Októberben az ősz bátran a szemedbe néz, novemberben már bűntudatosan, vagy fáradtan, mindegy miért, de nem tűri el a tekinteted. Sándor azt mondja, novemberben műtétje lesz, de én attól ne féljek, és közben nem néz a szemembe. Elhallgatom, hogy csak arra várok, hogy elforduljon a sarkon, és megyek utána. Látom a jövőt. Az avarszagot is visszaadja az álomkép, a rothadó hársfalombban megrekedt nyár virágillatát, és azt is, ahogyan a télen a vékony ereken át az arcomra csorog a hólé. Ki nem álmodik rémeket a kórház árnyékában?
Vásároljunk be, kér, ajánlja. Mielőtt elolvadnék, megnyugtat, nem neki kell segíteni, hanem ő segítene nekem! Még azt is mondja, hogy Irma, az idegeimet rongálod, csak öt nap lesz az egész, ne nyafogj ennyit! Megharagszom, hallgatok, ő slágert dúdol egész úton. Tudom, hogy ideges, hullámzanak arcán ráncai.
Állunk a kenyerespolc előtt, melyiket akarom, egy ízű mind. Rozskenyér, ugyan! Ez is átverés. Azt ennél, ugye, rozskenyeret, de csak a színe hasonlít. Fanyar ízű narancsos üdítőt keres, az jó, ha még kívánja az ízeket. Kiderül, nem magának, hanem nekem gondolja. A pénztárosnő egy ötvenedik éve felé tartó, száztíz kilós nő, akinek hónaljszaga a bolt végére ér, de Sándor régimódi és szépen szól, hogy Kisasszony, kérek egy erősebb zacskót, mennyi lesz, kérem? Bók is, néha kell, illik, hasznos… de a nő nem így érez. Mosoly helyett dühös tekintettel vág végig előbb Sándoron, aztán rajtam, hogy na, te szerencsétlen, jól kifogtad az öreg kujont! A pultra dobja a füles tasakot, Sándor elé löki a visszajárót. Ki érti azt, hogy mitől, de a nő sértve érzi magát, örülhetne is akár. Sziszegi, hogy unja a beszólásokat. Sándor visszalép, mi lesz ebből? Kér egy csomag borotvát az olcsóbból, de ha nincs, jó a drágább fajta is, Kisasszony! A pénztárosnő morog.
Sándor azt hall meg, amit akar. Szerinte kevés az idő, és annyi minden nem számít, mint például az ilyenek sem, mint ez a nő itt. Visszakacsint rá, megfogja a kezem, átkarolja a vállam, így tudatja az egész világgal, hogy Irma az én nőm. Nem is lát bennünket senki, csak a pénztárosnő. Elég, abban a pillanatban elég.
Figyelemelvonásra tett kísérleteink. Sándor, te már nem álmodsz… Tévedés, győzköd, ő az álomkaput nappalra sem csukja be. Ilyen meghökkentőt mond, közben a szeme sem rebben ámulásomon. Vagy azt, hogy ugye tudom, kifárad a vágy is, ha sokáig dédelgeti az ember? Legyint, kimegy az ajtón: ha nem értem, akkor nem! Pedig értem, és a halálra gondolok, a kórházra, hogy csomagolnom kell. Beletemetkezik az olvasásba, de már csak a régi könyveit. Ahelyett, hogy ő is a kórházba csomagolna, megjavítja még a csatornát, kikaparja a szemetet belőle. Inog a létra, Sándor, megőrültél, gipszteknőt akarsz ráadásnak? Irma, ne jósolj, és hozzám vág egy avargolyót.
Jól van, akkor igyuk már meg azt a kávét, most már tényleg indulni kell! És azt hittem, mindenem van, ami egy embernek kell, és semmi sem hiányzik! Most meg kiderül, semmim sincsen nélküle. Olyanok vagyunk, mint az októberben szűnni nem akaró esőtől átázott, léptektől agyongyötört avar, reménytelen. Erre ő rámutatott a diófalevél halomra, a vizes felszín közepén keskeny csíkban szivárog a füst. Egy hete szüntelen füstöl, minden észérv ellenére parázslik a közepe. Az Isten jó szemmel nézi ezt a nagy akarást, engedi pislákolni. Nem érted? Sándor, hagyjuk most az Istent! Te nem érted! Üres a gyomrom, egy hete nem ettem miattad rendesen. Kék füst a felhős ég alatt. Holnapután én is kórházba megyek, oda, ahová sok lépcsőn vezet föl az út, megelőlegezik az égbemenetelt, köszönöm, nem kellene, nem kellene, mert ha visszanézek, lent látom a temetkezési kellékek reklámtábláját. Irma attól boldog, hogy két csomagot cipel. Sándor persze tudja. És azt is, hogy Irmának ez a jó.
