután elfogy a sütemény, a harmadik kávén is túl vagyunk, és én nem mennék sehova, ő nem maradna helyben. Miután elköszönünk, ösztönösen tárok ki minden ajtót és ablakot. Megzavarta a nyugalmamat, gyorsabban ver a szívem. De másnapra már nincs nyoma, csak egy miatta föltámadt érzés: olyan, mintha hosszú útról jöttem volna vissza. És ez nekem elég. De azért időnként szabadságra megyek ebből az életből, ne félts!

Igazi, meleg otthont teremteni a legnagyobb művészet, s ez elsősorban a nőn múlik, gondolom én.
 
Ajándék az élettől, ha kikísérhetsz és kapuban várhatsz haza minden egyes családtagot, aki a szárnyaid alá tartozik. És ez kivitelezhetetlen, ha az anya dolgozik. Családom egyik tagja sem hordott soha kulcsot magával. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ez így volt. Talán ők is értékelik, bár honnét tudnák, milyen lehetett volna másként?
A meleg, jó hangulatú otthon hiánya férfit, nőt egyaránt megvisel, és a gyerekekről még nem is beszéltünk! Máris a rideg, feszült, elégedetlen légkörben könnyen érő és kirobbanó családi erőszaknál tartunk. Az otthon melege elsősorban a nőkön múlik, és ez is régimódi gondolat, de nem ártana körüljárni: a férfi házat épít, a nő otthont teremt. Nem egymás ellen, együtt létezve kellene. Idealizmus, közhelyek, tudom, és ráadásul én is voltam tanúja félholtra vert nőnek, de az éjszakába álmukból kizavart gyerekek sorsa sem csak légből kapott novellatémám.
 
Előfordult már veled, hogy az írás miatt leégett az odatett étel. Velem ez gyakran megesik, de lehet csak azért, mert a szórakozottságot a férfiak jobban megengedhetik maguknak.
 
A főzéshez éppen úgy szeretek hozzáállni, mint az íráshoz: csakis arra összpontosítani, amiben éppen vagyok. Mintha két idő lenne, és az írásidőből kilépve azonnal elfelejtődik az, amivel az írásban foglalkoztam. És ha a gép előtt ülök, megszűnik a külvilág, éghetne az étel felőlem. Az utóbbi évek hozták ezt a fényűzést az életembe, hogy az írásidő nem keveredik a napi feladatok idejével.

Emlékszem az atyai örökségedből rögtön egy számítógépet vettél magadnak, hogy internetezhess, akkor, amikor ezt még kevesen engedhették meg errefelé maguknak. Mit jelent számodra a net világa?
 
Mindent. Gyakorlatilag a székemen ülve ismerkedhettem meg azokkal az emberekkel, akik a mai napig meghatározó szerepet töltenek be abban a világomban, ami az írással kapcsolatos. A tanulás helye volt és az. És hol máshol bukkantam volna például Dely István nyomára, mint a neten egy Cartanenai beszámolót, útirajzot olvasva? Nem is csodálkoztam, hiszen kedvenc Márquez-novellám fordítója nem élhet, mondjuk a Balaton mellett, vagy egy Szeged környéki tanyán. Már miért ne élhetne, gondolom azután, fordítani ott is lehetne, nem kell ahhoz a helyszínre menni, „ahol a háztetőn tengeri szelek fújnak”, és ahol a házak falán narancsvörösen folyik le a fény. Jó kalandozni, ha térben nem lehet, legalább gondolatok útján, szabadon. És ehhez kell a könyv, az olvasás, csatlakozva mellé internet kínálta kereső, okosan keresve sok jó jön a kíváncsi elé, mértékkel és azt becsülve benne, ami igazán hasznos és jó, épít és okosít. Egyik ismerősöm, aki mellesleg sokkal fiatalabb, mint én, kijelentette, ő bizony nem engedi gyerekét a net közelébe, ki tudja, miféle fertőbe „mászik bele”, arra meg nincs ideje, hogy örökké a válla fölött pislogjon, ellenőrizzen minden kattintást, tehát marad a nem.

Ez kivétel. A legtöbb gyerek ma a tévé és a számítógép mellett nő fel, és nem is kell ahhoz elvált szülők egykéjének lenni.
 
