Könyvet választottam a hosszú útra, olyant, ami engedelmesen szétnyílva szépen elfekszik az ölben, nem új már, és nem lázad a kitárulkozó póz ellen, nem akarja magának szabad kezemet is, hogy lefogjam, és úgy tartsam nyitva, erővel. Engedi olvasni magát. Régi, hűséges könyv kell, meghitt társaság a vonaton. Piros ruhát vettem fel, Szent Iván éjjele elé illőt. De már nem várok tűzet, sem szeszélyes lángolást, ami akkor hagyna alább, amikor még kívánnám hevét. Halványzöld, kékesfehér lidérces pislákolás maradt csak a bejárt helyen…
Híreket hallgattunk. A korareggeli bemondó szavait néha elnyomta a konyhazaj. Az előző napi mosatlannak szaga lett a melegtől, bekúszott a szobába is. A nyitott ablakok éjjel sem adtak hűvöst. Az éjjel negyvenkilencszer riasztották a fővárosi mentőket. Olvadt az aszfalt, púposodtak a sínek, megnyúlt a felüljáró. Óvjuk testünket a közvetlen napsugárzástól! A hőség kevésbé viseli meg a szervezetet, ha a testet borogatjuk. Izzadtan, álmatlanul forgolódott a város, a kutyasétáltató asszonyok a szokásosnál is korábban rángatták elő kedvenceiket, vizelettócsák maradtak a járdaszegélyen, kilenc órára már felkúszott a szag a lámpaoszlopon, elérte az erkélyek nyitott ablakait. A nemesített, illattalan virágok tehetetlenül tűrték, továbbengedték a szobák belseje felé.
Ha Szent Iván napja közeleg, szerelmes zúgások, sistergő érintések, forgószél az előtérben, konyhában égető láng, az ágyra a nyár aszfaltolvasztó forróságával vetekedő vágy marad. Már az akvárium falát is eléri a reggeli sugár, még egyetlen napot halad előre, azután ugyanilyen lassan visszafelé történik az egész. A határ lehet virágon innét, vagy már régen virágon túl, ha nem akarom, észre sem veszem a változást.
Lábamra nedves törölközőket terítettem. A vékony lepedőt illemből vállig emeltem. Marquez felé nyújtott kezemet nézte, láttam a szemét. Benne volt a nyár, és minden más, amiről neki soha sem volt fogalma. Tegnap szandálos lábfejemen akadt meg így a tekintete, megfeszítettem, hosszan maradtam a mozdulatban. A szembeszomszéd a petúniáit öntözte, sípolva kapkodta a levegőt, áthallatszott hozzánk. Az éjjel egy fiúval veszekedett. Nyáron semmi sem marad titokban, a forróság kitárulkozásra késztet.
Látsszon rajtam, hogy akkor érkeztem a városból! Látsszon, hogy kimerített a hőség! A púposodó villamossínek, a melegtől táguló hidak, a megduzzadó aszfalt, a fullasztó város feketegőzös levegőjétől elkábult asszony látsszon! Lábam köré tekeredett, izzadt testemhez tapadt a ruha, nedves lábnyomaim jelezték, hogy merre mentem, a csukott ajtó, a csempén csörgő vízsugár jelezte, hogy a város mocskát bőrömről majd fekete vízerek viszik le, két lakáson át, hosszú csatornán keresztül a Dunába. Ott álltunk a víz felett, arra van az én városom, mutattam le, délre, az elalvó lángok után… Borzongj a víztől! Keresztül hajolt rajtam, hidegre állította a zuhanyt. Olyannak látott, amilyen a képen leszek. A lazán behúzott függönyök miatt mások lettek a benti fények. A szomszéd ismét túllocsolt, nézte ablakunkat, de az üvegtáblák visszaverték tekintetét. A ház előtti fa benőtt az ablakon.
