Káprázat és árnyék

Hétfőként már a hajnal hozza, mivel nincs csöngőm, az utcáról aprópénzzel bombázza a bejárati ajtót. Irma, megfojtalak, morogva nyitok, kinevet, félretol, törtet át a házon. Illemre nem pazarolja a vészesen fogyó időt. Ki sem várja, amíg elpakolom sovány feneke útjából a könyveket, felére ráül. Morog, hogy rendes nő nem könyvekkel alszik. Elhallgat, villanásnyi idő alatt magába zuhan, már hangszínt váltva fogja tenyerébe a csészét. Cukrot ugye raktál bele, kérdi cérnahangon. Erről jut eszébe, hogy a tartalék zsák cukor elázott a pincéjében, amikor árvizet okozott a vízcsap. Hogy ő milyen szerencsétlen! Alig negyedfordulatnyi mozdulás, vékonyan csordogáló forrás napokig, most édesvíz alatt a lom. De mit kezdene egy egész zsák cukorral, nem érdemes a tárgyakban bízni, ha a sors is cserbenhagyja.

Mit mondjak erre? Tudom, hogy szereti, behozom, ölébe teszem a macskát, de kivételesen se lát, se hall, csak magában révül. Ismerem-e a feneketlen kétségbeesést, ami túlmutat a pillanaton, befeketíti a jövőt? Beletúr a papírjaimba, ideges, nyitogatja a laptopot. Az élet nem az, aminek látszik, ha írsz, a titok érdekeljen! Irma, én is tudom. Elcsípett tekintetében könyörgés, kicsit még viseljem el, amikor magának is teher.

Alkalmazkodom, miatta-e, vagy a magam gyávaságából, talány. Úgy teszek, mint aki nem sejti a bajt, ettől pokoli minden találkozás. Eljátsszuk, hogy nem tudom, hová tűnik napokra. Ha mégis kérdezem, azt mondja, hogy szeretője van, és rutinos hazugok módjára a szemembe néz. Az ő szemében zavaros nedvek, riadalom, kimerevített póz, és csillogás sehol. Támad. Kételkedni mernék, hogy mivel teste, lelke öreg és a csomagolás is régi, ezért nem akad hozzá való társ? Ő már valóság, nem egy illúzió, mint a fiatalok! Igaz, hogy rejtett tartalékok nélkül való, és azt sem tudja odaígérni, amije van még, nem hogy annál többet adjon!

Mert igenis, lehetne szeretője. A szó gyönyörűséges értelmében, nem az elcsúfított tartalma szerint, hogy házasságon kívüli kapcsolat szereplője testi érintkezés céljából. Jó, nevezzük úgy, hogy kedvese. Miért ne lehetne neki egy kedvese, akihez rendszeresen elutazhat, szép szoba, kilátással a hegyre, pasztellszínek, lehalkított élet, még a nővér is puhatalpú papucsban. Irma, kivel veszekszel, és különben is ez egy kórház képe, nem szerelmi fészek! Azt mondja, tegyek úgy, mintha hinnék a szavaknak. Én csak segíteni akarok, felelném könyörgőre véve, de megszakít, hogy akkor úgy tegyem, ahogyan az neki jó! Hagyjam a magam kényelmét, ne akarjak igazat, mindenáron valót, azzal ő nem bír el. Mondjam azt, hogy te Irma, milyen jól nézel ki, szépen csillog a szemed, és akár az új ruháját is észrevehetem. Harmincéves a ruha, de a nyomorult sorsára kér, ne merjek igazat mondani a maradék idejében soha! Jenőt említem, végre fölcsillan a szeme, már a macskát is megsimogatja.

… Jenő belement a játékba. Megkérdezte, szeretek-e karmolni, mondtam neki, hogy csak szeretnék, és lopva megnéztem a tövig vágott körmeimet, ahol semmi műköröm vagy hasonló. A nő, ha nem befektetésnek szánja, úgy tanultam, ne vacakoljon magával, mehettem kapálni a bosztánba. Ezzel ugyan nem karmolok, mutattam Jenőnek, erre megcsókolta az ujjaimat, és azt felelte, hogy én vagyok az ő napsugara, pedig akkor már két hete sűrű ködben állt a város. Szerencsére köd takarta a naplementét is, így nem fényképezhette. Mi bajod neked az én naplementéimmel, kérdezte. Mi? Az, hogy halálszaguk van, és hánynom kell tőlük! Erre ő, hogy Irma, ne hazudj, az a kezelések következménye, azt hiszed, hogy nem tudom? Ja, és azt is mondta a körmeimet vizsgálgatva, hogy ez a kékes árnyalat gyanús, nézessem meg a szívemet is. Azt feleltem, a szívemnek már éppen mindegy. Erre ő azt, hogy nem úgy van az Irma, az már régóta az övé.