Jó hogy említed, akkor beszéljek mégis az írásról, amiben mostanában vagyok? Apátlan gyerekek kora ez, az apátlan fiúk sorsa tragikus, nincs az a jó anya, aki az apa szerepét is képes ellátni a fia mellett. Kevés mintának a nagybácsi, vagy egy férfi rokon. Nem tudom, hogyan kell férfinek lenni, mondta egyik beszélgetőtársam, aki azt panaszolta, hogy nagynénik, nagymamák, óvónők, tanító nénik szoknyájába kapaszkodva nőtt föl, ráadásul többnyire szintén apátlanul nevelkedő társakkal. És otthon olyan anyával, aki szívből gyűlölte a férfiakat. Egy anya szereti a fiát, szentségtörés mást gondolni, de ebben az esetben joggal tettük föl az érintettel együtt a kérdést: biztosan így volt? Negyven év után mondta ki: anyám csak fölhasznált, hogy a férfiutálatát rajtam élje ki! Bátorság kell a szembenézéshez is. Ahhoz is, hogy az anyai szeretet mítoszát megkérdőjelezzük.
 
… sok író nem szereti, ha készülő művéről faggatják.

Az írók nem, lehet, hogy ez többnyire így van. De én egy nő vagyok, aki ír :) Ha beszélni kell, akkor legalább arról tegyük, ami jelenleg legjobban foglalkoztat. Mint amikor vízépítő ismerősünkkel találkozunk: bármivel kezdjük, ő a második mondatában már a vizekről beszél. Most ez köt le, és túl vagyok az alkotás azon szakaszán, amikor valóban jobb hallgatni róla, hogy ne fussa ki magát a dolog üresben.

Akkor fussunk neki!

A regény(félében) az apa hiánya kézzelfogható hiány, pontosan tudja a főszereplő, hogy ki az, aki hiányzik neki és miért. És hogy hol van az, aki hiányzik: halott. Bár az anya él, mégis ő jelenti az igazi problémát, mert fiát a saját gondjaiban fuldokolva és azok alól soha ki nem szabadulva nyomja el. Végül az anya története is napvilágra kerül. De a végét inkább nem mesélem itt el.

Az ideális család eszményéről mi jut eszedbe? A lánygyerek anya lesz, majd nagymamaként hal ki a világból. És akkor hol van az önmegvalósítás ösztöne? Te is nagymama vagy már.

Az lenne az ideális család, ahol a nagyszülőkre a gyerekeik kiszolgáló személyzetként tekintenek? Ahol kötelező az unokavigyázás, de a gyerekek semmivel nem tartoznak a szülőknek? Viszik az öregek otthonába, hagyják kórházban meghalni, ha már semmire sem jó.
Nem biztos, hogy önmagunk föladása árán kell hajszolni az ideális család eszményét, a mártír szerepben kiélve az egyébként nyilvánvaló elégedetlenséget, ami a meg nem élt saját élet miatt van. Ettől nem szeretnek jobban bennünket. Nem a gyerekeinkbe kapaszkodva kellene élni, fölnevelésük után el kell engedni őket. Annyi minden van még, ami értelmet adhat ötvenen túl is. Csodálatosan szépek voltak a gyerekkel eltöltött évek, főállású anyaként bűnnek éreztem volna egyetlen panaszt is – és nem is volt okom rá. De a szerintem gyakran rosszul értelmezett nagymamaság nekem már nem megy: az unokák nevelését, vigyázását, gondját meghagyom a lányaimnak, nekem maradjon csak az ünnep velük!

Lányaid hogyan fogadták új arcodat, az írói szerep fölvételét harmincnyolc évesen?

