Az egyedül alvó mellé hajnalban a halál fekszik, mondják. Egyre korábban ébreszti az a kékes derengés, ami új nappalt hoz, de már az estére készülés feladataival betöltve.
Az évszakváltás napjaiban értelem és akarat viaskodik. Az ösztönök a boldogság mámorát ígérik, vagyis ez a szédült akarat a józan értelem parancsa ellen dolgozik. Utóbbi az átgondolt, jövőt alakító elképzelések sorát kínálja. Mankók a csonka élethez, biztonságos túlélés, biztos keretbe zárva a vágyak és az elvárások. Tervek, munka, hogy az idén is teremjen a kert, a gyümölcsös. A környezet rendben tartása. A kerítésről lesúrolni a sarat, a fűszálak közül mindent eltüntetni, ami zavaró a friss zöldben. Rend kell, feladatok sora, már rögeszme, de megtart.
A gereblye foka újra és újra a helyén hagyja a fűbe nem illő alaktalan barnaságot. Egy levélfoszlány, még ép és erős levélnyéllel. Jenő orrához emeli, szagolja, nagy nehézségre számít, halálszagra, bánatra, mert mégiscsak az elmúlt év maradványa, súlyos idők. De nem hoz drámát az illat, semmi bűz, semmi megbotránkoztató. Esetleg férfias fanyarság vagy az sem, beleképzelés. Inkább könnyű ég alatt duzzadó sejteket, induló életet idéz - máshol. A vödörbe vele, ez már hulladék! Borzongtató, pedig csak egy tavalyi levél volt a körtefáról, de az is lehet, hogy birs.
Könnyű, tavaszi légzés, megkönnyebbülés, északra tartó madarak hangja az égről. A kapu sarokvasa váratlanul olaj után sikolt, szétzavarja a gondolatokat. Örvény az udvarban, pedig a kaputól Jenőig csak hét apró lépés a fűben. Díszletváltásra nincs idő, az álarc is elmarad, mert máris mellette hosszú férfikorának mindent fölkavaró álma, belesűrítve a röpke pillanatba. Mozdulat, illat, egy olyan rövidre szabott jelenet, ami a kéz megremegtetéséhez is kevés, vagy a szokásos sóhajhoz, hogy édes Istenem, hogyan jutottunk mi eddig? Egy összenézés se, csak az érintés villáma, amikor a küldönc átnyújt egy csomagot, kérdőívek a nyomdából. Kér egy aláírást, majd többes számban mondja, hogy köszönjük. Pont a végtelen vonalán, semmiség. És mégis! A teremtés ennyiből indul, egymásnak feszülő akarásból. A küldönc az a kicsi nő a közeli utcából, vagy lehet, hogy már messzebbről, ki tudná a megbomlott rend útvesztőit követni?
Sűrű árnyékok az éles napfényben, a még metszetlen fák kopár ágai rácsozzák a keskeny utat, ahol Jenő a nőt kikíséri. Viszlát, valamikor, azután filmbéli kép, Jenő háttal a becsukódó kapunak levegő után kapkod, zakatol a szíve. Előtte a keservesen fölépített és aprólékosan elképzelt rend helyén káosz, gyökerestül kifordult rózsasor, a nap előtt felhők. Egy rúgás kell az indulatot levezetni, de azért mégsem a kutyát. A vödör a kerítésnek repül, a dróton horpadás, a fűben az egész délelőtt szorgalmasan gyűjtögetett korai gyom, szemét.
Fölolvasom Irmának, aki csak azt érti ki az egészből, hogy halálba tombolja magát a szív. Hallgatunk. Néha meglesem, amikor kéjjel, mint riadt madarakat tart a tenyerében két doboz gyógyszert. A puha dobozok éle bolyhos a sok érintéstől, az izzadó kéz nyomától, de fölbontatlanok még. Egy gondolatba kapaszkodik. Az öngyilkosok utolsó tette szerinte nem minden esetben pillanatnyi elmezavar. Készülhet az ember csendben évekig is akár, és én se azért aggódjak, aki naponta öngyilkossággal fenyegetődzik! Kimondott szavai helyett inkább a gondolataiba kérdeznék, de bizonyára kikérné magának, tévedésemről győzködne. Mert ő mindig csak másokról beszél, köze ehhez a témához semmi! Nyilvánvaló, hogy azok közé tartozik, akik az életet csak úgy tudják élni, ha állandóan az ellenpontjára gondolnak. A halál is megérinthet, mint a kedvesed, és éppen olyan újra kívánt gyönyör. Jut eszembe erről Jenő, és ő hogy van? Irma kedvenc helyén, a sámlin kuporodik, karba tett keze hasát szorítja. Hétrét görnyeszt a fájdalom, nem látod, mondja, Jenő már a múlt.
