Mit mondjak erre? Tudom, hogy szereti, behozom, ölébe teszem a macskát, de kivételesen se lát, se hall, csak magában révül. Ismerem-e a feneketlen kétségbeesést, ami túlmutat a pillanaton, befeketíti a jövőt? Beletúr a papírjaimba, ideges, nyitogatja a laptopot. Az élet nem az, aminek látszik, ha írsz, a titok érdekeljen! Irma, én is tudom. Elcsípett tekintetében könyörgés, kicsit még viseljem el, amikor magának is teher.
Alkalmazkodom, miatta-e, vagy a magam gyávaságából, talány. Úgy teszek, mint aki nem sejti a bajt, ettől pokoli minden találkozás. Eljátsszuk, hogy nem tudom, hová tűnik napokra. Ha mégis kérdezem, azt mondja, hogy szeretője van, és rutinos hazugok módjára a szemembe néz. Az ő szemében zavaros nedvek, riadalom, kimerevített póz, és csillogás sehol. Támad. Kételkedni mernék, hogy mivel teste, lelke öreg és a csomagolás is régi, ezért nem akad hozzá való társ? Ő már valóság, nem egy illúzió, mint a fiatalok! Igaz, hogy rejtett tartalékok nélkül való, és azt sem tudja odaígérni, amije van még, nem hogy annál többet adjon!
Mert igenis, lehetne szeretője. A szó gyönyörűséges értelmében, nem az elcsúfított tartalma szerint, hogy házasságon kívüli kapcsolat szereplője testi érintkezés céljából. Jó, nevezzük úgy, hogy kedvese. Miért ne lehetne neki egy kedvese, akihez rendszeresen elutazhat, szép szoba, kilátással a hegyre, pasztellszínek, lehalkított élet, még a nővér is puhatalpú papucsban. Irma, kivel veszekszel, és különben is ez egy kórház képe, nem szerelmi fészek! Azt mondja, tegyek úgy, mintha hinnék a szavaknak. Én csak segíteni akarok, felelném könyörgőre véve, de megszakít, hogy akkor úgy tegyem, ahogyan az neki jó! Hagyjam a magam kényelmét, ne akarjak igazat, mindenáron valót, azzal ő nem bír el. Mondjam azt, hogy te Irma, milyen jól nézel ki, szépen csillog a szemed, és akár az új ruháját is észrevehetem. Harmincéves a ruha, de a nyomorult sorsára kér, ne merjek igazat mondani a maradék idejében soha! Jenőt említem, végre fölcsillan a szeme, már a macskát is megsimogatja.
… Jenő belement a játékba. Megkérdezte, szeretek-e karmolni, mondtam neki, hogy csak szeretnék, és lopva megnéztem a tövig vágott körmeimet, ahol semmi műköröm vagy hasonló. A nő, ha nem befektetésnek szánja, úgy tanultam, ne vacakoljon magával, mehettem kapálni a bosztánba. Ezzel ugyan nem karmolok, mutattam Jenőnek, erre megcsókolta az ujjaimat, és azt felelte, hogy én vagyok az ő napsugara, pedig akkor már két hete sűrű ködben állt a város. Szerencsére köd takarta a naplementét is, így nem fényképezhette. Mi bajod neked az én naplementéimmel, kérdezte. Mi? Az, hogy halálszaguk van, és hánynom kell tőlük! Erre ő, hogy Irma, ne hazudj, az a kezelések következménye, azt hiszed, hogy nem tudom? Ja, és azt is mondta a körmeimet vizsgálgatva, hogy ez a kékes árnyalat gyanús, nézessem meg a szívemet is. Azt feleltem, a szívemnek már éppen mindegy. Erre ő azt, hogy nem úgy van az Irma, az már régóta az övé.
Megjelent a Magyar Szó ÉRINTÉSEK című rovatában: http://www.magyarszo.com/fex.page:2011-12-14_Kaprazat_es_arnyek.xhtml
