Repülés, lépések

http://magyarszo.com/fex.page:2012-04-18_Repules_lepesek.xhtml

A hajnal titokzatos napszak, ami a jövőre nézve bár biztos ébredést ígér, de az álmatlanul forgolódót megizzasztja. A keleti acélkék derengéstől előbb csak könnyű szorongás ébred, ami hamarosan egészen a hideg verítékes halálfélelemig nő.

Újjászületés és zselés bakancs

Irma megpróbálná magát, hatvan körül sem késő. A világ harmadik legnagyobb zarándokútját emlegeti, és tiltakozik, amikor fölajánlom, hogy én is mennék. Zarándokúthoz elszánás kell, belső erő és – magány, mondja. Volt, aki papucsban, bevásárlószatyorral járta végig a nyolcszáz kilométert, és igen, olyan is volt, aki az úton meghalt.

Spanyolország messze, pénz kell, megfelelő lábbeli… Megoldható, a végsőkig elszánt, ősszel elindul. A szavaknak köszönheti. A tél mivel múlt? Kórház, betegségek, a lent és a fönt kíméletlen váltakozása, a dolgok értelmüket veszítették, a cél eltűnt. Nincs kiút, hajtogatta, és a kórházban a frissen átkötött csuklóival verte az ágy vasát, hogy fájjon. Nincs kiút, mondogatta akkor is, amikor Jenővel viaskodott, vagy magával harcolt Jenő miatt. Nincs kiút, járt a fejében, amíg végül rájött, hogy ez az egyetlen, ami van neki. A gyalogút, ahol tulajdonképpen minden reggel újrakezdi. Jelkép, mint minden, ami körülvesz és tudattalanul, beleegyezésünk nélkül befolyásol bennünket. A szimbólumok egymásra halmozódott tudás és tapasztalás megnyilvánulásai, velük könnyebb. Ha megértenénk, teszi hozzá. 

Jenő, mielőtt Irma berobbant az életébe, hajnalonként verbénaillatú nőkkel álmodott, miattuk háromszor olvasta el a Szerelem a kolera idején-t, és mindig az ágya mellett tartotta a Száz év magányt, közvetlenül a Toldi trilógiája mellett. Most minden történetet úgy olvas, mintha az ő közös történetük volna. Gyomron ütés, ugye értem? Mert úgy kezdődött, hogy Irma beleájult: Arany János és Marquez? Áradozott, hogy micsoda férfi, fejből elmondja a Daliás időket! Beleszeretett, mert egy nőnek néha elég ennyi. Csakhogy az élet örök harc, vonzás és taszítás. 

Jenő reggeli kávéja mellé mostanában úgy jár vissza a régi, álom-Irma szelleme, mint Szindbád hajnali gondolataiba az a badacsonyi hölgy, aki a levelei címzésén „Hortobágyi” néven szerepelt, és aki ábrándnak boldogítóbbnak bizonyult, mint a valóságos formájában. Irma is tudja, hogy ilyen az élet, hogy csupa ellentmondás, és kamrája, pincéje kulcsát maga vigyázná – ha lenne neki, mert ő a badacsonyi hölggyel ellentétben ágról szakadt szegény –, és Jenő számára inkább marad vágyott álomnak, mint megunt valóságnak. Húsvétra sem hívta meg ebédre. A húsvéti sonka a feketézőknél vett olcsó, íztelen, öklömnyi sonkautánzat, mellé a hét főtt tojás nevetség. Ez a valóság, meg a készen vásárolt tejfölös torma, harminc dekagramm kolbásszal! Minden úgy legyen, mint régen, miközben semmi sem volt úgy. Kotlában rotyogó húsvéti sonkák után kétszáz tojás főtt, és két hosszú szál kolbász. A tavasz a bőség ígéretével indult, szentelt barkaág védelme alatt bizakodva, nekifutva a dolgos, zivataros nyárnak. És ma? Hagyjuk!

Irma a kertben meggyfavirágból és pitypangból font virágkoszorúval a fején Tavaszistennőt játszik. A kutyák széttépték a húsvéti nyuszit, és a zokogó hatévesnek magyarázza az elmúlást. Hosszan sírnak, később temetnek a friss lombú bodzafák alatt, keresztet faragnak, és közben elhiteti a kislánnyal, hogy ennek ellenére csodálatos a tavasz, maga a földi Paradicsom, vágyat, terveket olt a lélekbe. Vigaszt is, mert a kislány már nem sír, a sötét edzőruhájára húzott tündérjelmezen fűnyoma és sár, azt próbálja eltüntetni, miközben anyja örül, hogy ilyen könnyen elintéződött a nyuszi-ügy, és a tönkrement jelmezre nagyvonalúan azt mondja, hogy nem baj. Amikor egyedül maradunk, Irma egy csomagot húz elő az orgonabokor alól, már azt hiszem, hogy megkésett ajándék, nekem. Nem az. Titokzatos mosollyal bontogatja, boldog gyerek. Ilyent még nem láttál, mondja elfúló hangon, igazi, márkás, zselés bakancs! Fölveszi a láb formáját, és megfelelő zoknival együtt biztosan nem lesz vízhólyag!

http://www.magyarszo.com/fex.page:erintesek

Menekülésre tett kísérleteink

Például elindulsz gyalog. Behízelgi magát a falu, ízek és illatok, furcsa érzet, mélyebbre húzod a levegőt. Sírnál is, de mégsem, arra mindig bővebb magyarázat kell. Jaj, csak ez a falu kínoz, ahogy jön szemből az út, és ami lehetetlen: a múltból fordul vissza! Otthon az ideiglenességedben, megszokható. Érzed a nárcisz illatából, az üde zöld színekből, és abból, ahogyan melléd ül egy kóbor kutya, megbök az orrával, azután ő is arra néz, amerre te.

Mindent a maga idejében

A többségtől elmaradt madarakat nézzük. Irma szerint égre révülés közben megszűnik a teste, és csak a mindennel együtt létezés tudata marad. Értem? Nem, de kíváncsi vagyok, hogy hova akar kilyukadni. Visszatérés, mint az alvásban, amikor a tudat a burkán kívülre kerül, folytatja. Ismét a valóságtól menekülne, mert gondja, mint a tenger. Ha kérdezem, tagadja. Szerinte az öregség jó oldalára összpontosítva minden élhetőbb. Például a kevés is elég. Ételből, mosolyból, jelenlétből, sorolja. Még Jenőnek is elég sátoros ünnepen örülni, a másnap nélkül. Csak illemből kellene sokkal több. Ki tanítja felénk a lányokat például a kis fekete ruha viselésére, finom harisnyával, gyöngysorral? Ki nyújt kinek előbb kezet, és ki mutatja be, kinek, milyen sorrendben a másikat? Tudom-e, hogy a kalap alól elől nem lóghat ki a haj, vagy férfinél ne látsszon a nadrágszár alól a szőrös láb, mert a zokni följebb kell érjen? És ha már itt tartunk, elegánsabb a kézzel kötött, és nem az előre csomózott nyakkendőt hordani…

Irma meg sem hallja, hogy ugyan kit látott felénk utoljára kalapban, mert sem nő, sem férfi, csak mondja a magáét. Tudunk-e ajándékot adni és elfogadni? Kellemesebbé tenni az életet, elviselhetőbbé egymás számára, az illem kérdésén túl feladat is. Miheztartás végett mondja, mert közösségben élünk, mert emberek vagyunk, és amit nem szabályoz törvény, vagy szokás, ott az illemé lenne a szerep. Azt mondja, a télben lassan eltüzelte a személyes dolgait, a régi emlékeket, tárgyakat, a másnak semmit sem jelentő apróságait. Hogy utána ne más tegye meg ugyanezt, mert szerinte még ez is illem kérdése. Elköszönt tőlük, szertartás is volt, azután máglya. Amíg él, nem akar csak a múltba kapaszkodni, és neki a biztonság nem a bérmálkozói emléke, vagy az ötvenedik születésnapra kapott, régen molyos, száraz csokor. Úgy van az rendben, ahogy a napjai fogynak, fogyjanak az életkellékei is. A mások számára is értéket jelentő holmik javát előre szétosztotta, mert minek már neki a húszliteres nagyfazék, vagy a bőrkötéses világirodalom, utóbbi hely híján eddig is csak dobozban volt.

