Megjelent a Magyar Szóban http://magyarszo.com/fex.page:2011-08-03_Feluton.xhtml
Augusztusban beérnek a nyár történetei, és mint bőségszaruból a Heszperiszek aranygyümölcsei, elfogyhatatlanul gurulnak kifelé. Mint ez a történet az idővel, az érintéssel. Kedvéért hagyjuk kicsit a csúf valót, mert az élet ilyen is, furcsa is. Néha szép.
A vándorórás évente jött, mindig nyárutó havában, és hozta az előző évi rendelést. Negyven éve így volt. Kicsi, svájci műhelyekről mesélt, ahol az idő megáll, kézzel készített, egyedi darabokat mutatott csillogó szemmel. Csavarokat, fogaskerekeket, rugókat rakott ki az asztalra, nagyító alatt kellett néznem: - Micsoda fogazat, micsoda precizitás! – áradozott. Soha sem lesz olyan órám, amit tíz éves koromban nekem illőnek gondolt. De most minek is a karóra, ha itt a mobiltelefon, jogos a kérdés. És ha tegnap éppen nincs a csuklómon?
A napi gyaloglás állandó útvonalhoz, órához kötött. Fegyelem kell. Mások is azonos útvonalon, azonos időben. Idegenek így lesznek ismerősök, bár találkozási idejük másodpercnyi, közben körülöttük görkorcsolyázók, kerékpárosok, futók és kocogók. A két szomszédos falu, mozgást kedvelő lakói az összekötő kerékpárúton rendszeresen találkoznak.
- Pillanat, kérem, hány óra, lemerült a mobilom – kérdi az ősz férfi, amikor a dombtetőn egymás mellé érünk. Ő nekem délről jön én neki északról érkezem, de ennek nincs jelentősége, mert majd’ minden alkalommal ekkor, és nagyjából ezen a ponton találkozunk. Keveset tudok róla, csak azt, hogy ő is a pontosság híve, és ha netán két percet késik, már aggódom. Volt, hogy négy perc után arra gondoltam, meghalt, kiterítve fekszik a szeghegyi ravatalozóban, és én soha többé nem látom, és ha eddig nem tudtam róla semmi, ezután is így marad! Hordhatom magamban a kíváncsiságot az én időm végezetéig, titokban remélve, hogy csak kórházba került, vagy a lánya magához vette. Ha egyáltalán van lánya. Arra is gondoltam, hogy a montenegrói korpár hegyek között gyalogol, mert visszament oda, ahonnét több évtizede idejött a családja; dombjaink, lankáink közé. Néha elszalad velem a ló, elvisz a képzelet, de ő végül mindig megérkezik. Köszön, néha mosolyog mellé.
- Kérem, hány az óra, lemerült a mobilom – ismétli, és felém forduló nyitott tenyérrel, ujjaival az órámra mutat. Kínos helyzet, a szemüveg a táska mélyén, a nap lent jár, és két lámpaoszlop között vagyunk – az órát is alig látom, nem a mutatókat, amik olyan fényesen és elegánsan simulnak a hátlapba, hogy megfelelő fényviszonyok között is bajos zöldágra vergődnöm az idővel.
Kínos. Motyogok, makogok. Szemüveg, táska, várjon, keresem, szaporább a lélegzetem. Ő nyugodtan vár, mint délen mögötte a hegyek. Egyszer isten bizony meg sem állok odáig, mert szeretem a síkságot, de vonzanak a hegyek is, jól van ez így, rendben. De a szemüvegem az nincs. A férfi áll, mint görög szobor, arcán a nap utolsó sugara, látszik, indulás előtt borotválkozott, szívesen hinném, hogy miattam, de ugyan... Fülében fülhallgató, szemében tenger, sziklák a szikrázó fényben, végeláthatatlan síkság érett sárgája, illatos zöldje, és amit még benne látni akarok. Viccelnék, nem megy, homlokom gyöngyözik, mosolya bosszant: kinevet? Honnét veszi a bátorságot, mi tud ő rólam, ugyan mit?! Az még nem elég, hogy minden nap gyalog, vagy néha kerékpáron…! Hogy éppen ekkor és éppen itt…!
Keze továbbra is felém, a csuklóm felé, az órára mutat, a mosolya teljes. Hoppá, jut eszembe! Hiszen a zsebben a mobil, megmondom mindjárt, hogy mennyi az idő!
Késő. Ebben a pillanatban felém hajol, jobb keze hüvelykujjával és a középsőujjal megfogja az óra mellett a csuklóm, maga felé emeli, hogy lássa. - Tizenkilenc negyven - mondja. Milyen jó, hogy indulás előtt citromlével mostam le a barackfejtés nyomát! Milyen jó, hogy a körmeim rendben! Ilyen korban már mindent elárul a kézfej, de miről is árulkodna, évekről, kertről, mindegy! Máris elenged, köszöni, megkerül, tűnik arra, amerről én jövök. Állok, mint bánatos bodzabokor a síkság közepében, kezem félúton a test mellett, mintha még tartaná, és elfelejtem becsukni a számat. Elfelejtem azt is, hogy amikor én a szeghegyi malomnál fordulok, ő az első kishegyesi tujafasor mellől indul vissza, ellenkező oldalról jövünk jó fél óra múlva ismét szemben. Jó is, hogy egyelőre elfelejtem, mert ezen a vonalon elmenekülni úgy se lenne hova.
A merengést egy görkorcsolyás suhanc töri: - Menj félre, nyanya, nem látsz a szemedtől? – és majdnem lesodor az útról.
