Majd mi, itthon! A kenyérsütőből kidőlt a túlságosan sok és megkelt tészta. A fölöslegből a tűzhelylapon akartam időutazást. Az eredménynek köze nem volt a régi, kemencés lepényhez, de elromlott étvágyunk mégis mohón csapott le: téptük, csíptük forrón, és mint aki egy hete nem evett.
Azt tanultuk, hogy a jó kenyérben a négy alap íz tájanként megszokott és elvárt arányban keveredik. A kenyérhéj milyenségén is sok múlik. Az illatán, tapintásán, a hangon, amit a fogak alá kerülve ad: a kenyérhéj előbb roppan, azután szúrósan ér az ínyhez, de mielőtt fölsértené, elomlik a szájban. Édes és kesernyés, savanykás és sós. A jó kenyér egyszerűen jó, és ennyi.
A gyerek igazi kenyeret akar. Tudja-e, hogy miről beszél? Egy meghatározott ízt kívánhatunk-e akkor, ha azt soha sem éreztük? Nem tudom, hogy pontosan azt keresi-e, amit én, és ami öreganyámat is elégedettséggel és jóllakottsággal töltötte el.
A téli hajnalok isteni reggelije: kenyérsütés napján kacsazsíros lepény! Lángos. Langalló. Merre, mi a neve, nem az számít. Csak az íz. Az illat, a barnásra sült felület, bevagdosva néhány helyen. Kit érdekelt, hogy hamus az alja? Öreganyám a csupasz kezét égetve kapta le a lapátról, kötényével törölte le a lepény aljáról a hamut. Kenyérsütés napján már délelőtt meleg volt a szoba, korán fűtöttek és a szokásosnál jobban. Törni szabad a lepényt, vagy szakítani, de késsel vágni tilos! Erre a gyerekem nem emlékezhet.
Írd le, elfelejtődik.
- Miért tanulnám meg a kenyérsütést? – a tíz éves lány visszabeszélése mellett már a „modern” világgal is számoltan: ugye a Krivaj sem folyhat visszafelé, nehogy már nekem egyszer kemencében és kenyeret…? Különben is a Nándor pék kenyerét ettük egész évben, öreganyám csak télen és kivételes alkalmakkor sütött. Azért csak elmagyarázta, hogy vegyél elő hat kiló lisztet, öregtészta, dagasztás, pihentetés, krumplis kenyér, sütőlapát, hogyan kell befűteni a kemencét, merre kell tolni a parazsat, és akkor jó, ha sistereg a kemence alja a belöttyintett víztől… és így tovább, titkokat, fortélyokat. Ami valamikor szükséglet és megszokott dolog volt, ma ünnep és szertartás: a néhai háromkilós, kemencében sült cipó helyett a konyhai kisgépből egy aprócska vekni jön elő. Mindenféle. Köményes, diós, gyümölcsös, korpás, hagymás, kukoricalisztes… változatok száma követhetetlen, minden sütésnél valami új.
De soha sem az, a régi, a vágyott.
- Fő ellenség a kenyér - mondja komoly szemmel az orvos. Sok kenyeret eszik-e, kérdi aztán. Sokat. Vagyis sokat ennék, ha jó kenyérhez jutnék, de az ritkán. Egy szelethez abból a hatalmas cipóból, ami a tetején feketére sült, azt vékonyan levágtuk és a disznók moslékába dobtuk. Legjobb volt az oldalán fölhasadt rész, ropogós, ízes. Nekem ne mondja, hogy a civilizáció emberének fő ellensége a kenyér! Persze, lehet nélküle, évtizedekig is akár, de értelme mi? Lefogynék én kedves Doktorom, kenyérrel is, higgye el! Öreganyám magas és szál egyenes volt világéletében, és vagy ötven kiló ruhástul, miközben mindennel és mindenhez, de főleg magában, kenyeret evett. Jó lisztből, és ha nem otthonit, pékit. Aludttejjel, reggel és este. Lilahagymával. Meghalt, mielőtt utolérte volna ez a legkönnyebben és legolcsóbban hozzáférhető nagyáruházi változat.
És vágyakozhat-e az ember olyan hangok után, amit még életében soha sem hallott? Majd” száz éves újságban olvastam, annak is vagy ezer éve, hogy aratáskor a mezőn a világ legszebb zenéje hallatszik. Kaszák suhannak, hol selymes, hol érdes, fémes és lágy hangok. Múlt. Az én időmben már géppel arattak, másféle hangokkal, és másféle áhítatban, de az aratás napja szent volt, káromkodni aznap még öregapámnak sem illett. Doktorom, ne mondja nekem többször, hogy ne szeressem a jó kenyeret, ne mondja! Főleg mert ritkán jutok hozzá, emezt meg magamtól sem eszem.
