Irma fáradt és kedvetlen, kukoricát górézni volt egész héten, különben is, tiszta depresszió, mert ha már Sándor sem szereti, akkor ezt érdemli az élettől: a fekete magányt, a sötét éjszakákat!
Nem hagyja, hogy visszaüljek a kerékpárra, kapaszkodik, madárkeze van, áttetsző bőr, csontok és kék erek. Nincs választásom, fog, mint hajnalonként lábamat a görcs. Legyen meg a mai irgalmas cselekedet, hallgatom.
Vigasztalnám, Irma, ne haragudjon magára, mert egy férfi nem szereti! Bezárul, összeszorul a szája, lefelé görbül. Csúszik le a Nap, alig kevéssel lebeg az emelkedő fölött. Irma figyeli, ahogy fényképezem a narancsos palacsintát, a színeit vesztő dombokat. Írjam meg a történetét! Hirtelen szakad föl a kérés, most elmesélné, mert még egy ilyen ember nincs a világon, mint Sándor!
Választ fontolgatok, óvatosan, ne sértsem a finom lelkét, mert Irma olyan, mint a füvön a hajnali harmat, elmegy mellette a sün, tüskéire hullik, csillan rajta a lámpafény. Apró megfigyelések, amikor nagy bajok vannak mindenfelé, ráadásul itt van Irma is. Írjam meg, mekkora szemét Sándor, ismétli.
Ilyent ne mondjon, azért szemét a valaki, mert vele nem akar szóba állni? Irma kikaparja a szemem, ha sokáig ellenkezem. Ne nyugtatgassam, hogy minden szerelem egyforma, azzal se, hogy mindenkivel előfordul! A szerelemtől szenvedni is gyönyörűség, tudja jobban, mint én, nem hiába tizenkét évvel idősebb nálamnál! Ne magázzam, csendesedik. Mondjam inkább, hogy te Irma, de nagy marha vagy, hagyd a csodába Sándort! Vagy inkább ezt ne. Nem Sándor a baj: a családja lázad. Már az első soron kívüli borotválkozásnál kezdték, vagy amikor a kedvemért inget vett föl a póló helyett, és folytatták a legszebb rózsabokor letarolásakor. Vénembernek lehetne esze, hogy a friss ültetésű folyórózsának a legfölső virágait nem szedjük le! De amikor ott voltak a legszebbek, mosolygott, amikor megszidtam. Olyan erősen illatoztak, mint azok a régi rózsák, amikor azt hittem, örökké szeret az uram. Akkor ismertem meg, nyalábbal lopta a virágokat.
Virágot lopni nem bűn, szúrom közbe, de már nem az uráról akar beszélni - Isten nyugosztalja, nyolc éve a temetőben -, hanem Sándorról, aki kerüli, mert a mennye kigúnyolta az egész család előtt, azóta az unokák is ugratják, hogy kapuzárási pánik fogja a tatát. Hetvenévesnél már minek mondják? Mit tudnak a fiatalok, te is mit tudsz a te ötven éveddel, a szerelem hetven évesnek is szerelem, hát még a hatvanháromnak, mint ahány én vagyok, pattog Irma.
Ezt írd meg, hogy most megyek konzerveket venni, mert nyakunkon a baj. Bedőlnek a görgök, a sok hitelessel is mi lesz, gond a gond hátán! Veszek cukrot a piacon, mert a boltban nincs, és megnézem, minek meddig terjed a határideje, van megtakarított pénzem, bevásárolok fél évre. Ezen mentünk volna fürdőbe, de Sándor kiszállt, magam nem akarok, készítek be száraztésztát, rizst, lisztet, mosóport, neki pedig üzenem, ha nem, nem, már akkor se lásson, ha meghaltam!
Ha én élem túl őt, megemlegeti! Az utolsó leszek, akinek az érintését érzi, beszököm mellé akár a kórházba is, megfogom a hűlő kezét, lassan csöpög az infúzió, tartom, hogy el ne mozduljon. Az urammal is így volt, életében utálta, ha hozzáértem, de ő már nem szeretett, mégis halálig kezemben volt a keze. Hagyta. Már nem beszélt, de a szeme elmondta, hogy tudja, mindenre késő, a megbékélésre is. Sándor fél, magától-e, vagy tőlem, azt nem tudni, de senki sem szereti annyira, hogy kikísérje azon a kapun, amit ember nem csukhat be előttünk. Sándor gyáva, hogy életében hozzám érjen, és ez lesz a veszte. Ezt írd le, hogy ennyi jut nekem a remélt közös életünkből, hogy majd kikísérem belőle! Azután majd hamar utána megyek én is.
Megjelent a Magyar Szó ÉRINTÉSEK - http://www.magyarszo.com/fex.page:erintesek című rovatában
