Hétfő reggel, az élet aprói. Kiesik egy könyvből egy fotó, olasz baba kettős ágyon, hagyatékból megőrzött kép. Pillanatok sorjáznak, indul a nap. Sokesélyes kezdések. Például a gyerek, hogy hol a zsebpénzem apu? Ki hoz friss kenyeret, ha te itt gubbasztasz a gépnél? A macska nem jöhet be, nyomokat hagy a fehér padlón! Mondatok pattognak faltól falig, miközben sejthető, mégis napos nap lesz a mai. Aki még él, annak, mert közben olvasom, hetente egy nő hal a családi erőszakba. Veled nem lehet normálisan kávézni, akár simán így is indulhatott a veszekedés, és mi lett a vége: statisztikai adat, hogy hetente egy nő.
Hétvégéről elmaradt újságok lapozása. A magyarok jobban élnek, például mert csapból folyik a víz. Régen halott a nagynéni, aki sok éve erre figyelmeztetett. Hogy most még folyik, és most még örülni lehet, akár ennek is. És tényleg, hálaérzet minden zuhany alatt: mi lesz, ha ez sem lesz? Menekültek költöztek a szomszéd utcába, állandó vízpatak a kapu alatt, az árok a szárazságban is tómeder. Miért pancsolnak állandóan, az ember, ha lát és gondol, kérdez is a végén. Megfejtés: ahonnét jöttek, ilyen nem volt, ez most új és érdekes. Az első vízszámla után kerek szemű csodálkozás, itt ez is új.
Órára rá kenyérrel hazafelé. Irma ígérte, hogy eljön, várjam meg a megállónál. Mint aki nem hall jól, mit akar tőlem a gyerek? Nyolc éves lehet, kócos fiú, mély és tiszta nézésű tekintet, már láttam valahol, de az is lehet, csak képen és hasonlót. Kenyeret kér, csak egy darabot, a kosaramba mutatva ismétli. Meglep, elutasítani képtelenség, harmadát töröm, de inkább szakad, lapul közben. Ilyen még nem fordult elő, hogy az utcán kenyeret kért volna valaki, bár pénzt egyre többször. Csodálkozom, azt mondja, köszönöm. Apró egérharapásokkal tépi, szeretné, hogy sokáig tartson. Apró lépésekkel az úton, néha vissza is néhányat, hogy hosszan elég legyen, bár egy régi mondás szerint a bennünk lévő útnak nem lesz soha vége.
Telefonos félmondatok a megállóban, végre szikrázik körülöttünk a napfény, ideje az elmúlt hét gyötrelmes szürkéje után. Én is téged Drágaságom, dettó! Mosolyog a nő szeme, nem kérdés, mire válaszolt. Hangosan fölnevet a végén, csak akkor lesz bosszús, amikor észreveszi a nem elég gyorsan elfordított tekintetem. Csattan a telefon, táskájába dobja és tüntető arccal hátat fordít. Ha nem állnánk meg Újvidéken, lejönnél velem a tengerig, középiskolás gyerekek nevetgélnek, induló szerelem, annak idején ilyen állapotban világgá mehettünk, zsebpénzből vacsorázhattunk a Pokol-vendéglőben. Egy kocsi kanyarodik a megállóba: Szegedig megyek, van itt utas odafelé? Arcul csap a város emléke, sok éve járatlan útjaival. Fenyegető magasságból házszemek vonnak kérdőre: hol vannak a régi terveink?
Irma hazáig a tűzre panaszkodik. Hogy már nincs. Régi akáchasábok pattogása kísérti álmában. És mit gondolok én, miért bámulja minden férfi a tévét? Régen ott a tűz helye volt, és éppen ilyen szótlanul gubbasztottak előtte esténként, mint a te urad is! Ki tudja, közben mi jár a fejükben! Irma meglátja a reggeli fotót, és azt mondja, éppen ilyen tette tönkre az álmait. Harminchárom éve zavarta el az urát miatta, vagyis az Olaszországból feketéző szeretője miatt. Gyakran álmodik arról a babáról, ami olyan gusztustalan pózban ült a régi hálószobák forgáccsal tömött hengerpárnájának támasztva, széttárt lába fölött a kacér csipkeszoknyával, hogy egy férfinek az elcsábuláshoz az is elég! Nehogy azt higgyem, hogy az a baba kislányoknak volt játék! Ha heveskedésünk közben a földön is végezte, a póz nem változott, esetleg egy darabig sírt, mert a hátán lévő gomb megnyomódott. Irma, te ezt honnét tudod? Erre azt feleli, hogy mert nekik is volt. És a szomszéd…, de csak egyszer, mert ilyen az élet, beszéljünk inkább most valami másról!
Megjelent a Magyar Szó "Érintések" rovatában:http://www.magyarszo.com/fex.page:jegyzetek
