Irma megpróbálná magát, hatvan körül sem késő. A világ harmadik legnagyobb zarándokútját emlegeti, és tiltakozik, amikor fölajánlom, hogy én is mennék. Zarándokúthoz elszánás kell, belső erő és – magány, mondja. Volt, aki papucsban, bevásárlószatyorral járta végig a nyolcszáz kilométert, és igen, olyan is volt, aki az úton meghalt.
Spanyolország messze, pénz kell, megfelelő lábbeli… Megoldható, a végsőkig elszánt, ősszel elindul. A szavaknak köszönheti. A tél mivel múlt? Kórház, betegségek, a lent és a fönt kíméletlen váltakozása, a dolgok értelmüket veszítették, a cél eltűnt. Nincs kiút, hajtogatta, és a kórházban a frissen átkötött csuklóival verte az ágy vasát, hogy fájjon. Nincs kiút, mondogatta akkor is, amikor Jenővel viaskodott, vagy magával harcolt Jenő miatt. Nincs kiút, járt a fejében, amíg végül rájött, hogy ez az egyetlen, ami van neki. A gyalogút, ahol tulajdonképpen minden reggel újrakezdi. Jelkép, mint minden, ami körülvesz és tudattalanul, beleegyezésünk nélkül befolyásol bennünket. A szimbólumok egymásra halmozódott tudás és tapasztalás megnyilvánulásai, velük könnyebb. Ha megértenénk, teszi hozzá.
Jenő, mielőtt Irma berobbant az életébe, hajnalonként verbénaillatú nőkkel álmodott, miattuk háromszor olvasta el a Szerelem a kolera idején-t, és mindig az ágya mellett tartotta a Száz év magányt, közvetlenül a Toldi trilógiája mellett. Most minden történetet úgy olvas, mintha az ő közös történetük volna. Gyomron ütés, ugye értem? Mert úgy kezdődött, hogy Irma beleájult: Arany János és Marquez? Áradozott, hogy micsoda férfi, fejből elmondja a Daliás időket! Beleszeretett, mert egy nőnek néha elég ennyi. Csakhogy az élet örök harc, vonzás és taszítás.
Jenő reggeli kávéja mellé mostanában úgy jár vissza a régi, álom-Irma szelleme, mint Szindbád hajnali gondolataiba az a badacsonyi hölgy, aki a levelei címzésén „Hortobágyi” néven szerepelt, és aki ábrándnak boldogítóbbnak bizonyult, mint a valóságos formájában. Irma is tudja, hogy ilyen az élet, hogy csupa ellentmondás, és kamrája, pincéje kulcsát maga vigyázná – ha lenne neki, mert ő a badacsonyi hölggyel ellentétben ágról szakadt szegény –, és Jenő számára inkább marad vágyott álomnak, mint megunt valóságnak. Húsvétra sem hívta meg ebédre. A húsvéti sonka a feketézőknél vett olcsó, íztelen, öklömnyi sonkautánzat, mellé a hét főtt tojás nevetség. Ez a valóság, meg a készen vásárolt tejfölös torma, harminc dekagramm kolbásszal! Minden úgy legyen, mint régen, miközben semmi sem volt úgy. Kotlában rotyogó húsvéti sonkák után kétszáz tojás főtt, és két hosszú szál kolbász. A tavasz a bőség ígéretével indult, szentelt barkaág védelme alatt bizakodva, nekifutva a dolgos, zivataros nyárnak. És ma? Hagyjuk!
Irma a kertben meggyfavirágból és pitypangból font virágkoszorúval a fején Tavaszistennőt játszik. A kutyák széttépték a húsvéti nyuszit, és a zokogó hatévesnek magyarázza az elmúlást. Hosszan sírnak, később temetnek a friss lombú bodzafák alatt, keresztet faragnak, és közben elhiteti a kislánnyal, hogy ennek ellenére csodálatos a tavasz, maga a földi Paradicsom, vágyat, terveket olt a lélekbe. Vigaszt is, mert a kislány már nem sír, a sötét edzőruhájára húzott tündérjelmezen fűnyoma és sár, azt próbálja eltüntetni, miközben anyja örül, hogy ilyen könnyen elintéződött a nyuszi-ügy, és a tönkrement jelmezre nagyvonalúan azt mondja, hogy nem baj. Amikor egyedül maradunk, Irma egy csomagot húz elő az orgonabokor alól, már azt hiszem, hogy megkésett ajándék, nekem. Nem az. Titokzatos mosollyal bontogatja, boldog gyerek. Ilyent még nem láttál, mondja elfúló hangon, igazi, márkás, zselés bakancs! Fölveszi a láb formáját, és megfelelő zoknival együtt biztosan nem lesz vízhólyag!