A tavasz a levelüket bontogató bodzák üdesége, a virágzó hunyor pompázatos halványzöldje mellett a házon sürgősen esedékes javításokra is irányítja a figyelmet. Az öreg kert fiatalos lendületet, erőt és időt kívánna, de pénz is kellene hozzá. Tartalék nincs, az elmúlt tél mindent vitt: baleset, betegségek, és Irma őrültségei. Mostani kedvetlensége érthető.

Miért nem mész végre férjez, Jenőhöz, kérdezem a másik életében tehetetlen ember ingerültségével. Irma keserű, néma legyintése is elég lenne, de folytatja, hogy képzeljem csak el a reggel fél nyolckor a szekrényfiókot idegesen rángató Jenőt, kissé oldalra csavarodott alsónadrágban, a haja égnek áll és még a szemöldöke is gyűrött. Áll és nyafog. Kicsim, hol a másik zoknim? Sikítanál, hogy minek ismét egy ilyen, amikor már eleget hallottad a hol van a kezdetű mondatokat. Már kidobnád a büdös, tegnapi fél zoknijában, amikor vézna vállán az a halvány nyom, a körmöd nyoma tegnapról, elbizonytalanít. Ellágyulsz, mosolyogsz, miközben szívesebben sírnál, csak az tönkre tenné az egészet, tehát inkább segítesz, hogy itt a zoknid, Drágaságom. Olyan lágyra sikeredik a rövid mondat, hogy az már vallomás. És marasztalnád az egész hátralévő életedre, de ő nem, mert talán most ért haza a régen elcsatangolt kutyája, és nélküle biztosan elpusztulna. Nincs időd a válaszra sem, hogy akkor eddig miért nem pusztult el az a kutya, mert jön a folytatás, hogy a rózsái, a szerszámok, a halott hónapok nyoma, a kert, ugye megérti? Irma feje Istent kereső kétségbeesésében ütemesen koppan a falon. Az ember vegye észre, ha egy történetben fölösleges, mondja. Az, hogy másik kapu nyílik, amikor orrunkra csapódik egy, az nem vigasz, mert akár ez is lehetett az utolsó.

http://www.magyarszo.com/fex.page:2012-03-28_Mindent_a_maga_idejeben.xhtml

Halálos érintés

http://www.magyarszo.com/fex.page:2012-03-21_Halalos_erintes.xhtml 

Az egyedül alvó mellé hajnalban a halál fekszik, mondják. Egyre korábban ébreszti az a kékes derengés, ami új nappalt hoz, de már az estére készülés feladataival betöltve.

Az évszakváltás napjaiban értelem és akarat viaskodik. Az ösztönök a boldogság mámorát ígérik, vagyis ez a szédült akarat a józan értelem parancsa ellen dolgozik. Utóbbi az átgondolt, jövőt alakító elképzelések sorát kínálja. Mankók a csonka élethez, biztonságos túlélés, biztos keretbe zárva a vágyak és az elvárások. Tervek, munka, hogy az idén is teremjen a kert, a gyümölcsös. A környezet rendben tartása. A kerítésről lesúrolni a sarat, a fűszálak közül mindent eltüntetni, ami zavaró a friss zöldben. Rend kell, feladatok sora, már rögeszme, de megtart.

A gereblye foka újra és újra a helyén hagyja a fűbe nem illő alaktalan barnaságot. Egy levélfoszlány, még ép és erős levélnyéllel. Jenő orrához emeli, szagolja, nagy nehézségre számít, halálszagra, bánatra, mert mégiscsak az elmúlt év maradványa, súlyos idők. De nem hoz drámát az illat, semmi bűz, semmi megbotránkoztató. Esetleg férfias fanyarság vagy az sem, beleképzelés. Inkább könnyű ég alatt duzzadó sejteket, induló életet idéz - máshol. A vödörbe vele, ez már hulladék! Borzongtató, pedig csak egy tavalyi levél volt a körtefáról, de az is lehet, hogy birs.

Könnyű, tavaszi légzés, megkönnyebbülés, északra tartó madarak hangja az égről. A kapu sarokvasa váratlanul olaj után sikolt, szétzavarja a gondolatokat. Örvény az udvarban, pedig a kaputól Jenőig csak hét apró lépés a fűben. Díszletváltásra nincs idő, az álarc is elmarad, mert máris mellette hosszú férfikorának mindent fölkavaró álma, belesűrítve a röpke pillanatba. Mozdulat, illat, egy olyan rövidre szabott jelenet, ami a kéz megremegtetéséhez is kevés, vagy a szokásos sóhajhoz, hogy édes Istenem, hogyan jutottunk mi eddig? Egy összenézés se, csak az érintés villáma, amikor a küldönc átnyújt egy csomagot, kérdőívek a nyomdából. Kér egy aláírást, majd többes számban mondja, hogy köszönjük. Pont a végtelen vonalán, semmiség. És mégis! A teremtés ennyiből indul, egymásnak feszülő akarásból. A küldönc az a kicsi nő a közeli utcából, vagy lehet, hogy már messzebbről, ki tudná a megbomlott rend útvesztőit követni?

Sűrű árnyékok az éles napfényben, a még metszetlen fák kopár ágai rácsozzák a keskeny utat, ahol Jenő a nőt kikíséri. Viszlát, valamikor, azután filmbéli kép, Jenő háttal a becsukódó kapunak levegő után kapkod, zakatol a szíve. Előtte a keservesen fölépített és aprólékosan elképzelt rend helyén káosz, gyökerestül kifordult rózsasor, a nap előtt felhők. Egy rúgás kell az indulatot levezetni, de azért mégsem a kutyát. A vödör a kerítésnek repül, a dróton horpadás, a fűben az egész délelőtt szorgalmasan gyűjtögetett korai gyom, szemét.

Fölolvasom Irmának, aki csak azt érti ki az egészből, hogy halálba tombolja magát a szív. Hallgatunk. Néha meglesem, amikor kéjjel, mint riadt madarakat tart a tenyerében két doboz gyógyszert. A puha dobozok éle bolyhos a sok érintéstől, az izzadó kéz nyomától, de fölbontatlanok még. Egy gondolatba kapaszkodik. Az öngyilkosok utolsó tette szerinte nem minden esetben pillanatnyi elmezavar. Készülhet az ember csendben évekig is akár, és én se azért aggódjak, aki naponta öngyilkossággal fenyegetődzik! Kimondott szavai helyett inkább a gondolataiba kérdeznék, de bizonyára kikérné magának, tévedésemről győzködne. Mert ő mindig csak másokról beszél, köze ehhez a témához semmi! Nyilvánvaló, hogy azok közé tartozik, akik az életet csak úgy tudják élni, ha állandóan az ellenpontjára gondolnak. A halál is megérinthet, mint a kedvesed, és éppen olyan újra kívánt gyönyör. Jut eszembe erről Jenő, és ő hogy van? Irma kedvenc helyén, a sámlin kuporodik, karba tett keze hasát szorítja. Hétrét görnyeszt a fájdalom, nem látod, mondja, Jenő már a múlt.