A két kisebb annak szeret, aki vagyok. És jó, hogy ezt tudomásomra is hozzák. A két nagyobb nem volt szerencsés abból a szempontból, hogy a húszas éveik felé közeledve az addig megszokott anyjuk gyökeresen megváltozott. De az idő mindent megold, a fölnőtt ember már könnyebben képes elfogadni egy másik fölnőtt embert a változásával együtt. Amikor valóban megtörténik az egymástól való elszakadás, akkor már könnyű. Nekem tíz év kellett, hogy a nagyobbakkal ne úgy viselkedjek, mint anya a gyerekeivel, hanem egyenrangú fölnőttként gondoljak rájuk, beszéljek velük, akiknek joguk van a saját sorsukat úgy alakítani, ahogy nekik tetszik. Ez a történet az elengedésről szól. A harmadik lányunkkal már sokkal gyorsabban ment a köldökzsinór végső szálainak eltépése: a nővéreivel szerzet tapasztalat is segített, és talán itt jelentkezik az életkorom előnye is: ötven évesen gyorsabban enged el az ember, mint tíz évvel előbb. Ideje nekem is a saját életemet élni, és nem fájdalommal elkönyvelni, ha azt látom, hogy tudnak élni nélkülem a gyerekeim, esetenként semmiképpen sem úgy, ahogy az nekem tetszik. Több időm marad a dolgokra, amiket évtizedek óta szeretnék megtenni. 

Mi jut eszedbe arról, hogy az idén vagy ötven éves?

Például Denise Levertov verse, Bollobás Enikő fordításában. Asszony egyedül a címe. „Mennyivel/ fiatalabbnak és szebbnek érzi magát,/ mint amilyennek látják.” Ebben a kiragadott részletben is sok minden van azon túl, amit az első értés ad, bár én kicsit változtatok rajta: mennyivel mozgékonyabbnak, frissebbnek gondolom magam, mint az a valóságban van! Valahogy utol kellene már érni magamat, a belső lendületem gyakran vall kudarcot a korom szabta lehetőségek miatt, amik már korlátozottabbak. Ötven évesen nagyjából tudom, mire számíthatok magammal kapcsolatban. Hibáimmal szembenézek, eltagadásuk helyett. Jó ennyi évesnek (is) lenni, semmi kedvem nem lenne újra kezdeni – mielőtt eszedbe jutna megkérdeni –, és egyetlen napot sem tagadnék le a koromból, pontosan azért (is), mert ezen a téren hiú vagyok. 

Milyen születésnapot szeretnél magadnak?

A születésnap a legszemélyesebb ünnepe minden embernek. Megemlékezik arról a napról, amikor erre a világra jött. Kettősség van bennem. Hazudnék, ha azt állítanám, nem esik jól, ha fölköszöntenek, ugyanakkor azt is szeretném, ha magamban, csendben múlna el visszanézésekkel és a jövőre nézve némi tervezéssel, elvárások megfogalmazásával. 

Az előbb a hiúságot említetted: hiúnak tudod magad?

Azt hiszem, a szükségesnél is jóval kevesebb a hiúság bennem. Ez bizonyos szempontból hátrány, de én akkor is hálás vagyok érte. Annyi rossz tulajdonság jut egy-egy embernek, és jó érzés, ha mások tükrében azt látom, engem melyiktől kímélt meg a sors. Maradt épp elég

Ez a szükségesnél is kevesebb hiúság lehet az oka, hogy még nem jelent meg önálló köteted?

A mögöttem lévő írással eltöltött tizenkét év a fölkészülés időszaka volt. Köztes idő. Még számos kötelezettségem volt előbbre való az írásnál, a család határozta meg az életemet. A rövid írások, novellák, kisprózák, versek ideje volt ez, és az újraolvasásé. De ha olvasóként novellák helyett szívesebben veszek kézbe regényt, lehetőleg olyant, amit nem lehet egyetlen este, egy szuszra elolvasni, akkor írni sem akarok ennél kevesebbet. És ahhoz türelem kell, kitartani hosszabb időn át. Már nyugodtan beszélhetek róla, a megírás nagyjából mögöttem van. Az örömteli része van mögöttem, és a munkásabb az, ami ezekben a hetekben elfoglal. Önfegyelem kérdése, hogy javítás közben ne kapjon el egy mondat, ami további történetbe húz. Sajnos, ennek nehéz ellenállni. Már ismert a közeg, a szereplők, otthon vagyok velük, könnyű a sorsukat, élettörténetüket tovább dagasztani. 

Mi hiányzik a mindennapjaidból?

