2012. január 9., hétfő

Elakadás két ünnep közében


 „A mi karácsonyunknak nem lehet vége, csók!” A titkon elcsípett üzenet után kialszik a telefonfény, a gyanú marad. Kitörlöd, itt nem lesz számonkérés, most nem, majd az ünnepek után! Az asztalon száraz mákoskalács-morzsák, halványul a karácsony. Újévi vidámság kellene az áhítat után.
Furcsaszínű bundás a kertben, olyan, mint a vízparti nádasnál készült fotók alapszíne. Tűnik az elmúlt nyár nyoma, az őszé is, és néhány nap múlva azt mondjuk, hogy tavaly. Vadászpuska durranásai, a közelben valaki istent és sintért játszik: a mezőszélen gyülekező kutyák között végez irtást. Mi Kutyánk megúszta, ő az a furcsa színű kóbor eb, amit hiába édesgetnék magunkhoz, tartozni jobban fél, mint a kóborsorstól.
Az utcán elviselhetőbb a magány. Az üzenet a feleség telefonján. Idegen vagy a történetben. Értenéd, azután inkább nem. Ez is szabadság, hirtelen furcsa boldogság ül a szívedre, a múlt és a talányos jövő között halnál! Addig, amíg a méreg mézédes és erős a mámor, az utca sárgás lámpafénye alatt derékszögben a hóra dőlni. Elérne a dermedés, néptelen a környék, bökne rajtad, és talán melléd ülne az a hamuszín bundás. Nincs mitől félni, betakartad a rózsák a tövét, ebben a nagy hidegben ez fontos. A világ nem a régi, a menekült szomszédod is elmenekült, vendégnek visszajár még, ki érti, hogy miért, azt mondja, ez a legalja szegénység, és ő is azt kérdi tőled, hogy felétek miért nincsen erdő?
Régi karácsonyi pillanatok, mézes pálinka után tragacson az öreg szomszéd. Zörgött a flaszteren a faküllő, a vasabroncs, ilyen már dísznek is csak néhol. Amott tolják Pétert, ni! A vastag párás ablakon tenyérnyi rést törölő kéz nyomán vízpatak az ablakdeszkáig, legyintés, hogy szegény Julisunknak nincs egy nyugodt napja. Pétert elviszi a tél, pedig mennyire szeretik egymást.
… mi jár a fejemben, kérdezi tegnap az asszony, hazudni minek, hallgatok, rakom a léceket, padlót ígértem, lassan készül. Később hegyes késsel hasítom a száraz paprikák oldalát, darálom, méregerős, marja a szemet, egy férfi ne sírjon, vagy boldogságában tegye. A paprikára fogom. Reménytelen. Simogatás, összebújás, csend, béke, egymás nyakába szuszogás, gyerekek. A múltban szilánkosra tört üveggömbjeinkre hiába kérdeznék, látom rajta, felejtve. Tudnom kell, emlékszik-e torzult arcunkra a gömbök tükrén, a nevetésre, ami eltartott újévig, és a farsangon át még soká. A szerelem kémia? Ha a vérből oda, nincs tovább láz, nem pirul az arc, nem ver gyorsabban a szív, a kéz sem remeg? Pedig kellene az igazi karácsony, nem ez a belegebedés a megfelelésbe, a tíz féle sütemény, ami a kukában végzi. Azután egyedül szedegetni a morzsákat az asztalról. Kellek-e, ahogy vagyok, reményt vesztve néha, máskor a mosolyos arcom? A vágy, a kívánás, a lehetséges, a nincs határ érzése? Mindazok a dolgok, amiben megszűnhetne végre a halálfélelem. Tényleg van ilyen? Az ünnepek köze remény is, az érzésben minek az álarc, kétségbeesetten boldog akarsz lenni. Már-már angyal vesz hátára, kezedben érzed az erős szárnytő pihetollas angyali hűvösét: ebbe temetkezni legyél bátor, majdnem elrepülsz vele.
Mielőtt teljesen elszállnál, megszólal a telefon. Zuhanás, csörömpölés, szélsebesen csapódik helyére a számtalan álarc java. Idegen számról a feleség az, hogy az erdőszél sarában elakadt a kocsival, azonnal hívj valakit, menjetek és segíts! Mi a bánatos karácsonyt kerestél te ott? És miféle erdőszél, felénk nincs erdő, és egyáltalán, ilyen nem létezhet! Kattog a szíved, ez az élet, ilyen ez, soha sem szabályos, az ünnep főleg nem, pedig mindenki annyira igyekszik, hogy majdnem beleszakad. Egyszer aztán bele is, de most itt van még ez a padló, a paprikadarálás sem kész, és honnan szerezz gyorsan egy kocsit?