A szenvedély útja, görögtüzek

Vannak napok, amikor az ember lába alól váratlanul kicsúszik a talaj, és ráadásul jönnek azok a furcsa fénygömbök, amik a látómező szélén úszkálnak, de eltűnnek, ha rájuk irányul a tekintet. Fáj a fog, fáj a fej, idegesít a zaj, idegesít a gyerek, és a macska is menjen máshoz. Vannak napok, amik szörnyűségeire nincs magyarázat, miközben minden föltétel adott ahhoz, hogy múltával hálát érdemelne. Tető a fejünk fölött, étel az asztalon, a házban meleg. És mégis, előbb feneketlen örvénybe visz valami, majd a tátongó ürességbe. Az ellenállás értelmetlen. Minden jó lesz, mondogatjuk az utolsó szalmaszálba kapaszkodók vakhitével, és fölhúzzuk a gyaloglócipőt, mivel a kert és a gereblye még korán lenne erőt és indulatot levezetni. Hiába írunk március közepét, a porta mélyebb, árnyékos oldalán a tél makacskodik, őrzi bástyáit, és bár a környéken régen elolvadt az utolsó hókupac is, itt a pusztító február elűzhetetlenül terpeszkedik, és átnyúlik az ígéretekkel, ünnepekkel teli márciusba. Irma a szavak tüzében bízva indulna csatába, de érzi, hogy már elmúltak azok az idők.

A falun túli gyalogút hangulata megváltozott, bár a zöld szegélyű aszfalt, az út menti épületek állaga a régi, és a fákból sem hiányzik észrevehető mennyiségben ahhoz, hogy a változás érzetét indokolná. Az emberek mások. Néhány, menetközben váltott mondat elég hozzá, hogy a röpke és véletlenszerű találkozások szereplőinek megváltozott életébe láthassunk. A mozgásuk is árulkodó. Például azé a gyaloglóé, aki éppen az elmúlt télnek köszönve kapott erőre, és most boldogan kerüli le a társait, elsősorban azokat, akikről sejteni, hogy hamarosan a gyalogútról véglegesen elmaradókhoz csatlakoznak, mert bár testük még az úton, de a lelkük már a túlpartra vivő révésszel egyeztet. Az arcra írt sorsok könnyen olvashatóak, de az örök mozdulatlanságot önként választó férfi tettén utólag gondolkodni éppen olyan értelmetlen, mint a nemrég még mélytengeri kékséget idéző szem mostani fakóságán csodálkozni.

Én mindent kibírok, mondja Jenő, amikor a padnál találkozunk, de Irmának azt üzeni, idén a japánakácok virága már nélküle! És elmeséli a küzdelmüket, ami öröktől fogva tart, vagyis amióta a férfi és a nő egymástól külön szerencsétlenkedik. Jenő érvei máskor perzselnek és hatnak, mint a bizánci császárság idejében föltalált, vízzel nem oltható görögtüzek, amikkel még a tengeri csatákat is győzelemre vitték. De tudom, Irmánál a titkos összetevők pazarlása úgyis hiábavaló, mert sem a más esetben hatásos, észből jövő, tiszta érvelésű mondatokat nem hallja, sem a szenvedély gyűlöleté változott megnyilvánulásairól nem vesz tudomást. Lázad, hogy akkor minek egymásnak a férfi és a nő, ha nem azért, hogy Isten után azt mondhassák, mi is istenek vagyunk?

A gyaloglásból hazafelé vezető utat a lámpafény mellett már a márciusi telihold fénye is világítja. Amikor találkozunk, Irma éppen kóbor kutyák körében dermed, de igazából csak attól fél, hogy hiába a holdfény, a lámpák, az ezer ígéret ösvényén eltévedt. Panaszolja, hogy a szavak annyit érnek, mint annak idején öreganyja rakott tűzhelyéből kikotort döglött parázs. Vagy, mint a szárnyalásba belefáradt madár a cserepes tófenéken, szólnék bele, erre azt mondja, hogy miért van az, hogy én csendben soha sem bírom ki? Hazáig hallgatunk, ott is csak annyit mondok, hogy vesse már le a földes lábbelit, nem otthon van.

Ha már a jelképeknél tartunk, mondja a helyemre kuporodva, tűz és madár, szabadság, élet, erő, szárnyalás. Március, március, március! Pandóra hinti a háborúskodást és a viszályt, a jóslat hiába ígért édes gyümölcsöket hintő bőségszarut, Fortuna most egészen más utakon jár. Mindegy, hogyan írja körül, a lényeg, hogy az élete tömény nyomorúság. Hiába a március megújulást jelentő fényes-kék ege, ha a kertből rettentő lassan tűnik el a tél. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90

Elakadás két ünnep közében

 „A mi karácsonyunknak nem lehet vége, csók!” A titkon elcsípett üzenet után kialszik a telefonfény, a gyanú marad. Kitörlöd, itt nem lesz számonkérés, most nem, majd az ünnepek után! Az asztalon száraz mákoskalács-morzsák, halványul a karácsony. Újévi vidámság kellene az áhítat után.

Káprázat és árnyék

Hétfőként már a hajnal hozza, mivel nincs csöngőm, az utcáról aprópénzzel bombázza a bejárati ajtót. Irma, megfojtalak, morogva nyitok, kinevet, félretol, törtet át a házon. Illemre nem pazarolja a vészesen fogyó időt. Ki sem várja, amíg elpakolom sovány feneke útjából a könyveket, felére ráül. Morog, hogy rendes nő nem könyvekkel alszik. Elhallgat, villanásnyi idő alatt magába zuhan, már hangszínt váltva fogja tenyerébe a csészét. Cukrot ugye raktál bele, kérdi cérnahangon. Erről jut eszébe, hogy a tartalék zsák cukor elázott a pincéjében, amikor árvizet okozott a vízcsap. Hogy ő milyen szerencsétlen! Alig negyedfordulatnyi mozdulás, vékonyan csordogáló forrás napokig, most édesvíz alatt a lom. De mit kezdene egy egész zsák cukorral, nem érdemes a tárgyakban bízni, ha a sors is cserbenhagyja.

Mit mondjak erre? Tudom, hogy szereti, behozom, ölébe teszem a macskát, de kivételesen se lát, se hall, csak magában révül. Ismerem-e a feneketlen kétségbeesést, ami túlmutat a pillanaton, befeketíti a jövőt? Beletúr a papírjaimba, ideges, nyitogatja a laptopot. Az élet nem az, aminek látszik, ha írsz, a titok érdekeljen! Irma, én is tudom. Elcsípett tekintetében könyörgés, kicsit még viseljem el, amikor magának is teher.

Alkalmazkodom, miatta-e, vagy a magam gyávaságából, talány. Úgy teszek, mint aki nem sejti a bajt, ettől pokoli minden találkozás. Eljátsszuk, hogy nem tudom, hová tűnik napokra. Ha mégis kérdezem, azt mondja, hogy szeretője van, és rutinos hazugok módjára a szemembe néz. Az ő szemében zavaros nedvek, riadalom, kimerevített póz, és csillogás sehol. Támad. Kételkedni mernék, hogy mivel teste, lelke öreg és a csomagolás is régi, ezért nem akad hozzá való társ? Ő már valóság, nem egy illúzió, mint a fiatalok! Igaz, hogy rejtett tartalékok nélkül való, és azt sem tudja odaígérni, amije van még, nem hogy annál többet adjon!

