Vannak napok, amikor az ember lába alól váratlanul kicsúszik a talaj, és ráadásul jönnek azok a furcsa fénygömbök, amik a látómező szélén úszkálnak, de eltűnnek, ha rájuk irányul a tekintet. Fáj a fog, fáj a fej, idegesít a zaj, idegesít a gyerek, és a macska is menjen máshoz. Vannak napok, amik szörnyűségeire nincs magyarázat, miközben minden föltétel adott ahhoz, hogy múltával hálát érdemelne. Tető a fejünk fölött, étel az asztalon, a házban meleg. És mégis, előbb feneketlen örvénybe visz valami, majd a tátongó ürességbe. Az ellenállás értelmetlen. Minden jó lesz, mondogatjuk az utolsó szalmaszálba kapaszkodók vakhitével, és fölhúzzuk a gyaloglócipőt, mivel a kert és a gereblye még korán lenne erőt és indulatot levezetni. Hiába írunk március közepét, a porta mélyebb, árnyékos oldalán a tél makacskodik, őrzi bástyáit, és bár a környéken régen elolvadt az utolsó hókupac is, itt a pusztító február elűzhetetlenül terpeszkedik, és átnyúlik az ígéretekkel, ünnepekkel teli márciusba. Irma a szavak tüzében bízva indulna csatába, de érzi, hogy már elmúltak azok az idők.
A falun túli gyalogút hangulata megváltozott, bár a zöld szegélyű aszfalt, az út menti épületek állaga a régi, és a fákból sem hiányzik észrevehető mennyiségben ahhoz, hogy a változás érzetét indokolná. Az emberek mások. Néhány, menetközben váltott mondat elég hozzá, hogy a röpke és véletlenszerű találkozások szereplőinek megváltozott életébe láthassunk. A mozgásuk is árulkodó. Például azé a gyaloglóé, aki éppen az elmúlt télnek köszönve kapott erőre, és most boldogan kerüli le a társait, elsősorban azokat, akikről sejteni, hogy hamarosan a gyalogútról véglegesen elmaradókhoz csatlakoznak, mert bár testük még az úton, de a lelkük már a túlpartra vivő révésszel egyeztet. Az arcra írt sorsok könnyen olvashatóak, de az örök mozdulatlanságot önként választó férfi tettén utólag gondolkodni éppen olyan értelmetlen, mint a nemrég még mélytengeri kékséget idéző szem mostani fakóságán csodálkozni.
Én mindent kibírok, mondja Jenő, amikor a padnál találkozunk, de Irmának azt üzeni, idén a japánakácok virága már nélküle! És elmeséli a küzdelmüket, ami öröktől fogva tart, vagyis amióta a férfi és a nő egymástól külön szerencsétlenkedik. Jenő érvei máskor perzselnek és hatnak, mint a bizánci császárság idejében föltalált, vízzel nem oltható görögtüzek, amikkel még a tengeri csatákat is győzelemre vitték. De tudom, Irmánál a titkos összetevők pazarlása úgyis hiábavaló, mert sem a más esetben hatásos, észből jövő, tiszta érvelésű mondatokat nem hallja, sem a szenvedély gyűlöleté változott megnyilvánulásairól nem vesz tudomást. Lázad, hogy akkor minek egymásnak a férfi és a nő, ha nem azért, hogy Isten után azt mondhassák, mi is istenek vagyunk?
A gyaloglásból hazafelé vezető utat a lámpafény mellett már a márciusi telihold fénye is világítja. Amikor találkozunk, Irma éppen kóbor kutyák körében dermed, de igazából csak attól fél, hogy hiába a holdfény, a lámpák, az ezer ígéret ösvényén eltévedt. Panaszolja, hogy a szavak annyit érnek, mint annak idején öreganyja rakott tűzhelyéből kikotort döglött parázs. Vagy, mint a szárnyalásba belefáradt madár a cserepes tófenéken, szólnék bele, erre azt mondja, hogy miért van az, hogy én csendben soha sem bírom ki? Hazáig hallgatunk, ott is csak annyit mondok, hogy vesse már le a földes lábbelit, nem otthon van.
Ha már a jelképeknél tartunk, mondja a helyemre kuporodva, tűz és madár, szabadság, élet, erő, szárnyalás. Március, március, március! Pandóra hinti a háborúskodást és a viszályt, a jóslat hiába ígért édes gyümölcsöket hintő bőségszarut, Fortuna most egészen más utakon jár. Mindegy, hogyan írja körül, a lényeg, hogy az élete tömény nyomorúság. Hiába a március megújulást jelentő fényes-kék ege, ha a kertből rettentő lassan tűnik el a tél. http://www.magyarszo.com/hu/static/szerzo_author/?id=90