Megjelent a Magyar Szó ÉRINTÉSEK című rovatában: http://www.magyarszo.com/fex.page:2011-12-14_Kaprazat_es_arnyek.xhtml

Két szívdobbanás közötti idő

Irma hol itt bukkan föl, hol ott, telefonál, elém lép a péknél. Ezerötszáz lépésről fölismerem, fogalmam sincs, honnét tudja, mikor megyek arra, amerre ő? Szerinte ebben a korban kiszámítható az ember, legalábbis a nők. Belemosolyog a napba, leegyszerűsíti a dolgokat, olyanokat mond, hogy két napig szédelgek: egyszerűt és igazat, de tanácsot soha sem ad. A birsalmasajt dióval az igazi, mondja akkor, amikor nálam már régen dió nélkül dermed a polcon.

Elkezdi, hogy „a te korodban én”, és mesél. Hogy milyen volt ötvenévesen. Akkor tanult meg sírni és mamuszt horgolni. Előbb nem akadt rá ideje. A síráshoz minek idő? Mosod az ablakot, és folynak a könnyek! Na persze! Kinevet. A síráshoz idő kell és magány. Vagy ahhoz, hogy meglásd a másikat, aki ezer éve az orrod előtt, például Jenő. De most nézd csak az időt! Nem értél rá, mert a gyereknek kamillateát főztél, vagy a dobozokban kerested a nadrágot, amit elraktál, hogy majd jól jöhet. Fél napig turkáltál, közben eszedbe sem jutott sírni, hogy miért nincs pénz újra? Vagy, mert a kertben gereblyéztél. Ha csípte a szemedet az izzadság, a por, az nem sírás, folyt a szemed sarkából a víz. Templom helyett sírni, akár, azt is lehet. Öregségére vallásos az ember, többnyire. Irmának jó a valóság, nem menekül, eleget nélkülözi majd, ha meghal. Istennel jól vannak, csak megköszön, nem kér. Ő is örül, és ad kéretlenül. Boldogságához elég a hála, hogy érezd, semmi sem magától, semmi sem ingyen. Egy gondolat azért jár.

Arra gondolok, Istenem, de jó nekem…

Jön Irma és mosolyog. Ez nem akármi. Te csak tudod. Mert a másik eset: a szomszédod, aki húsz éve az, és akkor sem köszön, ha átesik rajtad. Rosszabb, ha a kiszámíthatatlanságra játszik. Ha tényleg soha sem köszönne, megszokná az ember, egy idő után levegő. De ha néha kinyög egy jó napot-ot? Reménykedsz, megjött az esze, de nem. És akkor szökőévenként mégis, jó napot, hogy elbizonytalanodj. Irma járását ezerötszáz lépésről fölismerem, azt mondja, ő is az enyémet. Egyenes az út. Öt percen át érzem a mosolyt, azután látom is. Miféle érzelmek mozdítják az arc izmait, a nézésen mi változtat bentről? Aki számított az életében, az mind halott. Mégis mosolyog, azt mondja, Jenő, azután elhallgat. Később azt mondja: majd megtudod! Néha értelmetlennek tűnő mondatokat hagy maga után. Például, hogy érzem ezt az illatot? Mifélét? Ősz van, unt színek, már a táj is belefáradt, lassan seszínű lett a környék. Illat, itt? Tavasszal talán, vagy nyáron, vagy amíg érik a gyümölcs, de most? És napokig ilyesmik járnak az eszemben, hogy sírásra idő, meg illat, amit én nem is találok sehol. És ki az a Jenő?

Telefonál, hogy holnap nem ér rá, férfimunka van soron. Fát vág, kitisztítja az eldugult lefolyót, összeszedi az utcán a szemetet, és elvinné a kutyát sétálni, de nem kell, mert parasztportán ilyent ugyan minek? Az orvosnál sort vár, mindegy, hogy mivel múlik az idő. Nagyjából idelátszik a vége, mindkettőnek. Ott ismerte meg Jenőt, végre kinyögi. Jenő veszélyes. Olyan, mint az özvegyeknek a sírás, reggelente friss kávé helyett megszokható. De korai elővenni még egy párnát, még egy takarót. Nem a vacsorát dicsérte, vagy Irma szemét, hanem egész este csak panaszkodott, hogy nem látogatják a gyerekei. Irma azt ajánlotta, legközelebb tegyen úgy, mintha éppen Jenőnek lennének terhére ők. És ne forduljon el, amikor arcukon kiül a megkönnyebbülés! Túlélhető az a rettenetes csend, ami a fölismerés után a két szívdobbanás közé fér. Hogy már nem kell az ember, hogy fölösleges! Na, majd akkor gyere vissza hozzám, mondta Jenőnek Irma, a te idődből nekem éppen az a két szívdobbanás közötti kell! Jenőnek ez persze magas, nem jelentkezik, megijed. Irma lefolyót tisztít, és levelet zsákol, közben azt mondja, minek ehhez férfi? Elfordul, hogy ne lássam a szemét.

Irma, a görögök és az utolsó érintés

Irma fáradt és kedvetlen, kukoricát górézni volt egész héten, különben is, tiszta depresszió, mert ha már Sándor sem szereti, akkor ezt érdemli az élettől: a fekete magányt, a sötét éjszakákat!