Beleszól a mondataimba, atyáskodna, közben hagyja, hogy etessem. Az ebédet az ölembe löki, majd viccesen kérdez, hogy ki ez a javíthatatlan nő, aki szakálla hullámain a babszemekkel babrál? Sírásba hajló fáradság, néha utolsó erőből messzire futnék. Tudjuk, hogy nem teszem. Jóllakott csend a házon, a kertben sárgult levelű rózsák. Gombszemű léghűtéses, lehalkított magányba zuhan, régi szövegein ül, betűhalmaz. Süllyedek, nem érdekel, mondja. Világos pillanat, kerek mondat, közös jelenünk. Két gránát között is jegyzetelt.
Elhiszem. Napi mantrája, unom. Nedves pince. Minden pince nedves és dohos. Most miért vagy ideges? Egerek! Akárhogyan tekerte a pokrócot, bemászott a nadrágba, vad férfi tánccal rázta ki, rémült egér, közröhej. Miért pont vele? Bakancsban aludt, leszorított nadrágszárral, akkor az arcára mászott. Unom. Unlak! Írd inkább le, de nem, pedig a tizenöt év elmúlt. Ennyi kell a letisztuláshoz, hogy világosan lásson, de még mindig csak emelkedés és zuhanás váltja egymást. Az álomban autóbusz rohan a határfolyó felé. Moccanástalan rémület, amikor a várt híd helyén semmi, de amikor az autóbusz a folyó fölé repül, azt akarja, hogy a repülésnek soha se legyen vége. Fölébredhetne pedig, mert rajta múlik. A meghalás előtti örömhormon. Egymást vigasztalták, hogy ha megtanulnak felejteni, számukra a pince után nincsen újabb pokol. Felejtené az osonást a saját háza felé, aztán azt, amikor az udvarból csendben visszafordult. Mindegy, csak megfürdeni akart, és hogy azt se tehette, az volt a rossz. Azzal a nővel nem is akkor lett vége. A halál után semmi, meghalni jó, amikor eljön a pillanat, utoljára még, mint az aranylövés, jön a boldogsághormon. Rögeszméje, hagyja már abba, játsszuk inkább, hogy enyém az első verssor, ő mondja a következőt, csak ne Radnóti-verset. Egyre kevesebb verset tudunk hibátlanul. Kettőzött felejtésben, ő a páratlant, én elfelejtem a párost. Együtt felejtjük a szerelem idejét, önvédelemből felejtjük akkori mulasztásainkat, amikor a szenvedély ellehetetlenített minden cselekvést, az írást is, az alkotás gyönyörét, mert nem volt más menekülésre szükség, a szerelem önmagát egyre nagyobbra szítva minden más tűztől elvette a levegőt. Mi maradt? Két láda penészes könyv, csomagok indulásra kész állapotban. A papírokat még mindig a készenléti csomagból szedjük elő. Egérrágta szótár fölött sír, és megérti, hogy ideje újraválogatni a dolgokat, a ruhák gumírozást megette az idő, kedvenc pulóverét a moly. Húszéves jegyzet és fotó egy irodalmi estről, hosszú hajjal és ránctalan mondom az összekötőszöveget. Fénykép, eltúlzott fontosságú találkozás, furcsa foltok. Menjünk el, kérte egyszer, de aztán soha többé. A kapuból fordult vissza, hogy a körtefát megölelje, aztán még egyszer, hogy a kutyát is. Percre rá már szótlan ültünk a konyhában, a sofőr behordta utánunk a csomagokat. Tizenhat éve az előszoba sarkában. Emlékmű a nyomornak, mondja, amikor valaki kérdezi, hogy mik azok a poros batyuk ott. Aztán javultak az álmok, de cserébe összemosódott a valóság és álomidő. Azt hitte, 1924-et írunk, árnyas és illatos fenyőerdő csendjéből írja üzeneteit, fehér rácsok az ablakon, mögöttük elefántfelhők, egysorosokba szorított élmények. Kicsim, írd meg, hogy megint marhaságokat álmodok! Nemrég jött ki a hosszú sötétből, talán mert nem akarom írni az ő mondatait. Most is csomagok, a két láda könyvvel elindul a kertkapu felé, de három téglahossznál visszafordul. Tetvezi a rózsát, kutyaólat javít, közben nincs is kutyánk, elvitte a tavalyi tél. Délután az olvasott világok hangulatában él, tengerből kiemelt szobrokról gyűjt kagylót. Megfőzöm a kávét, nézem, ahogy néz. A szeméből könnyed járású nő jön felém, ilyennek csak ő láthatott valamikor. Tudja, hogy miért mosolygok, és néha mondja, bár egyre ritkábban, hogy kicsim, velünk már húsz éve áll az idő! Csak mese, hogy volna más választásom, mert nincs. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90
