2012. április 17., kedd

Repülés, lépések

http://magyarszo.com/fex.page:2012-04-18_Repules_lepesek.xhtml

A hajnal titokzatos napszak, ami a jövőre nézve bár biztos ébredést ígér, de az álmatlanul forgolódót megizzasztja. A keleti acélkék derengéstől előbb csak könnyű szorongás ébred, ami hamarosan egészen a hideg verítékes halálfélelemig nő.
Az elviselhetetlenség határán és közeledve a reggel árnyalataihoz átvált, és a fáradt ember végre álomba zuhan, amiben néha repül is. Az álombéli repülés egyesek szerint hosszú életet jósol, míg mások szerint arról van szó, hogy álomban az történik velünk, amitől ébren félünk. Bizonyára, mert amíg sokan vágynak ég és föld között lebegni, addig mások még gyaloglás közben is lecsapott fejjel járnak, szemükhöz messze kéklik az ég. Ők inkább a biztonságosnak hitt földet nézik, lépésre a lépést, aminek egyik haszna, hogy így senkit sem fontos köszönteni, netán megállni és megkérdezni, hogy vagy szomszéd, mi újság feléd?


…dehogy akarom én ide idegen kultúrák térrendezési szabályait, jó nekünk az, amibe születtünk, de elgondolkodtató, hogy felénk néha milyen rettenetesen szögletes a világ! Éles sarkai a háznak, a berendezésnek, minduntalan nekiütközünk, fáj a kiszögelés, sebez az él, néha akárhogy igazodna az ember, ütközik, közben magába zár a ház, mint börtön, sötétet rejtő sarokból fenyegetés. Terel a tavasz kifelé. És a kint sem más, hadakozás, már-már vérre megy, úgy várjuk a májust, mintha az április lenne elég szép.


Öreg, vagyis inkább a lepusztult deréknak a gereblye már nem a munkához, csak a támaszkodásra jó. Eljátszott esélyeken bánkódni közben, hogy annak idején miért nem osztotta be jobban az erejét, hősködni kár volt, mert van, amihez mindennek ellenére kevés a nő, például a malteros talicskához. A belenyugvás, a mielőbbi, a titok. Miközben már csendes boldogságában, szemlélődve örül az életnek – milyen fennkölt ez így! –, vagyis bambul a mindennek ellenére vidám tavaszra, gondol mindenfélét, hogy ez helyett akár dolgozhatna is. De legalább él, és ettől minden könnyebb, abban a percben azt sem bánja, hogy oda az idei termés java, a cseresznye, a barack, és esetleg ha alma, szilva terem a kertben. Az élet egyetlen boldog villanása kimerevíti a képet, megállítja az időt, és már gyerekként tekint a mélybe, a tetőgerinc magasából. Hihetetlen, de ilyen is volt, izmai, csontjai, lelke őrzi. Erő és bátorság kellett fölmászni a mezsgyefalra, onnét a fészertetőre. Utóbbira akár még öregen is, de gyerekként az semmi sem volt, némi erőlködéssel tovább a kisház meredek tetején, az enyhén mohás kiscserepeken, a csúcsig. A köcsögcserepeken már széttárt karokkal, majd az alig magasabb nagyház tetejére föl. Az volt az igazi hőstett, legyőzni a félelmet, megvetni a biztonságot, messzire látni és még messzebbre képzelni, arra a kaszáló, ahol a háziak biztonságos messze, amott délen az akkor elérhetetlen messzinek hitt hegyek. Égi közelség. Sokkal később a szerbiai hegyek között ért ilyen élmény, amikor előttem a szakadék és a lábam alatt a felhők. És utóbbi esetben nem akadt velem törődő, árulkodó szomszéd, így a verés elmaradt, amiből negyven éve megtanulhattam, hogy mindennek ára van.


Jenő azt mondja, hagyjuk a múltat és a gereblyét, inkább gyalogoljunk. A Föld napja közeleg, környezetünk a téma. Milyen szomorú, hogy hiányzik a régen sokat szidott és panaszolt gyárkémény füstje, mert ami máshol a légszennyezést jelenti, az itt most a munkalehetőség jelképe lenne. Harminc éve üres házak, ablakaik mögött a még negyven éve fölrakott függönyökkel, és a nyitott gang sarkában öröktől fogva ott az időlepte lom. Nekünk már föl sem tűnnek, csak ha idegen szem látja. Itt még a pusztulás is lassú, ami cáfolja a vélekedést, hogy mostanság fölgyorsult az idő, mert régen a gyerek nem mondta, hogy már megint itt a húsvét, át sem érte emlékezetével a két ünnep közét. Sok a javítanivaló. Ehhez képest nézve nincsen semmibe vehető lépés, és elindulunk megnézni a tizenkét frissen festett hidat.