Diófalevelek füstjében a falu. Kéretlenül jönnek a halottak szemből. Emléküket fokozza a lombhullás, a hajnali fagy, a szemet maró füst. Álmomban Sándor kérdez, Irma, behordtad a krizantémokat? Kacsasültet követel párolt káposztával. Ő szerette, én nem, most megetetné velem mind. Terítek neki is. Végigbőgöm az ebédet, holtából is kínoz. A macska a damasztabroszon ül, eszi a tálból kiemelt kacsacombot, érzi, ez más állapot.
Sándor tárgyai is halottak. Táskányi holmi kerül hozzám. A koporsóba csempészünk ezt-azt, szabály van rá, hogy mit lehet az elhunyttal temetni. Viheti a mozdulatot, amivel a kórházban arcát utoljára a kezembe fogtam. Meleg volt, finom érintésű, de már vibrált a türelmetlenségtől. Ment volna már. Estére találkozunk, mondtam, mert siettem, dolgom volt a postán, az élők olyan elfoglaltak, de majd estére…! Estére jövök, könnyű lábbeliben titkon beosonok. Azt is ígértem, hogy minden jó lesz. Ő utoljára azt mondta, Irma, ha hosszabb időre maradsz távol, otthon áramtalaníts!
Gyásznapok. Téblábolás, holmik válogatása, a hiány a falakból sugárzik, sorra alszanak ki a fények, fakulnak a dolgok. Ezt a zoknit utoljára vetted ki a fiókból. Morogtál, hogy lyukas, zsebbe teszem, majd megjavítom, mint régi asszonyok, pedig nincs is stoppolófám. Ilyen elmaradt tettekkel mentenélek vissza az én életembe. Hirtelen megfordulok, leverem a bögrét, már senki sem áll ott, ahonnét a hangod jött, hogy Irma, hagyd azt a zoknit, nem fontos!
Nyers, kegyetlen illatú virágok halma mögött még az ideiglenes, fehér műanyagbetűs neved, de már jön az ócskás, pakol, és rágyújt ott, ahol te soha, és a házi dohányból csavart cigarettájának bűze végképp kiöl az egykori otthonodból. A házat lezárjuk. Bűnbánó tekintettel mentegetődző motyogás a temetőben, tudjuk, hogy hallod.
Próbáltam megfejteni a halált, amiből arcod hideg fénye világított. Csak a neonvilágítás, és a fehér lepedő, súgtad túlról. A szomszéd ágyon fekvő férfi kezén légy ült, azután egy újabb. Fogva tartott az utolsó pillanat, menjetek már, mondtad, és akkor benyitott az ápolónő.
Otthon a megálló óra dermedt csendje idéz: itt jártál, amikor mi még kétségbeesetten sirattunk a visszhangzó folyosón. Kapaszkodtál, a megszokott helyhez, a tárgyakhoz menekültél, ahelyett, hogy a friss holtak ámulatával nézted volna túlról, hogy a tőled kapott piros sálba temetett arccal, minden pózt és tartást vesztve zokogok a gépies részvét és a már őszinte együttérzés határán tétovázó hivatalos személy vállára borulva.
A temetésen a hátam mögött két férfi mesélte, hogy mennyire féltél a sötét, zárt helyektől, és most ez vár rád, a frissen ásott mélység. Huszad magaddal remegtél a penészszagú pincében, a köpenyt görcsben markolva, mint a többiek is mind. Amikor eléd tették az üveget, te fölrúgtad és kirohantál a levegőre. Őrült öngyilkosjelölt, visszarángattak maguk közé és indulatukat levezetve téged rugdostak véresre. Azóta volt beteg a veséd.
Hagyj élnem, könyörgök az álmatlan éjszakák közepén, te mégis belebújsz minden titkomba. Élőnek könnyű hazudni! Erő sem kell, rejtik a hamist a szavak, a tárgyak. Fölhasogatott párnák tollviharában kineveted kétségbeesésem. Átfogod a derekam, úgy érintesz, hogy ébren is éget, játszol velem. Ne tedd, gyertyaláng táncának könyörgök, hány ima és sóhaj kell még, hogy végre halott legyél, olyan halott, amilyenek a többiek! Csenden simulnak a nemlétbe. Te csontig nőtt álarc, már nem szeretlek, felejtenélek! Az élők konokságával és gőgjével mondom, hagyj végre békén! De te nem hagysz, mert volt egy reggeled, aminek nem lett estéje, pedig én vak hittel megígértem neked. Büntetsz, és az én estéimet veszed el cserébe.
