Nyomorult élet

Fényes, egészen selymes tapintású volt a sámfa, amire a lyukas zoknikat húzta talpalni nagyanyám. Nem, nem is a lyukasakat! Azokat csak az előszobafogasból kicsavart kalaptartó „gomba” segítségével stoppolta, ami valóban olyan volt, mint a gomba. Szépen ráfeszítette a gömbölyű részére a zokni lyukas felét, a gomba szárán összeszorítva fogta, feszesen tartva végig. Amikor a stoppolást befejezte, visszacsavarta a fogasba a nélkülözhetetlen varrási kelléket. Mindig ugyanazt vette le, pedig a hatból választhatta volna akármelyiket. A varrótű nyomot hagy a lakkozott fán, nem akarta a többit is összekarmolászni. A sámfán már a foltozni való zoknikat javította.

*

A nyárfák lombjában lakik a Jóisten, mondta apánk, és mi elhittük neki, annál is inkább, mert azt a semmi más hanghoz nem hasonló suhogást így legalább a Jóisten hangjának tulajdoníthattuk. A legszebb éveinket itta tönkre, ezen a vidéken az nem csoda. A lányok úgy választanak maguknak férjet, hogy azt szenvedjék meg, amit előttük már az anyjuk megtapasztalt. Mihez tartás végett, mondta apánk és anyának akkora pofont adott, hogy a szentelt víztartónak esve orra vére eredt, a szép porcelán dédmamai emlék pedig darabokban hullt a rongypokrócra. A kevés vizet gyorsan beitta a szőnyeg, anyám orra vére a vizes folton egészen világos volt, a szőnyeg száraz részére csöpögve egészen sötét. Bordó vérfoltok maradtak ott, mert sem akkor, sem később nem volt alkalom a rongyszőnyeggel törődni. Beleszáradt, megfeketedett anyám vére. Máskor apám a sáros gumicsizmával néhányat rúgott anyánkba, aki kezét hasára szorítva görnyedt a szőnyegen. A szekrény és a fal közötti üres helyre éppen hogy csak befértünk az öcsémmel, guggoltunk, labdává gömbölyödtünk, egészen kicsire rántott a félelem görcse bennünket. Minél kisebbnek lenni, hogy minél kevesebb felület legyen a bántásra! Akkortájt arról álmodoztam, hogy láthatatlanná válunk, elmennek mellettünk a fölnőttek anélkül, hogy észrevennének. Az öcsém azért maradt örökre olyan töpörtyű, mert a félelem soha sem múlt ki belőle, úgy ment el anyám után, hamarosan.

Azt nem tudom pontosan, hogy velem mi van, félek-e még, vagy nem? Nem tudjuk, mi lakozik bennünk, a tükör sokszor rejt inkább, mint megmutat. Az biztos, hogy szeretet az nincs bennem, elfolyt anyám vérével, a törött szenteltvíz tartó cserepeit még mindig őrzöm, nem is tudom, hogy minek, nem érdekel engem a múlt, örülök, ha már nem emlékezem, vagy ha nem kell emlékeznem semmire. Néha fölébredek éjszaka, fölriadok a csöndre, félek, akkora nagy csöndesség vesz körül. A szobám vaksötétjébe fények villannak be, a halál lehelete jéghidegen cirógatja félelemtől megmerevedett arcom. Anyám jött el értem, gondolom, és nem is tudom, akarom-e már őt látni, vagy inkább azt akarom, hogy hagyjon még élni egy kicsit. De miért élnék még tovább? Elnézem az üres kamrát, az üres, pusztuló ólakat, sehol semmi nyoma az életnek, mintha apám rugdosta volna ki erről a portáról, nem csak anyám hasából a harmadik gyereket, hanem mindenféle életet kiölt ebből az elátkozott körből.


Megjelent a Magyar Szóban:


http://magyarszo.rs/fex.page:2011-07-18_Nyomorult_elet.xhtml