A hétfői vendég

Köszönök neki és folytatnám, hogy nincs időm, de nem érdekli, tolat befelé. A gyerek szerint mindig savanyú és dohos, a gyereket már többször megszidtam, hogy így nem beszélünk! Közben nekem is borzongató gondolatom támad:
betolakszik a jelenbe a jövő? Hétfő van, utolsó pillanat és hogy én írnék inkább, elhallgatom. Biztosan azt gondolná, hogy az írás nem munka, mert régen, csak hogy bosszantsa, az ura újságját is eltüzelte olvasatlan. Miért ilyen lehetetlen ez az asszony? Jön, tele a ház vele, panaszos, mindig csak a magáét mondja!

Leültetném, essünk túl rajta, de már ül, és igen, kér kávét. Bosszant. Mindennel. Mert például hangosan szuszog, vagy mert nem fogja a tenyerébe a csészét. Hiányérzet, ha nincs az a forróság. Nekem az kell, neki miért nem? És a saját csészémből a legjobb a kávé. Ha meghalok, a csészém a történeteimmel együtt, amikkel szerezett csempeségét kisimogattam, azé lesz, aki a legmesszebb kísér az úton. Kínomban gyors fejszámolás: huszonöt év alatt nagyjából huszonhét ezerszer fél óra! Mennyi gondolat és simítás kellett, hogy most selymesen finom a kezdetben bántó érdessége helyett…

Istenem, elkalandoztam. A vendégem elhallgat. Fogalmam sincs, mit mondott eddig. Megró a szeme. Figyelek, bocsánat, figyelek. Közben az óra! A percek! Nem érti, hogy hétfő van, és nekem írnom kell? És ne hagyja kihűlni azt a … kávét! Vagy teát akart inkább? Teázni csak betegen, miközben papolok a gyógyfüvekről, van vagy kertnyi. Nő minden, vadulnak magukban, szebbek, mintha vacakolnék velük.

Elkalandozás... Szomorú. Mi baja már megint? Mondja gyorsan! Jön az ősz, az a baj. A pödrött akácfalevelek nem igazi elmúlás. Betegség, láttam-e, hogy az akácfákat is fogja a nyavalya? És a gesztenyefák…! Rozsdaszín szőnyeg a fürdő felé, a park kiszáradt füvén a halott levelek! Mankós emberek. Kezelésre járt. Hiába volt, de miért szegje az orvos kedvét? Egy hetet ajánlott, de legyen kettő. Pihen. Tudja, hogy én nem kérdeztem, de mások igen: - Mit akarsz kipihenni, amikor se kutyád, se macskád? – így utalnak a gondtalan életére. Macskája van, csak a gyerekei messze. Ha itt lennének, az összes nyugdíjat nekik adná, mint a szomszédasszony, akinek negyvenöt éves a fia, negyvenhárom a lánya, munkanélküliek. Két-két unoka, családi pótlék, szociális segély és némi házkörüli. 

Ha így nézzük, neki semmi baja. Szombaton vesz egy csirkét, megfőzi. És ül fölötte. Vasárnap délben. Nézi az egész csirkéből készített levest, sültet és a többi ételt. Étvágytalanul. Gondoljak bele! Megehetné mindet! Ilyen vágyai voltak. Régen hatan vártak az egy csirkéből készített ebédre. Mit szeretett jobban, szárnyát, combját vagy a melle húsát? Mindegy, biztosan nem ő kapta. Az érzés megmaradt, hogy neki az soha, amit szeretne! És most mindenki halott, vagy mesze él. A régi konyha az egész csirkével a közepén, mind az övé. Úgy készíti, mint akkor, éppen annyit főz, mint akkor, és azt eszik a macskával legalább négy napig.  Mi kell egy ilyen öregnek? Semmi, aludttej és kenyér. Egész héten azt a csirkét enni, aminek hiába keresi az ízét, nem találja egyik darabjában sem? Ez a baja. A jövő héttől nem is főz. De akkor mi lesz a macskával. Meggondolja még.

         Hirtelen áll föl, hogy most már elmegy, mert látja rajtam, közben elfelejtettem, hogy hétfő van és utolsó pillanat az írásra. Nehogy miatta elmaradjak! Az újság fontos, tudja ő, mert az ura is, negyven éven át, minden nap… Azért jött, hogy hátha nincs téma, segítene, mennyi mindent mesélt, csipegessek belőle. Ezt meg a tacskónknak hozta, és a karácsonyi mintás szalvétából csirkecombot vesz elő. Szép, ropogós piros csirkecombot.  


Megjelent a Magyar Szóban, Érintések rovat.