A nyár az olvasásnak kedvez, a föltöltődés ideje: hagyni kell a dolgokat, nem erőlködni a képernyő előtt! Egy könnyelmű ígéret mégis géphez parancsol. Jó kezdőmondat kellene, ami írásba sodor, és amivel a későbbi olvasót a jegyzetembe csábíthatom. Vagy oldalakon át arról írni, hogy írni kellene valamiről, és a minimális terjedelmet elérve elküldeni a szerkesztőnek?
A szürke betonút szélétől néhány lépésre megtörik a terep: három méterrel mélyebb rész következik, körülbelül 15 ezer négyzetméteren. Minden mondatot ez, az utca frontja alatti létezés határoz meg. A mélység itt az elrejtőzés lehetőségét jelenti, ahol önkínzás a kimondás vágya is. A többkertnyi gödörből kinövő fák az utca magasságának előnyéből induló társaikat igyekeznek túlnőni, bár terepi hátrányuk ezt nehezíti.
Vállalt remeteségben figyelni a fájdalmat. Nem elvont, vagy lelki fájdalomról van szó, hanem nagyon is földhözragadt, fizikai kínokról. A legnehezebb a fájdalmon kívül élni, továbbra is normálisan.
És a valóságon kívül.
Hónapokon keresztül ugyanaz a zene. Egyetlen akkordból átjáró az elszakadást ígérő buborék-világába. Később a csend is elég ugyanehhez az élményhez. Jóval később már a zaj se lesz akadály, jól fölismerhető a megoldás: bemenekülni a költők, írók által fölkínált változatba.
Szalmabálákon ülünk, a hátsó sorokban azok, akik azt sem tudják, miért van rakáson ennyi ember, és miért néz mindenki a hegy tövében beszélőkre, fölolvasókra.
Lángos illatú délután. A forró olaj fölött sürgölődő asszonyok zsibogása és az illat megosztja a közönséget, többen oda-oda lépnek egy újabb adagért. Olajsercegés, apró pénz csörgése, két udvarral távolabbról libák hangja vegyül az irodalmi szövegekbe.
A falu távolra kerül, hullámzik, váltja egymást a tér. Most falu, most valami más, hangok nyomán éledő más-világok. Kertek, tájak idéződnek a szavakból: porcelángyár, vasúthíd, polgárlakás, erkély. Mondatfoszlányok.
A hallgatóság között egy lány a tenyeréből almaszeleteket válogat, beleharap az egyikbe, szeme révületével vonzza magához a fiút. A fiú a szalmáról hagyja magát elcsábulni, az őket figyelők is részesei lesznek a varázslásnak, a lány nyakán lebben a sál, mint könnyű, de pontos, határozott verssor.
Széttörik az áhítat, amikor a terebélyes lángossütő-asszony az egyik író iránti rajongását harsány kínálással fejezi ki: az író zavarba jön, de mivel éhes, elveszi az álla alá nyomott tálcáról a babérkoszorút.
Új fölolvasó következik, száját, szemét, arcát figyelik, lábát, ahogy keresztülveti a másikon, és ahogyan a szöveg ritmusát követve, egyik ujjával sodorja, tekerészi, hullámba hozza haját az arca előtt. A hangja betölti a völgyet, a hallgatóság föloldódik a szövegben. Amíg tart, jó.
Megoszlik a nézőtér, a halkabb szavú író ereje már nem ér a hátsó bálákig, ahol a fociimádó szerző egy apró almával játszik, könnyű, nyári lábbelijével rálép, nem tapossa össze, csak sodorja a talpa alatt, terelgeti. Szalmaszálakon, kavicson, konok gaz zöldjén keresztül gurul az alma: tudjuk, holnap nagy meccs lesz, a helyi csapat és az írók mérkőznek.
A kishegyesi fürdő, a „bazen” öreg bodzafája alatt ülünk, mint hét éve a tengerparti magánház teraszán, a fölé boruló olajfák sátorában. A medence furcsa-zöld vize nem a tenger, hunyt szemmel sem idézi. Ha a valóság helyett mindenáron mást kell rá látni, akkor inkább a hetvenes évek fürdőjét, ugyanitt: hatalmas füzek, átöltöző kabinok, csíkos fürdőruhák. Az árnyékban egy férfi áll, literes borosüveg a kezében, esküvői fekete nadrágján, fehér ingjén a másnap látszik; könyékig fölhajtogatva az ing ujja, haja hátrafésülést unva, tincsenként szemébe, arcába hull. Nézi a vizet és egy verset motyog, de az is lehet, imádkozik. Egy medencéket fotózó férfi – talán a helyi újságíró - fölfigyel rá, és szán rá egy kockát a filmjén. A másnapos férfi félig nyitott szájjal, csodálkozó szemmel mered a villanásba.
Tegnap egy kofferes férfi állt éppen ott, ahol harminc éve az a másik. A nyárban is öltöny volt rajta, zárt ing, nyakkendő, bokáig érő ballon. Egészen kicsi koffer volt a kezében. Nézte a vizet. Csakis neki mutatta meg a helyet az a pesti író, aki kevéssel előtte fedezte föl magának a néptelen kishegyesi fürdőt, azzal, hogy itt biztosan nem lesz körülötte az a sok meghívott író, akikkel persze egyenként nincs semmi baj, de Kishegyesen, egy órára bár, ez kell, a pusztuló falu mélycsöndű öble. Ezt a falut akarja látni, és nem arra kíváncsi, amit a húsz író mítoszteremtő szándéka rávarázsol a valóságra. Van ilyen. Nekünk éppen fordítva a jó.
Hol vannak a fürdőzők? A víz alatt, mind. De nem nevetett senki a viccen.
Időt és teret keverünk, neked adom fele falumat, te nekem a városodat, kerülve a kötelező helyeket, múzeumok maradnak majd nélkülem, de a történetek jöhetnek, mert gyalogolva lehet hosszú szálon indulni el, kilométerben számolva, nem percekben az életrészeket. Emlékszel a Sörkertre, ahol nem a sör volt a lényeg, hanem a zene? A Zenekert, ahogyan pontosabb lenne az elnevezés, blues, rock, jó társaság, meghitt órák, szavak nélküli társalgás helye. Már az én emlékem is lesz.
Ablakom a kert fáira nyit. Kimondani a hajnal szavait, teremteni az éppen teremtődő dolgokat. A jelent szülni, ami szül engem is. A szokott helyükre térő fülesbaglyok néma röpte figyelmeztet: nesztelen foglalni el a helyett, biztos háttérrel, jó kilátással, lehetőleg az éjszaka rabolt kincseivel jóllakottan.
A szöveg az éjszaka fizikai fájdalommal töltött óráiból tört föl, félúton elakadt, a reggel keserves-lassan közelítő perceiért több tízezer, akár a soha el nem érkező jövőbe halasztandó leütést felajánlva, de az idő nem hatódott meg a nagylelkűség helyett kínból születő ötlet miatt, vonszolta csak a perceit.
A fájdalom fegyelmez. A mozdulatok nehezek, alig engedelmeskedő izmok figyelmeztetnek a fontossági sorredre. A továbbmozdulás érdekében tett erőfeszítések lefoglalják az agyat. A fájdalom az írás helyére folyik be. Talán rövid, éles hangra volna szükség a hosszú leírások helyett.
Talán csak egy rövid versre.
