Elfogyott napok - első részlet

Kopasz fák törzse, bokrok fakó, fonnyadt díszei fogadták a menekülőt, a tegnap még kisdiákokkal körülvett tanító nénit: mikor lesz itt az óra, amikor ennek is vége szakad? Madarak szálltak el fölötte. Nem ének jutott eszébe róluk, havas téltől rettegés szorította össze a szívét, és félni kezdett meghatározhatatlan tárgyú borzalmaktól, ének nélküli napoktól. Nincsen abban szeretet, akiben ennyi a félsz, mondogatta, és elrettent, amikor szívéhez ért a mondat. Még időben vette észre a férfit, aki olyan volt, mint egy fa az erdő fái közül, akár el is futhatott volna előle. Megérzik egymást a hasonlók, csak a bolond Józsi volt a faluból.  A férfi megfogta a kezét, hö, hö, mondta, és szeme fehérje fehérebb volt minden létező fehérnél, szeme bogara a fekete kút mélye volt. Hídon ment odáig, keskeny sávon lehagyva azt, aki azelőtt volt – mi előtt, nem fontos, mint ahogy a most se az, semmi se az, ami időtől függ -, kellékek nélkül érkezett, már csak önmagával azonosan. János evangéliumát mondta föl hangosan az úton, keresztet rajzolt az erdő fáinak törzsére.
Hö, hö, mondta újból, és az asszonyt megkínálta egy összeszáradt zsemlével, amiről annak eszébe jutott a nagyon régi emlék: elbocsátó alamizsna, leheletnyi csók a vonatban, azután vissza, a fekete Vajdaságba, a magányba és a félelembe: haza. A lángoló bokrok tüze lassan rózsaszínbe szelídült, az első fagy kell, hogy majd elengedje fáját a levél, levélfüggönyét taposó lábak elé dobva, hogy teljesen befelé forduljon, önmagába az erdő. Mi az, ami mindettől megvéd? Ki az, aki megvéd mindentől? Valóban ének volt? Józsi elköszönt, és ment tovább. Egy óra, és sötét lesz, gondolta a tanító néni, és sietni kezdett, ágakba akadva, fölfelé a hegynek. Hová, azt csak sejtette, de ahonnét el, azt felejteni akarta mielőbb.

*

Tavasszal kezdett el betegeskedni, és mire ősz lett, teljesen leromlott az állapota. Orvos, gyógyszerek, betegszabadság következett. Először még a teljesnek látszó gyógyulás is. Tünetmentes állapot egy ideig, de azután előröl kezdődött az egész. Már nyugdíjazást is emlegetett az igazgatónő. Így már csak a gyerekek miatt sem lenne jó folytatni, mondta, és jóindulattal megfogva a karját, mélyen a szemébe nézve próbált hatni rá. Mindketten tudták, hogy fölösleges az erőlködés, színjáték az egész, neki itt örökre vége. Összeesküdtek ellene, úgy élte meg a gondoskodásukat is. Mindenki hazudik: a fia, amikor telefonál, az igazgatónő az aggodalom gesztusaival, és még az orvos is hazudik! Mert tulajdonképpen nincs is olyan nagy baja, és ha hirtelen elfárad, miért baj az, ha leül, és pihen kicsit?! Azt állítják róla, hogy észre sem veszi, ahogy elmúlik fölötte az idő, alszik világnak, a tanítás alatt is. A zsivaj altatja, mert őt soha sem zavarta a gyerekek zajongása! Azt mondják, ez nem mentség.  Kicsöngetnek, folytatná ott, ahol fölriadása előtt álmodta, de a valóság csökönyösebb a szomszéd szamaránál, nem engedelmeskedik, a gyerekek nevetnek rajta, hiába beszél, fogják a kabátot, a táskát, és elmennek haza. Gonoszkodó vicceket mondanak róla, meghallja, fáj, de nekik könnyen megbocsát, mert a gyerekek kegyetlenkedése legalább nem öncélú, nem övezi érdek, mint a fölnőttekét. Az iskolát sajnálja, néhány évet még számított dolgozni, és amúgy is kevés a magyarul tudó tanítónő. Kivizsgálások sorát vállalta ezért, ahol mindent fizetni kellett, a tanácsokat is a drága gyógyszerek mellé. Stresszmentes életet élni… akkor kikerülhető a végső romlás… minőségi öregség… Legyintett az utolsó mondatokra, és lassan behúzta az ajtót, a nővérke mosolyát már félreértette, gúnyos, állapította meg magában, pedig dehogy volt az, hiszen Sárika is a tanítványa volt valamikor. Honnét lett volna pénze utazásra, gyógyításra? Két hónap se kellett rá, és már lábasba pisálva találta a Kölnből hazalátogató fia, akit a szomszédok értesítettek a tanító néni furcsa dolgairól. Több heti mosatlan, iszonyú fölfordulás fogadta a hazatérő férfit. Azonnal asszonyokat fogadott, akik elrendezkedtek körülötte, hiába tiltakozott, megmosdatták, tisztába öltöztették, és egy óra múlva már a kapuban várakozó mentőautóba segítették. Tuszkolták, három ember is alig bírt vele. Az idegosztályra került, fia kérésére három teljes hónapig ott tartották, a szomszédok szerint külön fizetett érte. Amikor végre kikerült, már nem volt meg a háza, a fia lebontatta, a helyén három teherautónyi homok, sóder, és hosszú sor tégla állt. A fia röviden intézte a dolgot: a házat, a papírokat, a gyámságot, mindent. Neki már egy szava sem maradt a saját életéhez. Az ő fia! Mama, visszamegy a bolondok közé, csak ne ugráljon sokat… Ezt mondta neki az ő fia! A Szép Ősz, hangzatos nevet viselő otthonban saját ágya, saját széke, saját ablaka lett. Az ablakon ráccsal, a kapun elektromos zárral, portással és biztonsági őrrel. Csak a biztonság miatt, mondta az igazgató. A szobaajtójához nem járt kulcs. A tanítványokat is hiába várta, és inkább hitte azt, hogy nem engedték be őket, mint azt, hogy nem is jött el hozzá soha senki.

