A többségtől elmaradt madarakat nézzük. Irma szerint égre révülés közben megszűnik a teste, és csak a mindennel együtt létezés tudata marad. Értem? Nem, de kíváncsi vagyok, hogy hova akar kilyukadni. Visszatérés, mint az alvásban, amikor a tudat a burkán kívülre kerül, folytatja. Ismét a valóságtól menekülne, mert gondja, mint a tenger. Ha kérdezem, tagadja. Szerinte az öregség jó oldalára összpontosítva minden élhetőbb. Például a kevés is elég. Ételből, mosolyból, jelenlétből, sorolja. Még Jenőnek is elég sátoros ünnepen örülni, a másnap nélkül. Csak illemből kellene sokkal több. Ki tanítja felénk a lányokat például a kis fekete ruha viselésére, finom harisnyával, gyöngysorral? Ki nyújt kinek előbb kezet, és ki mutatja be, kinek, milyen sorrendben a másikat? Tudom-e, hogy a kalap alól elől nem lóghat ki a haj, vagy férfinél ne látsszon a nadrágszár alól a szőrös láb, mert a zokni följebb kell érjen? És ha már itt tartunk, elegánsabb a kézzel kötött, és nem az előre csomózott nyakkendőt hordani…
Irma meg sem hallja, hogy ugyan kit látott felénk utoljára kalapban, mert sem nő, sem férfi, csak mondja a magáét. Tudunk-e ajándékot adni és elfogadni? Kellemesebbé tenni az életet, elviselhetőbbé egymás számára, az illem kérdésén túl feladat is. Miheztartás végett mondja, mert közösségben élünk, mert emberek vagyunk, és amit nem szabályoz törvény, vagy szokás, ott az illemé lenne a szerep. Azt mondja, a télben lassan eltüzelte a személyes dolgait, a régi emlékeket, tárgyakat, a másnak semmit sem jelentő apróságait. Hogy utána ne más tegye meg ugyanezt, mert szerinte még ez is illem kérdése. Elköszönt tőlük, szertartás is volt, azután máglya. Amíg él, nem akar csak a múltba kapaszkodni, és neki a biztonság nem a bérmálkozói emléke, vagy az ötvenedik születésnapra kapott, régen molyos, száraz csokor. Úgy van az rendben, ahogy a napjai fogynak, fogyjanak az életkellékei is. A mások számára is értéket jelentő holmik javát előre szétosztotta, mert minek már neki a húszliteres nagyfazék, vagy a bőrkötéses világirodalom, utóbbi hely híján eddig is csak dobozban volt.
A tavasz a levelüket bontogató bodzák üdesége, a virágzó hunyor pompázatos halványzöldje mellett a házon sürgősen esedékes javításokra is irányítja a figyelmet. Az öreg kert fiatalos lendületet, erőt és időt kívánna, de pénz is kellene hozzá. Tartalék nincs, az elmúlt tél mindent vitt: baleset, betegségek, és Irma őrültségei. Mostani kedvetlensége érthető.
Miért nem mész végre férjez, Jenőhöz, kérdezem a másik életében tehetetlen ember ingerültségével. Irma keserű, néma legyintése is elég lenne, de folytatja, hogy képzeljem csak el a reggel fél nyolckor a szekrényfiókot idegesen rángató Jenőt, kissé oldalra csavarodott alsónadrágban, a haja égnek áll és még a szemöldöke is gyűrött. Áll és nyafog. Kicsim, hol a másik zoknim? Sikítanál, hogy minek ismét egy ilyen, amikor már eleget hallottad a hol van a kezdetű mondatokat. Már kidobnád a büdös, tegnapi fél zoknijában, amikor vézna vállán az a halvány nyom, a körmöd nyoma tegnapról, elbizonytalanít. Ellágyulsz, mosolyogsz, miközben szívesebben sírnál, csak az tönkre tenné az egészet, tehát inkább segítesz, hogy itt a zoknid, Drágaságom. Olyan lágyra sikeredik a rövid mondat, hogy az már vallomás. És marasztalnád az egész hátralévő életedre, de ő nem, mert talán most ért haza a régen elcsatangolt kutyája, és nélküle biztosan elpusztulna. Nincs időd a válaszra sem, hogy akkor eddig miért nem pusztult el az a kutya, mert jön a folytatás, hogy a rózsái, a szerszámok, a halott hónapok nyoma, a kert, ugye megérti? Irma feje Istent kereső kétségbeesésében ütemesen koppan a falon. Az ember vegye észre, ha egy történetben fölösleges, mondja. Az, hogy másik kapu nyílik, amikor orrunkra csapódik egy, az nem vigasz, mert akár ez is lehetett az utolsó.