Mert igenis, lehetne szeretője. A szó gyönyörűséges értelmében, nem az elcsúfított tartalma szerint, hogy házasságon kívüli kapcsolat szereplője testi érintkezés céljából. Jó, nevezzük úgy, hogy kedvese. Miért ne lehetne neki egy kedvese, akihez rendszeresen elutazhat, szép szoba, kilátással a hegyre, pasztellszínek, lehalkított élet, még a nővér is puhatalpú papucsban. Irma, kivel veszekszel, és különben is ez egy kórház képe, nem szerelmi fészek! Azt mondja, tegyek úgy, mintha hinnék a szavaknak. Én csak segíteni akarok, felelném könyörgőre véve, de megszakít, hogy akkor úgy tegyem, ahogyan az neki jó! Hagyjam a magam kényelmét, ne akarjak igazat, mindenáron valót, azzal ő nem bír el. Mondjam azt, hogy te Irma, milyen jól nézel ki, szépen csillog a szemed, és akár az új ruháját is észrevehetem. Harmincéves a ruha, de a nyomorult sorsára kér, ne merjek igazat mondani a maradék idejében soha! Jenőt említem, végre fölcsillan a szeme, már a macskát is megsimogatja.

… Jenő belement a játékba. Megkérdezte, szeretek-e karmolni, mondtam neki, hogy csak szeretnék, és lopva megnéztem a tövig vágott körmeimet, ahol semmi műköröm vagy hasonló. A nő, ha nem befektetésnek szánja, úgy tanultam, ne vacakoljon magával, mehettem kapálni a bosztánba. Ezzel ugyan nem karmolok, mutattam Jenőnek, erre megcsókolta az ujjaimat, és azt felelte, hogy én vagyok az ő napsugara, pedig akkor már két hete sűrű ködben állt a város. Szerencsére köd takarta a naplementét is, így nem fényképezhette. Mi bajod neked az én naplementéimmel, kérdezte. Mi? Az, hogy halálszaguk van, és hánynom kell tőlük! Erre ő, hogy Irma, ne hazudj, az a kezelések következménye, azt hiszed, hogy nem tudom? Ja, és azt is mondta a körmeimet vizsgálgatva, hogy ez a kékes árnyalat gyanús, nézessem meg a szívemet is. Azt feleltem, a szívemnek már éppen mindegy. Erre ő azt, hogy nem úgy van az Irma, az már régóta az övé.

Megjelent a Magyar Szó ÉRINTÉSEK című rovatában: http://www.magyarszo.com/fex.page:2011-12-14_Kaprazat_es_arnyek.xhtml

Olasz baba a kettős ágyon

Hétfő reggel, az élet aprói. Kiesik egy könyvből egy fotó, olasz baba kettős ágyon, hagyatékból megőrzött kép. Pillanatok sorjáznak, indul a nap. Sokesélyes kezdések. Például a gyerek, hogy hol a zsebpénzem apu? Ki hoz friss kenyeret, ha te itt gubbasztasz a gépnél? A macska nem jöhet be, nyomokat hagy a fehér padlón! Mondatok pattognak faltól falig, miközben sejthető, mégis napos nap lesz a mai. Aki még él, annak, mert közben olvasom, hetente egy nő hal a családi erőszakba. Veled nem lehet normálisan kávézni, akár simán így is indulhatott a veszekedés, és mi lett a vége: statisztikai adat, hogy hetente egy nő.

Két szívdobbanás közötti idő

Irma hol itt bukkan föl, hol ott, telefonál, elém lép a péknél. Ezerötszáz lépésről fölismerem, fogalmam sincs, honnét tudja, mikor megyek arra, amerre ő? Szerinte ebben a korban kiszámítható az ember, legalábbis a nők. Belemosolyog a napba, leegyszerűsíti a dolgokat, olyanokat mond, hogy két napig szédelgek: egyszerűt és igazat, de tanácsot soha sem ad. A birsalmasajt dióval az igazi, mondja akkor, amikor nálam már régen dió nélkül dermed a polcon.

Elkezdi, hogy „a te korodban én”, és mesél. Hogy milyen volt ötvenévesen. Akkor tanult meg sírni és mamuszt horgolni. Előbb nem akadt rá ideje. A síráshoz minek idő? Mosod az ablakot, és folynak a könnyek! Na persze! Kinevet. A síráshoz idő kell és magány. Vagy ahhoz, hogy meglásd a másikat, aki ezer éve az orrod előtt, például Jenő. De most nézd csak az időt! Nem értél rá, mert a gyereknek kamillateát főztél, vagy a dobozokban kerested a nadrágot, amit elraktál, hogy majd jól jöhet. Fél napig turkáltál, közben eszedbe sem jutott sírni, hogy miért nincs pénz újra? Vagy, mert a kertben gereblyéztél. Ha csípte a szemedet az izzadság, a por, az nem sírás, folyt a szemed sarkából a víz. Templom helyett sírni, akár, azt is lehet. Öregségére vallásos az ember, többnyire. Irmának jó a valóság, nem menekül, eleget nélkülözi majd, ha meghal. Istennel jól vannak, csak megköszön, nem kér. Ő is örül, és ad kéretlenül. Boldogságához elég a hála, hogy érezd, semmi sem magától, semmi sem ingyen. Egy gondolat azért jár.

Arra gondolok, Istenem, de jó nekem…

Jön Irma és mosolyog. Ez nem akármi. Te csak tudod. Mert a másik eset: a szomszédod, aki húsz éve az, és akkor sem köszön, ha átesik rajtad. Rosszabb, ha a kiszámíthatatlanságra játszik. Ha tényleg soha sem köszönne, megszokná az ember, egy idő után levegő. De ha néha kinyög egy jó napot-ot? Reménykedsz, megjött az esze, de nem. És akkor szökőévenként mégis, jó napot, hogy elbizonytalanodj. Irma járását ezerötszáz lépésről fölismerem, azt mondja, ő is az enyémet. Egyenes az út. Öt percen át érzem a mosolyt, azután látom is. Miféle érzelmek mozdítják az arc izmait, a nézésen mi változtat bentről? Aki számított az életében, az mind halott. Mégis mosolyog, azt mondja, Jenő, azután elhallgat. Később azt mondja: majd megtudod! Néha értelmetlennek tűnő mondatokat hagy maga után. Például, hogy érzem ezt az illatot? Mifélét? Ősz van, unt színek, már a táj is belefáradt, lassan seszínű lett a környék. Illat, itt? Tavasszal talán, vagy nyáron, vagy amíg érik a gyümölcs, de most? És napokig ilyesmik járnak az eszemben, hogy sírásra idő, meg illat, amit én nem is találok sehol. És ki az a Jenő?

