Kopasz fák törzse, bokrok fakó, fonnyadt díszei fogadták a menekülőt, a tegnap még kisdiákokkal körülvett tanító nénit: mikor lesz itt az óra, amikor ennek is vége szakad? Madarak szálltak el fölötte. Nem ének jutott eszébe róluk, havas téltől rettegés szorította össze a szívét, és félni kezdett meghatározhatatlan tárgyú borzalmaktól, ének nélküli napoktól. Nincsen abban szeretet, akiben ennyi a félsz, mondogatta, és elrettent, amikor szívéhez ért a mondat. Még időben vette észre a férfit, aki olyan volt, mint egy fa az erdő fái közül, akár el is futhatott volna előle. Megérzik egymást a hasonlók, csak a bolond Józsi volt a faluból. A férfi megfogta a kezét, hö, hö, mondta, és szeme fehérje fehérebb volt minden létező fehérnél, szeme bogara a fekete kút mélye volt. Hídon ment odáig, keskeny sávon lehagyva azt, aki azelőtt volt – mi előtt, nem fontos, mint ahogy a most se az, semmi se az, ami időtől függ -, kellékek nélkül érkezett, már csak önmagával azonosan. János evangéliumát mondta föl hangosan az úton, keresztet rajzolt az erdő fáinak törzsére.
