A környéken azt rebesgették, hogy a földek és a birtok gazdája egy francia gyártulajdonos, akinek őse ezen a tájon élt. A józanabb gondolkodásúak kételkedtek, és csak Antus szava nyomán éledt szóbeszédnek hitték, ami Antus családfáját és dús képzeletét ismerve mégiscsak közel járhatott a valósághoz. Ha Antus is ötlötte ki a javát, de van benne leellenőrizhető szál, amitől hiteles lesz a történet, és a mese valóságán túlterjedve is életképessé válik.
Antus felől a történet igazságát hivatalos papírok támasztották alá: francia fölmenője van! És a földek tulajdonosa mégiscsak ezen a vidéken vásárolt földet, és nem máshol, ez is tény, és tehette akár az említett érzelmi okból is. Ebbe a föltételezésbe kapaszkodva érdemes elgondolkodni azon, hogy Antus őse és a francia birtokos őse valóban ugyanazon a szőlődombon szüreteltek-e régen, esetleg egy és ugyanaz az a kettő?
– És mikor találkozol azzal a franciával? – kérdezték alkalmi munkatársai. Antus borostás állát vakarva, mosolyogva sóhajtott: – Hol leszek én már akkor! Újabb utakra gondolt? Vagy arra, hogy a halál előbb jön el érte? Ha a halálról esett szó, vagy különösen akkor, ha olyan ember temetéséről hallottak, aki évtizedeket is élhetett volna még, Antus azt mondta, hogy az élettől kapott sok jó után azt kéri ráadásnak, hogy akkor vigye el a Kaszás, amikor egy szűz területbe elsőként szúrja bele az ásót. Lehet az egy özvegyasszony virágoskertje, vagy a kábeltévéseknek előkészített árok, az neki mindegy. Amikor az a semmi máshoz nem fogható földszag eléri az orrát, akkor! Ha már muszáj. Az özvegyasszonyok kertecskéire tett durva beszólásokat elengedte a füle mellett.
Csavargó természete apai ágon öröklődött, egyik dédapja Franciaországból származott, a mese szerint akkor keveredett erre a vidékre, amikor az ottani szőlőjét végleg elpusztította a filoxéra, és a családja tönkrement. Itt telepedett le, bánáti lányt vett el feleségül, számos gyereke születet, akik nyugtalanságát örökölve sokfelé eljutottak, a szomszéd faluba, Bácskába, a tengeren túlra is. Antus, ha volt, aki hallgatta, százötven évvel ezelőtti eseményeket úgy szőtt a kínai piacon előző nap vásárolt papucs történetébe – nem magának, csak megunt szeretőjének vette búcsúajándékul –, mintha az idő teljesen lényegtelen tényező lenne, és minden elbeszélésében csak a helyszín a fontos. Már legény korában megtalálta a lehetőséget, hogy a falu határát minél messzebbre hagyja maga mögött. Mostohaapja öröksége miatt mindig volt miből elindulni, és ment, amíg a pénze vitte, aztán alkalmi munkákból találta föl magát. Híre kelt, hogy köze volt az Idegenlégióhoz, bár rossznyelvek szerint már a jelentkezésnél visszahőkölt. A meghátrálással egy fogadás tétjét veszítette el. Amit mindig hárított, az éppen az idegenlégió vagy a katonaság témája volt. Egy férfi esetében ez különös, hiszen ahogyan a nők örök életükben visszatérnek a szüléseik elmondásához, a férfiak a katonaévek eseményeit nem tudják elégszer ismételni. Az albán hegyek között volt katona, ahonnét férfihoz nem méltó panaszáradattal teli „dopisnicákat” küldözgetett anyjának, ez akkor derült ki, és néhány napig szórakozott rajta a falu, amikor véletlenül a levélköteg is a könyvtárnak ajándékozott régi újságok közé került. A levelezőlapokon tintaceruzával írt épületes stílusú bekezdésekben hol ételért, hol könyvért, hol a katonaidő rövidítéséhez való közbenjárásért könyörgött. A magányos őrjáratokon tériszonyát leküzdve csodálta a hegyek szépségét, erről is írt anyjának, de ezt is a síkság utáni sóvárgással fejezte be, hogy nagyon menne haza, már a második naptól kezdve. Nehezen múlt el a két év, és később soha nem volt ennyi ideig egy helyen. Pedig tudta, hogy mindenhol ugyanaz, fa, fű, virág, föld és víz, de az emberek sem különböznek, mindenhol ugyanazok között a gondok között gyötrődnek, és örömük is majdnem azonos. De ha egy helyet megszokott, nem ébredtek benne új gondolatok, a történetei mintha nélküle történnének, és végtelenül unatkozott, ha az újdonság fölfrissítő ereje nem költözhetett a szívébe. Elment, új tájhoz szökött, ismét élt és gondolkodott, mesélt. Történetei, hogy igazán újraélhetők legyenek, ahhoz hazakívánkozott, mert mégiscsak az otthoni kocsmákban esett neki legjobban a szó, amik fiatal korában még egészen reggelig tartottak nyitva, több helyen muzsikusok marasztalása közepette lehetett múlatni az időt, elszórni a pénzt. Húsznál is több kocsma működött a faluban.
Megjelent a Magyar Szó, Kilátó című mellékletében: http://www.magyarszo.org/fex.page:2011-11-06_Antus_a_meselo_ember.xhtml