Telefonál, hogy holnap nem ér rá, férfimunka van soron. Fát vág, kitisztítja az eldugult lefolyót, összeszedi az utcán a szemetet, és elvinné a kutyát sétálni, de nem kell, mert parasztportán ilyent ugyan minek? Az orvosnál sort vár, mindegy, hogy mivel múlik az idő. Nagyjából idelátszik a vége, mindkettőnek. Ott ismerte meg Jenőt, végre kinyögi. Jenő veszélyes. Olyan, mint az özvegyeknek a sírás, reggelente friss kávé helyett megszokható. De korai elővenni még egy párnát, még egy takarót. Nem a vacsorát dicsérte, vagy Irma szemét, hanem egész este csak panaszkodott, hogy nem látogatják a gyerekei. Irma azt ajánlotta, legközelebb tegyen úgy, mintha éppen Jenőnek lennének terhére ők. És ne forduljon el, amikor arcukon kiül a megkönnyebbülés! Túlélhető az a rettenetes csend, ami a fölismerés után a két szívdobbanás közé fér. Hogy már nem kell az ember, hogy fölösleges! Na, majd akkor gyere vissza hozzám, mondta Jenőnek Irma, a te idődből nekem éppen az a két szívdobbanás közötti kell! Jenőnek ez persze magas, nem jelentkezik, megijed. Irma lefolyót tisztít, és levelet zsákol, közben azt mondja, minek ehhez férfi? Elfordul, hogy ne lássam a szemét.

Antus, a mesélő ember - Csavargótermészet és hazavágyás

A környéken azt rebesgették, hogy a földek és a birtok gazdája egy francia gyártulajdonos, akinek őse ezen a tájon élt. A józanabb gondolkodásúak kételkedtek, és csak Antus szava nyomán éledt szóbeszédnek hitték, ami Antus családfáját és dús képzeletét ismerve mégiscsak közel járhatott a valósághoz. Ha Antus is ötlötte ki a javát, de van benne leellenőrizhető szál, amitől hiteles lesz a történet, és a mese valóságán túlterjedve is életképessé válik.

Antus felől a történet igazságát hivatalos papírok támasztották alá: francia fölmenője van! És a földek tulajdonosa mégiscsak ezen a vidéken vásárolt földet, és nem máshol, ez is tény, és tehette akár az említett érzelmi okból is. Ebbe a föltételezésbe kapaszkodva érdemes elgondolkodni azon, hogy Antus őse és a francia birtokos őse valóban ugyanazon a szőlődombon szüreteltek-e régen, esetleg egy és ugyanaz az a kettő? 

– És mikor találkozol azzal a franciával? – kérdezték alkalmi munkatársai. Antus borostás állát vakarva, mosolyogva sóhajtott: – Hol leszek én már akkor! Újabb utakra gondolt? Vagy arra, hogy a halál előbb jön el érte? Ha a halálról esett szó, vagy különösen akkor, ha olyan ember temetéséről hallottak, aki évtizedeket is élhetett volna még, Antus azt mondta, hogy az élettől kapott sok jó után azt kéri ráadásnak, hogy akkor vigye el a Kaszás, amikor egy szűz területbe elsőként szúrja bele az ásót. Lehet az egy özvegyasszony virágoskertje, vagy a kábeltévéseknek előkészített árok, az neki mindegy. Amikor az a semmi máshoz nem fogható földszag eléri az orrát, akkor! Ha már muszáj. Az özvegyasszonyok kertecskéire tett durva beszólásokat elengedte a füle mellett.

Csavargó természete apai ágon öröklődött, egyik dédapja Franciaországból származott, a mese szerint akkor keveredett erre a vidékre, amikor az ottani szőlőjét végleg elpusztította a filoxéra, és a családja tönkrement. Itt telepedett le, bánáti lányt vett el feleségül, számos gyereke születet, akik nyugtalanságát örökölve sokfelé eljutottak, a szomszéd faluba, Bácskába, a tengeren túlra is. Antus, ha volt, aki hallgatta, százötven évvel ezelőtti eseményeket úgy szőtt a kínai piacon előző nap vásárolt papucs történetébe – nem magának, csak megunt szeretőjének vette búcsúajándékul –, mintha az idő teljesen lényegtelen tényező lenne, és minden elbeszélésében csak a helyszín a fontos. Már legény korában megtalálta a lehetőséget, hogy a falu határát minél messzebbre hagyja maga mögött. Mostohaapja öröksége miatt mindig volt miből elindulni, és ment, amíg a pénze vitte, aztán alkalmi munkákból találta föl magát. Híre kelt, hogy köze volt az Idegenlégióhoz, bár rossznyelvek szerint már a jelentkezésnél visszahőkölt. A meghátrálással egy fogadás tétjét veszítette el. Amit mindig hárított, az éppen az idegenlégió vagy a katonaság témája volt. Egy férfi esetében ez különös, hiszen ahogyan a nők örök életükben visszatérnek a szüléseik elmondásához, a férfiak a katonaévek eseményeit nem tudják elégszer ismételni. Az albán hegyek között volt katona, ahonnét férfihoz nem méltó panaszáradattal teli „dopisnicákat” küldözgetett anyjának, ez akkor derült ki, és néhány napig szórakozott rajta a falu, amikor véletlenül a levélköteg is a könyvtárnak ajándékozott régi újságok közé került. A levelezőlapokon tintaceruzával írt épületes stílusú bekezdésekben hol ételért, hol könyvért, hol a katonaidő rövidítéséhez való közbenjárásért könyörgött. A magányos őrjáratokon tériszonyát leküzdve csodálta a hegyek szépségét, erről is írt anyjának, de ezt is a síkság utáni sóvárgással fejezte be, hogy nagyon menne haza, már a második naptól kezdve. Nehezen múlt el a két év, és később soha nem volt ennyi ideig egy helyen. Pedig tudta, hogy mindenhol ugyanaz, fa, fű, virág, föld és víz, de az emberek sem különböznek, mindenhol ugyanazok között a gondok között gyötrődnek, és örömük is majdnem azonos. De ha egy helyet megszokott, nem ébredtek benne új gondolatok, a történetei mintha nélküle történnének, és végtelenül unatkozott, ha az újdonság fölfrissítő ereje nem költözhetett a szívébe. Elment, új tájhoz szökött, ismét élt és gondolkodott, mesélt. Történetei, hogy igazán újraélhetők legyenek, ahhoz hazakívánkozott, mert mégiscsak az otthoni kocsmákban esett neki legjobban a szó, amik fiatal korában még egészen reggelig tartottak nyitva, több helyen muzsikusok marasztalása közepette lehetett múlatni az időt, elszórni a pénzt. Húsznál is több kocsma működött a faluban.

Megjelent a Magyar Szó, Kilátó című mellékletében: http://www.magyarszo.org/fex.page:2011-11-06_Antus_a_meselo_ember.xhtml

Reggel, amire nem jött este - Halottam napja

Diófalevelek füstjében a falu. Kéretlenül jönnek a halottak szemből. Emléküket fokozza a lombhullás, a hajnali fagy, a szemet maró füst. Álmomban Sándor kérdez, Irma, behordtad a krizantémokat? Kacsasültet követel párolt káposztával. Ő szerette, én nem, most megetetné velem mind. Terítek neki is. Végigbőgöm az ebédet, holtából is kínoz. A macska a damasztabroszon ül, eszi a tálból kiemelt kacsacombot, érzi, ez más állapot.

Sándor tárgyai is halottak. Táskányi holmi kerül hozzám. A koporsóba csempészünk ezt-azt, szabály van rá, hogy mit lehet az elhunyttal temetni. Viheti a mozdulatot, amivel a kórházban arcát utoljára a kezembe fogtam. Meleg volt, finom érintésű, de már vibrált a türelmetlenségtől. Ment volna már. Estére találkozunk, mondtam, mert siettem, dolgom volt a postán, az élők olyan elfoglaltak, de majd estére…! Estére jövök, könnyű lábbeliben titkon beosonok. Azt is ígértem, hogy minden jó lesz. Ő utoljára azt mondta, Irma, ha hosszabb időre maradsz távol, otthon áramtalaníts!

