Kint még éjszaka van, de a derengés már elindult keleten, a kert felől őszi, almaillatú hűvös önti el a szobát. Az új napra ébredés boldogsága meghatározza az írás témáját, legyen akkor most szó a boldogságról! Máris kezdeném, amikor az utca felől furcsa hangok hívják föl magukra a figyelmet. Késői hazatérők, ketten, fiatal férfiak.
Az egyik sír, panaszkodik. Nem is sír, bőg! Nyög, nyöszörög. Hallatszik, mennyire szenved. - Az a nyomorult ribanc megemlegeti! – zokogja. A másik helyesel: - Emlegesse csak! - De amikor szeretem… - dadogja, szipogja az érintett. Erre már a cimbora is bőgőre veszi. Szembefordulva, egymás vállára tett kézzel homlokukat összetámasztva elzokognának itt nekem reggelig, de szerencsére jön egy autó, és botladozva félreállnak. Részegek. Elindulnak végre, túlhaladnak a hallótávon, csönd, béke, gyerünk írni a boldogságról! Közben ez a férfisírás nem megy ki a fejemből. Az egészből annyit értettem, hogy ez a férfi, bár szavai másról tanúskodtak, eszeveszetten boldog! Él, érez, megél és kimutatja. Emberből van.
Hány férfit csak anyja látott sírni, vagy ha apja is, kapott egy nyaklevest: – Okod legyen a bőgésre, azért! Megtanulta az érintett, hogy a férfi nem sír – mások előtt soha. Elbújik a bánattal, aztán letagadja, hogy megsiratta, amikor elhagyta a barátnője, vagy amikor az a tízkilós hal leakadt. Ez utóbbit mindig elmeséli, de hogy elbőgte volna magát a csónakban? Azt nem.
A hirtelen talált statisztika azt mondja, mi nők négyszer többször sírunk, mint a férfiak. És egy-egy sírás átlagosan két perccel tovább tart nálunk. Nem tudom. Gyors körkérdésem eredményeképpen nekem egy férfi sem vállalta a sírás tényét, bár igazmondási szokásukról nem kérdeztem őket. Férjemet négy éve láttam könnyezni, ravatalnál a fő helyen. A nagy halról is mesélt, hogy megszökött, de csak véletlenül jutott most eszébe, semmi összefüggés a kérdésemmel. Azt mondja, ő nem olyan fajta, de néha jobban esne jól kibőgni magát, mint sarokba vágni a szerszámot, vagy fölrúgni a vödröt.
Gyerekes dacból talán, de megmutattam Neki ott fönt, hogy engem ugyan nem fog sírva látni, pakolja csak rám a kínt, ha ő győzi, én kibírom! Megkeményedik az ember, mint a bükk. Magába zárul. Aztán volt, hogy dühből, eltorzult arccal mégis zokogtam. Vagy a boldogságtól, amikor ok nélkül rászakad az emberre a mennyország, és azt hiszi, repülni is tudna, ha akarna, de nem akar, nehogy az derüljön ki, hogy mégsem tud. A vicces az egészben, hogy olyankor éppen hogy repül. Más két lábbal a földön látja, csak éppen bőg. Fáj valamije, bánatos? Elkönyvelik, hogy igen, és vigasztalni akarják, vagy zavartan elfordulnak tőle.
A boldog ember lelkéről leolvadt a burok, védtelen és sebezhető, mint máskor soha, csupaszon áll a nagy ég alatt, fölötte lyukas a kupola is, amin át az Isten huncutul mosolyog rá, kacsintva biztatja: - Éljed meg bátran, fenékig, ez a mi titkunk marad! Isten csak tudja, hogy miért játszik velem. És hogy, miért éppen most. Mit akar ezzel a nagy kegyével? Holnap majd valamit elvesz érte? Megfizetteti? Netán megbosszulja? Az utóbbit nem, azt azért mégsem tenné! Sokáig teljesen elfeledkezett rólam, lelkifurdalása van, pótol? Elhiszem, no, ha már annyira akarja: boldog vagyok! Ettől kezdve nincs más, zokogás beleszakadásig. És tudom, ettől az én nagy boldogságomtól végre Ő is nagyon boldog lesz. Elered az eső, és abba sem hagyjuk estig.
