Kora délután, az adott nap javában, már a következő hajnalt várom. Több ez várakozásnál: sóvárgás, kétségbeesésig fokozódó vágy az új, még tiszta és belakatlan nap hajnala után.
Másnap a puha szürke átmenetében a sárgás-rózsaszínes kék felé, mint az éjszaka győztes hadvezére, állok: diadalív a hajnal nekem, a múlt sötétje és a rám váró jövőm – napom! – között. A hajnal a nap gyorsan elmúló csúcsélménye, ahonnét minden lefelé tart, a vérből eltűnő koffein sebességével. A déli kávé képessé tesz a délutáni munkára, de csak a hajnali nyújt többet a testi fölpezsdülésnél.
Kevésszer talált mással és máshol a reggel. Fruzsina azt mondja, sivár ez így. Nem értem, miről beszél. Télen hallgatom a teljes csendet, vagy a falusi éjszakák kutyaugatástól is alig megtört csendjének a hópuha szürkület némaságába való áthajlását. Tavasszal a napkelte előtt ébredő rigók egymást bátorító, a reggel felé közeledve egyre lendületesebb énekét figyelem. Nem unatkozom, és a halál nyugalmára sem félelemmel gondolok, inkább belesek a résnyire megnyíló kapun. Elakadó lélegzettel, a gyomor üresébe dobbanó szívvel figyelek: félelem lakik a mélyfeketeségben, vagy más?