Gyásznapok. Téblábolás, holmik válogatása, a hiány a falakból sugárzik, sorra alszanak ki a fények, fakulnak a dolgok. Ezt a zoknit utoljára vetted ki a fiókból. Morogtál, hogy lyukas, zsebbe teszem, majd megjavítom, mint régi asszonyok, pedig nincs is stoppolófám. Ilyen elmaradt tettekkel mentenélek vissza az én életembe. Hirtelen megfordulok, leverem a bögrét, már senki sem áll ott, ahonnét a hangod jött, hogy Irma, hagyd azt a zoknit, nem fontos!

Nyers, kegyetlen illatú virágok halma mögött még az ideiglenes, fehér műanyagbetűs neved, de már jön az ócskás, pakol, és rágyújt ott, ahol te soha, és a házi dohányból csavart cigarettájának bűze végképp kiöl az egykori otthonodból. A házat lezárjuk. Bűnbánó tekintettel mentegetődző motyogás a temetőben, tudjuk, hogy hallod.

Próbáltam megfejteni a halált, amiből arcod hideg fénye világított. Csak a neonvilágítás, és a fehér lepedő, súgtad túlról. A szomszéd ágyon fekvő férfi kezén légy ült, azután egy újabb. Fogva tartott az utolsó pillanat, menjetek már, mondtad, és akkor benyitott az ápolónő.

Otthon a megálló óra dermedt csendje idéz: itt jártál, amikor mi még kétségbeesetten sirattunk a visszhangzó folyosón. Kapaszkodtál, a megszokott helyhez, a tárgyakhoz menekültél, ahelyett, hogy a friss holtak ámulatával nézted volna túlról, hogy a tőled kapott piros sálba temetett arccal, minden pózt és tartást vesztve zokogok a gépies részvét és a már őszinte együttérzés határán tétovázó hivatalos személy vállára borulva.

A temetésen a hátam mögött két férfi mesélte, hogy mennyire féltél a sötét, zárt helyektől, és most ez vár rád, a frissen ásott mélység. Huszad magaddal remegtél a penészszagú pincében, a köpenyt görcsben markolva, mint a többiek is mind. Amikor eléd tették az üveget, te fölrúgtad és kirohantál a levegőre. Őrült öngyilkosjelölt, visszarángattak maguk közé és indulatukat levezetve téged rugdostak véresre. Azóta volt beteg a veséd.

Hagyj élnem, könyörgök az álmatlan éjszakák közepén, te mégis belebújsz minden titkomba. Élőnek könnyű hazudni! Erő sem kell, rejtik a hamist a szavak, a tárgyak. Fölhasogatott párnák tollviharában kineveted kétségbeesésem. Átfogod a derekam, úgy érintesz, hogy ébren is éget, játszol velem. Ne tedd, gyertyaláng táncának könyörgök, hány ima és sóhaj kell még, hogy végre halott legyél, olyan halott, amilyenek a többiek! Csenden simulnak a nemlétbe. Te csontig nőtt álarc, már nem szeretlek, felejtenélek! Az élők konokságával és gőgjével mondom, hagyj végre békén! De te nem hagysz, mert volt egy reggeled, aminek nem lett estéje, pedig én vak hittel megígértem neked. Büntetsz, és az én estéimet veszed el cserébe.

Kórháztöltelékek

Megjelent a Magyar Szó ÉRINTÉSEK című rovatában

Októberben az ősz bátran a szemedbe néz, novemberben már bűntudatosan, vagy fáradtan, mindegy miért, de nem tűri el a tekinteted. Sándor azt mondja, novemberben műtétje lesz, de én attól ne féljek, és közben nem néz a szemembe. Elhallgatom, hogy csak arra várok, hogy elforduljon a sarkon, és megyek utána. Látom a jövőt. Az avarszagot is visszaadja az álomkép, a rothadó hársfalombban megrekedt nyár virágillatát, és azt is, ahogyan a télen a vékony ereken át az arcomra csorog a hólé. Ki nem álmodik rémeket a kórház árnyékában?

Felirat hozzáadása

A hétfői vendég

Köszönök neki és folytatnám, hogy nincs időm, de nem érdekli, tolat befelé. A gyerek szerint mindig savanyú és dohos, a gyereket már többször megszidtam, hogy így nem beszélünk! Közben nekem is borzongató gondolatom támad:

Fészerfal a málnásban és az előszámla

Megjelent a Magyar Szó ÉRINTÉSEK rovatában http://www.magyarszo.com/fex.page:jegyzetek

Irma akár férfinek is születhetett volna. Most éppen a kidőlt fészer falát hozza rendbe. Kérdezem, egyedül akar belevágni?

Irma, a görögök és az utolsó érintés

Irma fáradt és kedvetlen, kukoricát górézni volt egész héten, különben is, tiszta depresszió, mert ha már Sándor sem szereti, akkor ezt érdemli az élettől: a fekete magányt, a sötét éjszakákat!

Sírás és boldogság

Kint még éjszaka van, de a derengés már elindult keleten, a kert felől őszi, almaillatú hűvös önti el a szobát. Az új napra ébredés boldogsága meghatározza az írás témáját, legyen akkor most szó a boldogságról! Máris kezdeném, amikor az utca felől furcsa hangok hívják föl magukra a figyelmet. Késői hazatérők, ketten, fiatal férfiak.

Az egyik sír, panaszkodik. Nem is sír, bőg! Nyög, nyöszörög. Hallatszik, mennyire szenved. - Az a nyomorult ribanc megemlegeti! – zokogja. A másik helyesel: - Emlegesse csak! - De amikor szeretem… - dadogja, szipogja az érintett. Erre már a cimbora is bőgőre veszi. Szembefordulva, egymás vállára tett kézzel homlokukat összetámasztva elzokognának itt nekem reggelig, de szerencsére jön egy autó, és botladozva félreállnak. Részegek. Elindulnak végre, túlhaladnak a hallótávon, csönd, béke, gyerünk írni a boldogságról! Közben ez a férfisírás nem megy ki a fejemből. Az egészből annyit értettem, hogy ez a férfi, bár szavai másról tanúskodtak, eszeveszetten boldog! Él, érez, megél és kimutatja. Emberből van.

Hány férfit csak anyja látott sírni, vagy ha apja is, kapott egy nyaklevest: – Okod legyen a bőgésre, azért! Megtanulta az érintett, hogy a férfi nem sír – mások előtt soha. Elbújik a bánattal, aztán letagadja, hogy megsiratta, amikor elhagyta a barátnője, vagy amikor az a tízkilós hal leakadt. Ez utóbbit mindig elmeséli, de hogy elbőgte volna magát a csónakban? Azt nem. 

A hirtelen talált statisztika azt mondja, mi nők négyszer többször sírunk, mint a férfiak. És egy-egy sírás átlagosan két perccel tovább tart nálunk. Nem tudom. Gyors körkérdésem eredményeképpen nekem egy férfi sem vállalta a sírás tényét, bár igazmondási szokásukról nem kérdeztem őket. Férjemet négy éve láttam könnyezni, ravatalnál a fő helyen. A nagy halról is mesélt, hogy megszökött, de csak véletlenül jutott most eszébe, semmi összefüggés a kérdésemmel. Azt mondja, ő nem olyan fajta, de néha jobban esne jól kibőgni magát, mint sarokba vágni a szerszámot, vagy fölrúgni a vödröt.