*

Vidák Maris volt az egyetlen, akivel szívesen beszélgetett. Használd ki, amit a pillanat kínál, mondogatta Maris, és ő éppen ezt tette, amikor megszökött. A pillanat nyújtotta lehetőséget is Vidák Marisnak köszönhette: az öregasszony cigarettázva megszunnyadt, és magára gyújtotta az ágyat, a szobát. A tűz pillanatok alatt belekapott minden éghetőbe, és mire segítség érkezett, már késő volt, Marisnak befellegzett. Az otthonban óriási rémület, lárma, kavarodás keletkezett, a bentlakók egy része fejvesztve menekült a parkba, a magatehetetleneket ápolók mentették, de voltak olyanok is, akik csak álltak a gyorsan terjedő füstben, és mint a karácsonyi gyertyák lobogását bűvölten figyelő gyereket, alig lehetett kiráncigálni őket a veszélyes, de végre nem hétköznapi helyzetükből. Gyorsan határozott, vészhelyzetben mindig élesen vágott az agya: kevés holmija nélkülözhetetlennek vélt részét az egyetlen unokája, egyetlen látogatásakor ottfelejtett, százegy kiskutyás táskájába pakolta. A közös konyhából ásványvizet, ennivalót lopott az útra. Magára kapta az összes melegebb ruháját, hosszú kabátot vett föl, zsebébe gyűrt még egy sapkát is, találomra leakasztva a fogasról. Kinézetre túl fiatal volt ahhoz, hogy a nyüzsgő rendőrök, tűzoltók, hivatalos személyek közül bárki is föltételezte volna róla, hogy bentlakó és nem egyike azon látogatóknak, akik az általános fölfordulásban elkeverték a kijáratot. Sikerült, amit egy napja még remélni sem mert: ápolók, zárak, portások, éber őrök ellenére megszökött! De messze volt még attól, hogy a szabadságának örülni is merjen… majd otthon. És akkor, csak akkor jutott eszébe, hogy bár a kijutás sikerrel járt, de az már egyben a cél elérése, beteljesítése is, amin túl semmi sincs. Hová mehetne? Szegény Vidák Maris, talán nem hiába halt meg, gondolta, és egy istennyugosztalját mondott, de már csak akkor lassított, lélegzett föl, amikor visszanézve végre nem látszott az otthon. Két-három kilométert még lassuló tempóban, de kitartóan gyalogolt. Amíg lakott területre nem ért, inkább a keskeny ösvényeket választotta, és a településen is kerülte a főbb utak mentét. A vízparti nyaralók láttán már-már megállt, csábította a virágoskertek hervadtan, lesárgultan is a régi otthonát idéző látványa. Az erdő felé vette az irányt.