A vidám, nyitott emberek. Akiknek, ha találkozunk, akkor is mosolyogva köszönök vissza, ha addig nem volt okom a mosolyra. Régebben egy társaságban azonnal megláttam a legmagányosabb résztvevőt, és ahhoz csatlakoztam. Ma már inkább azokkal tartok, akik erőt véve az esetleges bajukon, a boldogabbik képüket adják: miért növelni a búsongók csapatát? Vagy a nagyvonalúság hiányzik. Amikor a sértett fél nem törődik a múlttal, és képes örömmel köszönteni azt, aki valamikor megbántotta. Vagy az öröm, ami meglátszik az arcon, amikor a másikkal találkozunk. A boldog ember mosolya, amitől összeszorul a torok, mert akkora csoda. Kiteljesedni a pillanatban. Az állott dolgokat nem szeretem, vagy a hosszan kitartott hangot. Volt egy-két nagyon szép pillanatom, amit az irodalomnak köszönhetek, azok főleg arról szóltak, hogy magamhoz képest tettem valami váratlant, meghökkentőt. Villanás a szürkeségben. A pillanatról szól a rövid prózáim gyűjteménye is.

Mi a fő célod? Merre tartasz most?

Fő célom a magam ura lenni végre. A régtől hordozott terheket lerakni, és egészséges önzéssel, lelkifurdalás nélkül élni. Tartósan talán magamat menthetem meg, másokat biztosan nem. Már elhiszem, hogy nem bűn az, ha a magam érdekét tartva szem előtt élek. Pedig nem így tanultuk, elismerem. Amaz a változat csak szépen hangzik, de sehova sem vezet. 
Semmiből a semmibe tartok:) Még az első novelláim gyűjteményét címezte át így a szerkesztő, és elsőre fölfortyantam: ennyire tart csak? Akár tetszik, akár nem, ha földhöz ragadottságunkat elfelejtjük, mindannyinknak ez a sorsa: semmiből a semmibe. Az írásból majdnem kizárólag csak maga az írás érdekel, és egy-egy kész szöveg további élete már nem nagyon. 

Aki ír, az megjelentetni is szeretne. Az irodalom világában csak az létezik, akinek a szövegei megjelennek. Ha jobban belegondolok, valójában nem is ez a fő mérce, hanem az, hogy az írásairól írjanak és hogy a neve bekerüljön valamelyik kánonba. Ennek az eléréséhez viszont folyamatosan jelen kell lenni…

Nagy a csábítás elmerülni a szófolyamban. Élvezni, hogy mint fölfakadt forrásból, ömlenek a mondatok, ami nem baj addig, amíg a magam örömére szaporítom őket. Még valami érdekes is kijöhet az egészből. De az rajtam kívül érdekelhet valakit? Unalmas könyvekkel vesztésre játszik az, aki az elektromos média korában könyvespolcra szeretne kerülni művével. Hány fa kell egy könyv kiadásához? Na, érje meg bár! Csakhogy én sokkal kevésbé vagyok hiú, mint amennyire szeretem az erdőt. Most raktam dobozokba több tíz kilónyi könyvet, amikről tudom, nincs miért a polcokon fogniuk a helyet. Majd ha magam is elhiszem, hogy az enyém több érdeklődésre tarthat számot, töröm magam a kiadással.
Nem lehet mindent, látni kell a korlátokat és elérhető célok kellenek. Az idő ellened dolgozik. Kijózanító sorok, egy újságdarab falra tűzve, amiből kiderül, hogy az egykor kedvelt írónő regényeit alig olvassák a maiak. Kaffka Margitról van szó. Ne az öröklétnek, inkább csak a pillanatnak, mindenkinek így a hasznosabb.

Az írás nélkül el tudnád képzelni az életed?

Az írás nélkül nehéz elképzelnem, de nem lehetetlen, mert miért ne lehetne írás nélkül élni, ha van mit olvasni?

Mi tölt el elégedettséggel?

Például, ha legyalogoltam a napi egy órát, akkor is, ha az elindulás pillanatban ezer más dolog kedvemre valóbb volna, mint az. Az írás és olvasás fizikai ellustuláshoz vezet, könnyű ebbe a csapdába esni. És jó, amikor a mondatok engedelmesen hozzák azt, amit elmondani szeretnék velük. Írni folyamatos tanulást jelent, elemző gondolkodást, kíváncsiságot kifelé és befelé egyaránt, és az eredmény arról szól, milyen alapossággal műveltem ezeket.

SÁFRÁNY Attila