Gyerekes dacból talán, de megmutattam Neki ott fönt, hogy engem ugyan nem fog sírva látni, pakolja csak rám a kínt, ha ő győzi, én kibírom! Megkeményedik az ember, mint a bükk. Magába zárul. Aztán volt, hogy dühből, eltorzult arccal mégis zokogtam. Vagy a boldogságtól, amikor ok nélkül rászakad az emberre a mennyország, és azt hiszi, repülni is tudna, ha akarna, de nem akar, nehogy az derüljön ki, hogy mégsem tud. A vicces az egészben, hogy olyankor éppen hogy repül. Más két lábbal a földön látja, csak éppen bőg. Fáj valamije, bánatos? Elkönyvelik, hogy igen, és vigasztalni akarják, vagy zavartan elfordulnak tőle. 

A boldog ember lelkéről leolvadt a burok, védtelen és sebezhető, mint máskor soha, csupaszon áll a nagy ég alatt, fölötte lyukas a kupola is, amin át az Isten huncutul mosolyog rá, kacsintva biztatja: - Éljed meg bátran, fenékig, ez a mi titkunk marad! Isten csak tudja, hogy miért játszik velem. És hogy, miért éppen most. Mit akar ezzel a nagy kegyével? Holnap majd valamit elvesz érte? Megfizetteti? Netán megbosszulja? Az utóbbit nem, azt azért mégsem tenné! Sokáig teljesen elfeledkezett rólam, lelkifurdalása van, pótol? Elhiszem, no, ha már annyira akarja: boldog vagyok! Ettől kezdve nincs más, zokogás beleszakadásig. És tudom, ettől az én nagy boldogságomtól végre Ő is nagyon boldog lesz. Elered az eső, és abba sem hagyjuk estig.

http://www.magyarszo.com/fex.page:erintesek

Életfogytiglani szeretet, örökös kötelék

Bácskai özvegyasszony meséli, hogy szívét hasogatja - de igazából és tényleg! -, ha találkozik a jövevénnyel, akinek eladta a földjét. Kényszerűségből, mentegeti magát, kendője csücskét babrálva. A nyakába szakadt mindenféle baj, kórház, műtétek miatt.

A meg nem élt élet terhe

- A hétköznapokban nekem a fájdalom az ünnep – mondogatta Irma, akinek egész élete Isten és a férfiak kiszolgálásából állt, mindennek tetejébe csak fiai születtek, akik mivel úgy látták apjuk példáján, maguknak is föltétlen engedelmességet kívántak anyjuktól.

Jó kenyér és forró lángos kacsazsírral

Majd mi, itthon! A kenyérsütőből kidőlt a túlságosan sok és megkelt tészta. A fölöslegből a tűzhelylapon akartam időutazást. Az eredménynek köze nem volt a régi, kemencés lepényhez, de elromlott étvágyunk mégis mohón csapott le: téptük, csíptük forrón, és mint aki egy hete nem evett.

Elfogyott napok - második részlet

- Jaj nekem, már megint kizökkent az idő! Mit akar ez az ember velem? Hová telefonál? Én lennék az asszony, aki a százegy kiskutyás táskájával alszik az erdei asztalon? Miféle mentőkről magyaráz? Megint elvisznek?! Ezt nem teheti velem! Becsukja mobilját, és leül mellém. Elhúzódok. Közelít, karja már a vállamon. Régen nem volt senki ilyen közel hozzám… El kell neki mondanom Malackát! Hogy én is a Malacka Napját várom! Hogy minden megváltozzon! Hirtelen kinyílok, furcsa állapot. Álmodom még?

Elfogyott napok - első részlet

Kopasz fák törzse, bokrok fakó, fonnyadt díszei fogadták a menekülőt, a tegnap még kisdiákokkal körülvett tanító nénit: mikor lesz itt az óra, amikor ennek is vége szakad? Madarak szálltak el fölötte. Nem ének jutott eszébe róluk, havas téltől rettegés szorította össze a szívét, és félni kezdett meghatározhatatlan tárgyú borzalmaktól, ének nélküli napoktól. Nincsen abban szeretet, akiben ennyi a félsz, mondogatta, és elrettent, amikor szívéhez ért a mondat. Még időben vette észre a férfit, aki olyan volt, mint egy fa az erdő fái közül, akár el is futhatott volna előle. Megérzik egymást a hasonlók, csak a bolond Józsi volt a faluból.  A férfi megfogta a kezét, hö, hö, mondta, és szeme fehérje fehérebb volt minden létező fehérnél, szeme bogara a fekete kút mélye volt. Hídon ment odáig, keskeny sávon lehagyva azt, aki azelőtt volt – mi előtt, nem fontos, mint ahogy a most se az, semmi se az, ami időtől függ -, kellékek nélkül érkezett, már csak önmagával azonosan. János evangéliumát mondta föl hangosan az úton, keresztet rajzolt az erdő fáinak törzsére.

Érintések - Félúton

Megjelent a Magyar Szóban http://magyarszo.com/fex.page:2011-08-03_Feluton.xhtml

Augusztusban beérnek a nyár történetei, és mint bőségszaruból a Heszperiszek aranygyümölcsei, elfogyhatatlanul gurulnak kifelé. Mint ez a történet az idővel, az érintéssel. Kedvéért hagyjuk kicsit a csúf valót, mert az élet ilyen is, furcsa is. Néha szép.  

Nyomorult élet

Fényes, egészen selymes tapintású volt a sámfa, amire a lyukas zoknikat húzta talpalni nagyanyám. Nem, nem is a lyukasakat! Azokat csak az előszobafogasból kicsavart kalaptartó „gomba” segítségével stoppolta, ami valóban olyan volt, mint a gomba. Szépen ráfeszítette a gömbölyű részére a zokni lyukas felét, a gomba szárán összeszorítva fogta, feszesen tartva végig. Amikor a stoppolást befejezte, visszacsavarta a fogasba a nélkülözhetetlen varrási kelléket. Mindig ugyanazt vette le, pedig a hatból választhatta volna akármelyiket. A varrótű nyomot hagy a lakkozott fán, nem akarta a többit is összekarmolászni. A sámfán már a foltozni való zoknikat javította.

Szemével követ

Már nem számolom a napokat, hány múlt el azóta, hogy vége a Dombos Fest irodalmi napjainak. Egybefolynak a nappalok az éjszakákkal, névtelenül sorjáznak, álmatlan és alvástalan a hajnal, a kései lefekvések teljesen kikészítenek. Pontosan átérzem annak a nyomorúságát, ha az ember lemarad valamiről, ha csak egy hajszálon is múlott, de lemaradt. És ez a lemaradás miatt úgy összekeveredtek a dolgok, hogy jelenleg lehetetlen kibogozni, de még az is lehetetlen, hogy szépen, sorjában, tárgyilagosan, mint egy szépen vasalt riporter, leírjam a négy nap – adatokban már begyűjtött – történetét. Egy szikra kellene hozzá, a cím, vagy a kezdőmondat, egy bólintás, egy mosoly, egy felém forduló arc, egy hangfoszlány, a kávé íze, a hársfák itt maradt illatából elcsenni egy picit… valami nincs, de ami nagyon kellene, hogy megírjam az ígért riportot. Hangulat-beszámolót.