Nagyon melegünk van! Látsszon rajtad, hogy fuldoklunk a nyárban! Lecsúszni akaró ingben álltam. Többször kattant a gép. Egyik kezemmel feljebb, másikkal a hasam táján markoltam a vékony anyagot, bármelyik mozdulatot megváltoztatni készen. A fotós talán a következő, már nem rögzíthető pillanattól félt: a lehulló ing nyomán támadó lehetőségtől. Tőle függött, hogy mi lesz a folytatás: hogy kiveszem-e kezéből a gépet, lassan, hogy szemébe nézve tehessem az ágyra, és megfogjam meztelen tenyerét, hagyjam közelebb lépni, nem egészen, csak be a körbe, ami a testet veszi körül, és amibe ha idegen lép, hátrálunk, mert ha mozdulatlanul maradnánk ott, akkor az biztatás lenne, kínálkozás. Könnyen, az indokoltnál hevesebben mondta: készen vagyunk! Zavartan elfordult. Egy cikkhez kellett fotó. A nyárról írta. Évszázados melegrekord dőlt meg előző nap. Olvadt az aszfalt, púposodtak a sínek, megnyúlt a felüljáró…
Szent Iván éjjelén apró tutajokat szerkesztettünk, gyertyát ragasztottunk rá, tüzet dobtunk a Dunára, vitte tőlünk messzire a víz. A gyomromban nehézség támadt, nem akartam elengedni, figyeltem, hogy milyen az, ha megint szerelem nő bennem, lassan túlterjed magamon, és akkor megérzi-e az a másik? Úsztak a tüzek, távolodó pontokká lettek. Hazamentünk.
Csomagolni kezdtem, indulást sürgető érzésekkel, mert ha el kell menni, hát legyen meg mielőbb. Minden elmúlt az éjszakával: kissé pózos, túl áhítatos érzések gomolyában benedvesedő arc, kétségbeesetett szándék a visszafordításra. A idő visszafordítására. De Szent Iván éjszakáján túl a nappalok amúgy is rövidülni kezdenek, lassan vége lesz a nyárnak. Az én nyaramnak is. Negyvenedik nyártól errefelé már egyre hosszabb lesz az árnyék.
Az utcán minden egyfelé tartott: haza. A villamoson idegenek szuszogtak nyakamba, hűvös lábszárak értek hozzám, meleg felsőtestek dőltek rám induláskor. Mielőtt elért volna az ellenőr, leszálltam, két megállóval előbb, régen nincs érvényes bérletem, potyautasa voltam annak a nyárnak. Tudtam, hogy meglátszik rajtam. Fáradtan megkapaszkodott, fejcsóválva legyintett utánam az ellenőr, és azután elgondolkodva, kézfejével törölve izzadó homlokát, tűnődött: valahonnét ismerős lehettem neki. Igen, az erkély, a túláztatott virágokkal…
Vitt a délelőtt, piacok felé, kofák tömött asztala elé. Félúton teraszos kávézók habos itala csábított. A vonat megvár. Lassítani kell, hogy égjen bele a szívbe, hogy nyomot hagyjon a körúti délelőtt, hogy egyedül vagyok, de a lobogó, könnyű ruhában, magamon érezve még az egész város melegét. Idegenek ültek a teraszokon, olvastak, néztek túl a délelőttön, túl a tömegen, vártak valakire, vagy akkor kelt fel mellőlük a másik, akinek sürgősebb volt, és a maradó az ismerős hát után bámult, később összekeverte idegen hátak látványával, de örült a tévedés ingyen kínálta illúziójának is.
Rendeltem egy kávét, hogy számban így vigyem el a város ízét. Később őszibarackot is vettem az útra. Érett asszonyok szerelmére emlékeztet, mondta a férfi, ahogy a legszebbeket válogatta, beleszagolt, szemembe nézett közben. Szalmakalapban volt, és ahogy áthajolt a pulton, hogy széthajtott táskámba tegye kimért gyümölcseit, alattomban még egyszer arcul csapott felőle a nyár enyhén sörszagú, forró lehelete.
