Már nem számolom a napokat, hány múlt el azóta, hogy vége a Dombos Fest irodalmi napjainak. Egybefolynak a nappalok az éjszakákkal, névtelenül sorjáznak, álmatlan és alvástalan a hajnal, a kései lefekvések teljesen kikészítenek. Pontosan átérzem annak a nyomorúságát, ha az ember lemarad valamiről, ha csak egy hajszálon is múlott, de lemaradt. És ez a lemaradás miatt úgy összekeveredtek a dolgok, hogy jelenleg lehetetlen kibogozni, de még az is lehetetlen, hogy szépen, sorjában, tárgyilagosan, mint egy szépen vasalt riporter, leírjam a négy nap – adatokban már begyűjtött – történetét. Egy szikra kellene hozzá, a cím, vagy a kezdőmondat, egy bólintás, egy mosoly, egy felém forduló arc, egy hangfoszlány, a kávé íze, a hársfák itt maradt illatából elcsenni egy picit… valami nincs, de ami nagyon kellene, hogy megírjam az ígért riportot. Hangulat-beszámolót.
Minduntalan a magam hangulata tolakszik a betűket keresőujjaimba, írok végeláthatatlan bejegyzéseket, amiket én nem olvasok vissza, és akinek szánom, az kifut a világból tőle. Kijelöl és delete. Ismét és ismét. Aztán, eszement hosszú éjszakai séták végkimerültségbe vivő kilométerei után végre világos lesz: hiszen éppen ennek a négy napos irodalmi fesztiválnak a hangulatát írtam és írom, azóta is!
Csillogó szemeket látok magam körül, és azt hiszem, az én szemem is csillog. Azután egy pillanatra már nem, „Zoli, jól szíven szűrtál te engemet.” Olvasom, és biciklizem tovább Aaron Blumm apró történeteiben, egy-egy részlet fölér a gyomron ütéssel. Fáj és boldog vagyok ettől a fájdalomtól, mert azt jelzi: élek!
Négy nap az iskolában. Nyolc évig a nap harmadát töltöttem ott, és az a – ehhez képest rettenetesen hosszú idő - nyomába sem ér ennek a négyszer kétórányi idő hatásának. Pedig falai között tanultam meg írni és olvasni, aminek most üdvözülésemet és egyben vesztemet is köszönhetem.
Meglátjuk, mi lesz ebből.
Láttam egy piros biciklit
Reginát magamban csak Kicsikirálynőnek nevezem, muszáj volt így, hogy nevüket ne keverjem össze Rebeka nevű nővérének nevével. Mindig ez van. Összekeverem a dogokat. A biciklizést a repüléssel, és most még a megfelelő betűket is minduntalan elvétem. Elfelejtettem volna írni? Mintha a szavak elhagynának, pillangókká változtak volna, aztán kövekké a gyomromban, hogy ne férjem bele a keserű kávé és a fekete csokoládé se, de egy szem édes gyümölcs sem, ami az idén kosárszám rothad a fák alatt. Ilyen még nem volt soha. Hogy a gyümölcs ott rothad a fák alatt, inkább az volt, minden szemet menteni kell, gondolni a télre, ínséges időkre is. Nem gondolok előre, a tél nincs, most nyár van és nyár maradt bennem örökre, mert végre fölfedeztem, hogy jó az, ha lucskosra izzadja magát az ember, és mivel a másik is izzad, mindenki izzad, nincs is ebben semmi érdekes. Nyár van, izzadunk és nincs, aki a kertben az érett gyümölcsök után hajlongjon, rothad a fák alatt a nyári alma, a ribizli még az ágon összefonnyadt, a lehullott barack fölreped, szétárad az illat, édes és különös, de másnapra vége, átváltozik, közben éjszaka meztelen csigák, nappal darazsak és hangyák laknak benne, rajta. Kövekké változó szavak húzzák a gyomromat, kezem közelében Dantetől A pokol, és közben néha a Biciklizéseinkre nézek, Biciklizéseinkre Török Zolival. Kicsikirálynőm piros biciklijével karikázik elém, megkérdezi, én utazom-e az idén a tengerre, mert ő igen, az anyuval és most ő nagyon boldog, mert itt ez a bicikli és aztán meg a tenger, puszil mindenkit, vigyázzak aztán magamra, mondja. És már nincs is, eltűnik a gyerekek között, ahol a helye, ahol a kép vele együtt egész, én pedig magamban karikázom tovább, már egészen közel a mező, vonz az út, porol, és szúr az útmente száraz növényzete, kopár hegyek emléke tolakszik a képbe, csapong a képzelet kicsit. Hajnali olvasmányomra gondolok, amikor nem A pokol, hanem a Biciklizéseink…, hogy soha sincs kérdés, csak mosoly, mert nem kell válasz, csak mosoly, nem kellenek a szavak elég volt végre ebből! Nyáron ne beszélgessünk, mondta, és elhallgatott, fájdalmakkal küzdve élem a csendjét. Könnyű nyári téma kell, kérnek, különös módon három helyről egyetlen nap alatt, tudod, olyan könnyű, nyári szerelem, napfény, telihold és egyéb a nyár tématárából! Aki kéri, azt hiszi, tudja, mire gondolok, de én arra gondolok, amit én akarok gondolni erről. A nyár nem könnyű, pokoli nehéz, a mezőn át karikázva egészen a földre nyom az égbolt, olyan őrülten és súlyosan kék, hogy megszakadok bele, lenyom a földre, vérem serken, szétfut a fejüket már lehajtó kalászosok közé, mint elnyílott pipacsok utolsói. A nyár nem könnyű, a szerelem sem az, csak átszáguldani a tájon lenne könnyű, mindennek ellenére – ha neked is volna biciklid. Nincs hosszú, forró nyár, csak egyre fogyó, nyári napok vannak, pokol és mennyország kegyetlen váltakozásban. Nem könnyű, inkább úgy írnám, elképesztőn egyszerű: mások már minden történetem régen megélték és megírták előlem. Lemaradtam a négy naposDombosi történetek – remix, 2011 - ről, mint ahogy erről az ötvenegyedik nyaramról is, amiről azt hiszem, már végleg.