Minduntalan a magam hangulata tolakszik a betűket keresőujjaimba, írok végeláthatatlan bejegyzéseket, amiket én nem olvasok vissza, és akinek szánom, az kifut a világból tőle. Kijelöl és delete. Ismét és ismét. Aztán, eszement hosszú éjszakai séták végkimerültségbe vivő kilométerei után végre világos lesz: hiszen éppen ennek a négy napos irodalmi fesztiválnak a hangulatát írtam és írom, azóta is!

Csillogó szemeket látok magam körül, és azt hiszem, az én szemem is csillog.  Azután egy pillanatra már nem, „Zoli, jól szíven szűrtál te engemet.” Olvasom, és biciklizem tovább Aaron Blumm apró történeteiben, egy-egy részlet fölér a gyomron ütéssel. Fáj és boldog vagyok ettől a fájdalomtól, mert azt jelzi: élek!

Négy nap az iskolában. Nyolc évig a nap harmadát töltöttem ott, és az a – ehhez képest rettenetesen hosszú idő - nyomába sem ér ennek a négyszer kétórányi idő hatásának. Pedig falai között tanultam meg írni és olvasni, aminek most üdvözülésemet és egyben vesztemet is köszönhetem.

Meglátjuk, mi lesz ebből.

Láttam egy piros biciklit

(… hajnalban minden soromban neki írok, amikor tudom, Aaron Blumm könyvét olvassa éppen és én éppen Aaron Blummot olvasok, vagy amikor nem olvasom a könyvét – mert van olyan, hogy olvasni sem lehet, de nem olvasni sem, mert minden biciklizése egy-egy gyomron ütés. Mások is ezt mondták, hogy övék a történet, és ettől jó, hogy mindenkié, a könyv közben úgy fehérlik kézközelben, hogy 2011 nyarát megérteni elengedhetetlen kellék – de férfi és nő dolgában mindenképpen meghatározó.) 
  

Reginát magamban csak Kicsikirálynőnek nevezem, muszáj volt így, hogy nevüket ne keverjem össze Rebeka nevű nővérének nevével. Mindig ez van. Összekeverem a dogokat. A biciklizést a repüléssel, és most még a megfelelő betűket is minduntalan elvétem. Elfelejtettem volna írni? Mintha a szavak elhagynának, pillangókká változtak volna, aztán kövekké a gyomromban, hogy ne férjem bele a keserű kávé és a fekete csokoládé se, de egy szem édes gyümölcs sem, ami az idén kosárszám rothad a fák alatt. Ilyen még nem volt soha. Hogy a gyümölcs ott rothad a fák alatt, inkább az volt, minden szemet menteni kell, gondolni a télre, ínséges időkre is. Nem gondolok előre, a tél nincs, most nyár van és nyár maradt bennem örökre, mert végre fölfedeztem, hogy jó az, ha lucskosra izzadja magát az ember, és mivel a másik is izzad, mindenki izzad, nincs is ebben semmi érdekes. Nyár van, izzadunk és nincs, aki a kertben az érett gyümölcsök után hajlongjon, rothad a fák alatt a nyári alma, a ribizli még az ágon összefonnyadt, a lehullott barack fölreped, szétárad az illat, édes és különös, de másnapra vége, átváltozik, közben éjszaka meztelen csigák, nappal darazsak és hangyák laknak benne, rajta. Kövekké változó szavak húzzák a gyomromat, kezem közelében Dantetől A pokol, és közben néha a Biciklizéseinkre nézek, Biciklizéseinkre Török Zolival. Kicsikirálynőm piros biciklijével karikázik elém, megkérdezi, én utazom-e az idén a tengerre, mert ő igen, az anyuval és most ő nagyon boldog, mert itt ez a bicikli és aztán meg a tenger, puszil mindenkit, vigyázzak aztán magamra, mondja. És már nincs is, eltűnik a gyerekek között, ahol a helye, ahol a kép vele együtt egész, én pedig magamban karikázom tovább, már egészen közel a mező, vonz az út, porol, és szúr az útmente száraz növényzete, kopár hegyek emléke tolakszik a képbe, csapong a képzelet kicsit.  Hajnali olvasmányomra gondolok, amikor nem A pokol, hanem a Biciklizéseink…, hogy soha sincs kérdés, csak mosoly, mert nem kell válasz, csak mosoly, nem kellenek a szavak elég volt végre ebből! Nyáron ne beszélgessünk, mondta, és elhallgatott, fájdalmakkal küzdve élem a csendjét. Könnyű nyári téma kell, kérnek, különös módon három helyről egyetlen nap alatt, tudod, olyan könnyű, nyári szerelem, napfény, telihold és egyéb a nyár tématárából! Aki kéri, azt hiszi, tudja, mire gondolok, de én arra gondolok, amit én akarok gondolni erről. A nyár nem könnyű, pokoli nehéz, a mezőn át karikázva egészen a földre nyom az égbolt, olyan őrülten és súlyosan kék, hogy megszakadok bele, lenyom a földre, vérem serken, szétfut a fejüket már lehajtó kalászosok közé, mint elnyílott pipacsok utolsói. A nyár nem könnyű, a szerelem sem az, csak átszáguldani a tájon lenne könnyű, mindennek ellenére – ha neked is volna biciklid.  Nincs hosszú, forró nyár, csak egyre fogyó, nyári napok vannak, pokol és mennyország kegyetlen váltakozásban. Nem könnyű, inkább úgy írnám, elképesztőn egyszerű: mások már minden történetem régen megélték és megírták előlem. Lemaradtam a négy naposDombosi történetek – remix, 2011 - ről, mint ahogy erről az ötvenegyedik nyaramról is, amiről azt hiszem, már végleg. 

Volt egy nyár Budapesten

Könyvet választottam a hosszú útra, olyant, ami engedelmesen szétnyílva szépen elfekszik az ölben, nem új már, és nem lázad a kitárulkozó póz ellen, nem akarja magának szabad kezemet is, hogy lefogjam, és úgy tartsam nyitva, erővel. Engedi olvasni magát. Régi, hűséges könyv kell, meghitt társaság a vonaton. Piros ruhát vettem fel, Szent Iván éjjele elé illőt. De már nem várok tűzet, sem szeszélyes lángolást, ami akkor hagyna alább, amikor még kívánnám hevét. Halványzöld, kékesfehér lidérces pislákolás maradt csak a bejárt helyen…

Rövidszünet a nyárban - búcsú a szerelemtől

A nyár legmelegebb délelőttjén a hőség pillanatra megtorpant, a fény fordult egyet, perdült, végig suhintott rajtunk egy kora őszi sugár; egyetlenegy, de aki éppen nem aludt, vagy nem bújt el a kuckójában izzadva, fuldokolva a melegtől, az észrevette. Mint például a Blaha Lujza-téri megállónál felszálló villamos utasai, a Nyugati felé menet, délelőtt tizenegy óra tizenhárom perckor. Talán figyelmeztetésül adta a nyár, izzásának teljében megajándékozva azokat, akik még nem átkozták el a kiszáradt növények, a szikkadt mezők, a száraz legelők, az apadó medrek láttán, hogy most ez kell, ez a forróság.

Írók, költők Kishegyesen – falu a falu fölött (valamelyik Dombos Fest után)

 A nyár az olvasásnak kedvez, a föltöltődés ideje: hagyni kell a dolgokat, nem erőlködni a képernyő előtt! Egy könnyelmű ígéret mégis géphez parancsol. Jó kezdőmondat kellene, ami írásba sodor, és amivel a későbbi olvasót a jegyzetembe csábíthatom. Vagy oldalakon át arról írni, hogy írni kellene valamiről, és a minimális terjedelmet elérve elküldeni a szerkesztőnek?