*

Hosszan vitt fölfelé az út, sűrű bozótosban. A hegyhát kihúzta belőle a gyógyszerek maradék erejét is, kiizzadta a mérgeket, vagy egyszerűen csak arról volt szó, hogy már az újabb adagnak lett volna ideje. Az érett termésű bokrokról apró, színes madarak szálltak föl, szétpukkantak a karikák, légbuborékok. Belenevetett röptükbe, megirigyelte könnyűségüket. Megrázta magát: még nem jött el a lazítás ideje! A jelekkel befestett fák nyugatnak vezeték, a hegymászók otthona felé. Valamikor ott tanította meditálni a tanár, aki azóta kiment… hova is? Mind kimentek valahova…  Úgy hívták, hogy mester, hitelét nem vonták kétségbe, és azóta biztosan új tanítványokat tanít élni, arra, ami a legnehezebben tanulandó meg, mert mindenki kívülről remél hozzá képletet, receptet, készen kínált megoldást vár, ahelyett, hogy egyszer is magába merülne. Ha gyorsan a hegytetőre ér, még meglátja lemenni a Napot, azután nézheti a fényeit lassan gyújtogató várost, a Dunát, ahogy megnyújtja, vízi lánggá másítja a part lámpafényeit. A tűz! Vidák Maris testét most fürdetik. A vézna, fonnyadt testet tisztába öltöztetik. Füstszaga lesz a koporsóban is. Az öregapjára gondolt: csak kórházba kerülni ne! Leszökött hozzá a pincébe, és fizetett érte, hogy rendesen lemossák az öreg arcáról a vért. Kínjában összekarmolászta magát, mondta a szobatársa. Nem szenvedett, mondta az orvos. Hová megy, mi felé menekül? Az egész élet pusztulás, lassú elfogyás, rettegés a megváltoztathatatlantól. Hol van az emberből a méltóság? Szúrták az ágak, nyomta a föléledő félelem. Haladékot! Csak amíg megérti, hogy mi végre… hogy fölemelkedik, oda, a buborékok közé, hogy se szenvedés, se bűz, se vér, se mocsok! Tudta, hogy mit tesz, épp azért vette le a lábast a polcról, épp azért tett mindent, hogy a fia megértsen valamit. De hiába volt. Nem értett meg semmit. Nem bolond, és nem öreg még. Csak fáradt, és fél, és így csak aludni a jó, semmi mást. Semmi mást, ha nincs, akihez szólhatna, ha nincs aki melegítené. Kutyát is tarthatott volna. Az ura hova lett, a fia mivé lett? Ne kutyát, embert! Úgy időzítette, hogy akkor végezze dolgát, amikor a leselkedő Szabóné mászkál az ajtója előtt. Az úttörővasút felől gyerekzsivaj hallatszott. Nagyon messziről érkeztek füléig a hangok. Nem, az nem is itt… az egy másik hegyen volt… Megint csak a káprázat játszott vele, mint mindig, ha kellemetlenség jár az eszében. Mint akinek valamit kioperáltak a fejéből. Honnét jött? Hová igyekszik? Épp elhitte magának, hogy egyedül van az egész világon, amikor egy pittbullos csörtetett el mellette, megijedni sem volt ideje, eltűnt gazda és kutya az elmúlt nyár zöldjéhez makacsul ragaszkodó szederindák halmai mögött. Hirtelen vette le lábról a fáradság, húzta vállát a táska, a sok gönc miatt is egyre nehezebbnek érezte a járást. Csak egy percre ül le, gondolta, és már karjára borulva aludt is az erdei asztalon. Túl korán vesztette türelmét, mert száz lépésre már halványan látszott a hegymászók otthona. Aludt, közben lassan hullott rá az ősz, sárgásrózsaszín leveleivel betakarta. Fülesnek szedni ibolyát… Malacka… az útnak ott az eleje, ahol állsz… motyogta, amikor hátát tapogatva ébresztgette az erdész. Ibolya?! Ilyenkor?! A férfi egészen közelről hajolt arcába, és megkönnyebbült, mert messziről azt gondolta róla, hogy halott.